The wheels on the hypothalamus go round and round

Arnold az ágyán feküdt, széttárt karokkal, mintha épp most adta volna meg magát valami láthatatlan erőnek. A plafont bámulta, de valójában nem a fehér festéket nézte, hanem a gondolatok színes kavalkádját, amely egyre makacsabbul tolult fel az agyában. A gyomrában már ott kavargott az a kesernyés ízű csoki, amit délután, a munkahely folyosóján kapott.

„Ha valaha lesz egy kérdésed” – mondta a kolléganő, miközben ügyetlenül próbálta papírszalvétába csomagolni a kockát – „olyan kérdés, amire sehogy sem találod a választ… akkor vegyél be egyet ebből. A válasz el fog jönni. Nem azonnal, nem úgy, ahogy várod, de eljön.”

Arnold akkor csak nevetett. Ő általában nevetett az ilyen nagy szavakon. A kávéautomatánál hallott már eleget: ki-ki a saját bölcsességét osztotta szét, mintha aprópénzt szórna a járókelők közé. De a kolléganő szemében volt valami komolyság. Egyfajta nyugodt bizonyosság, amit nem lehetett csak úgy elhessegetni.

És most itt feküdt. A csoki íze még mindig ott bujkált a nyelvén, mintha szándékosan nem akarna teljesen eltűnni. Fémes, földes, furcsa íz. Nem a boltban kapható fajta.

„Ha bármi kérdésem van…” – ismételte magában. És valóban volt. Egyetlen, makacs kérdés, amit már napok óta hordozott:

Ami kétszer egymás után megtörténik, az már minta?

Arnold kinyújtotta a kezét az éjjeliszekrényen fekvő telefonért. Megnyomta a kijelzőt, a fény szinte tüzesen vágott az arcába. Rákattintott a Spotify ikonra, és beírta: Venjent.

A basszus azonnal beleremegett a feje búbjába. Furcsa volt, ahogy a ritmus nemcsak a fülében, hanem a mellkasában, a karjában, sőt még a lábujjaiban is mozdulni akart. Elvigyorodott.

„Ez a csávó tényleg mindenből zenét csinál” – gondolta. Egy nyikorgó székből, egy nyávogó macskából, vagy akár egy horkoló kutyából is slágert. És hirtelen eszébe jutott egy este.

A koncert után ott ült a backstage-ben. Fáradt volt, izzadt, de közben boldog. A kedvenc előadója – az a nő, aki a színpadon minden sorával szétszedte a levegőt – hirtelen felkapta a telefonját, és rohanva kinyitotta a mosdóajtót. A nyikorgás belehasított a térbe. Ő pedig kedvesen kuncogós kacajjal felvette.

– Hallod? – mondta neki lelkesen. – Ez lesz a következő banger. Ebből.

Arnold akkor csak bámult rá. Hogy lehet valakinek ekkora fantáziája? Hogy lehet a legkisebb zajban is világot hallani?

És most, ahogy a Venjent-dalok pörögtek egymás után, a gondolat egyszer csak bekúszott, és ott maradt a fejében, mintha a csoki maga suttogta volna:

Open the door. Open the mind.

Egy pillanatra felnevetett, aztán elhallgatott, mert a mosdóajtó nyikorgása egy jellegzetes dudaszóvá alakult át.

Arnold összerándult, felült az ágyon. Nem értette, hogy a fejhallgatóból jön-e, vagy kintről. Levette a fülest. A hang továbbra is ott volt, rezgett a falakban. Egy hosszú, nyúló, türelmetlen duda.

Felugrott, és kiszaladt a lakásból. A folyosó végén a lift ajtaja csukódott, de ő nem várta meg. Szaladt a lépcsőn lefelé, hármasával véve a fokokat. A csoki lüktetett benne, mintha minden lépcső egy ütem lett volna, egy basszus, ami egyre gyorsabbra pörgeti.

Az utcára kiérve megállt, és elakadt a lélegzete.

A ház előtt egy sárga busz állt. A motor halkan duruzsolt, mintha az is egy basszus volna a Venjent-számból.

A duda ismét megszólalt, és a busz első ajtaja lassan kinyílt.

Arnold előre hajolt, hogy belásson. A sofőrülésnél egy nő ült. Tűzpiros göndör haja kicsit szanaszét állt, mintha reggel nem fésülködött volna – vagy sosem. A fülében színes, össze nem illő fülbevalók lógtak, a nyakában pedig egy kitűző: “Miss Mitzi”.

A szeme csillogott, akár egy gyereké, aki titkot készül elárulni. Mosolya széles volt, de benne valami cinkos, valami játékos. Egyik kezével a mocskos kormányt markolta, a másikkal viszont szinte teátrálisan intett Arnoldnak, mintha azt mondaná: “Gyere már, nem érünk rá egész nap, az univerzum is menetrend szerint jár.”

– Ugyan mit bámulsz? – szólt ki rekedtes, de vidám hangon. – Nem harapok. Legalábbis nem ma.

Arnold szíve hevesen vert. Úgy érezte, most valóban kinyílt egy ajtó. És ő belépett rajta.

– Na, Arnold! – csapta össze a kezét Miss Mitzi, miközben a mocskos kormányra könyökölt. – Végre! Azt hittem, már sose ér ide!

– Maga… ismeri a nevem? – kérdezte Arnold zavartan, miközben leült a sofőr melletti ülésre.

– Persze, hogy ismerem – kacsintott rá. – Hiszen nélküled el se indulhatunk.

A motor morajlott, a busz megremegett, és halkan, szinte dorombolva gördült ki az utcára.

– Jegyet kér? – szólalt meg Arnold, csak hogy mondjon valamit.

– Hogyne! – Miss Mitzi már kaparta is elő a táskájából a jegytömböt. – De ne aggódj, mindenkinek más színű jegyet adok. A tied például… hm… kék lesz.

Arnold ránézett a papírfecnire. Teljesen üres volt, semmi írás.

– Ez… kék? – kérdezte.

– Hát persze! – nevetett Miss Mitzi, és a busz hirtelen kanyarodott. – Azért üres, mert a kék az üresség színe. Az utazáshoz pont erre van szükség.

Arnold nyelt egyet. A város házai lassan távolodtak, a busz mintha emelkedni kezdett volna egy kanyargós úton.

– És… hová megyünk? – kérdezte.

Miss Mitzi félrebillentette a fejét, majd halkan dúdolni kezdett valami dallamot, ami olyan volt, mint egy altató és egy induló keveréke.

– Tudod, Arnold, mindenki azt hiszi, hogy ők választják az úticélt. Pedig mindig az út választja ki őket. – A nő oldalra sandított rá, csillogó szemmel. – Neked van kérdésed, nem igaz?

Arnold megmerevedett. A gombás csoki kesernyés íze hirtelen megint eszébe jutott.

– Van – felelte lassan. – Egy kérdés. De a választ még nem tudom.

– Akkor jó helyen jársz – biccentett Miss Mitzi, és rátaposott a gázra. – Ez a busz mindig a kérdések nyomába ered. A válaszokat meg majd csak utolérjük, ha akarnak minket.

A busz zúgott, az ablakon túl a házak helyét fák váltották fel. Az út emelkedett, mintha egy domb vagy hegy oldalában kapaszkodnának felfelé. Arnold a jegyét nézte: üres volt, de valahogy tényleg kéken derengett.

– És kik szállnak majd fel? – kérdezte végül.

Miss Mitzi elmosolyodott. – Akiknek dolguk van veled. És neked velük.

A motor egyenletesen duruzsolt, a kerekek alatti út recsegve-ropogva válaszolt minden kanyarban. Arnold a kapaszkodót szorongatta. Eszébe jutott a buszsofőr, aki váltott ötösből kettesbe, majd megkérdezte: “Mit csinálsz a földön, fáradt vagy?”

– Maga mindig így vezet? – kérdezte óvatosan.

– Hogyhogy így? – villantotta rá Miss Mitzi a szeme sarkából.

– Mintha nem is az utat nézné, hanem engem.

Miss Mitzi elmosolyodott, a mocskos kormányt két ujjal forgatta, mintha csak játék lenne. – Az út mindig ott van, Arnold. Nem tud elveszni. De te? Te könnyen elveszhetsz. Jobb, ha figyellek.

Arnold elnevette magát, bár egy pillanatra összeszorult a torka. – És maga tudja, hogy mit keresek?

– Nem. – Miss Mitzi kicsit előrehajolt, mintha titkot súgna. – De érzem, hogy keresel. A legtöbb ember nem keres semmit. Azoknak nincs dolguk ezen a buszon.

A férfi az ablakhoz fordult. A város nyoma már sehol sem volt; a fák lombjai sötéten kapaszkodtak az égbe, az út egyre szűkült, kanyarogva emelkedett.

– Azt mondta, az út választ engem. De mi van, ha rosszul választott? – kérdezte Arnold.

– Az út sosem választ rosszul – felelte Miss Mitzi határozottan. – Csak az ember próbálja néha másnak látni, mint ami.

Arnold lehunyta a szemét, és a kék fényű jegyet morzsolta az ujjai között.

– Maga mindig így beszél? – kérdezte halkan.

– Így? – Miss Mitzi halkan kuncogott. – Ez az egyetlen nyelv, amit ismerek. A félmondatok, a félmosolyok és a kérdőjelek nyelve. Az élet unalmas lenne, ha minden mondat egyértelmű volna.

Arnold sóhajtott, és maga elé bámult. A motor hirtelen hangosabban brummogott, a busz lassított, majd szinte megállt.

– Megállunk? – Arnold felkapta a fejét.

– Hát persze. – Miss Mitzi hátradőlt. – Minden úton vannak állomások. És minden állomáson valaki vár.

A fék felsivított, a busz megállt az út szélén. Az ajtó lassan, nyikorgóan nyílt ki, akárcsak Arnold lakásában az előbb. A férfi izgatottan nézett ki: a fák között valami alak mozgott, árnyékos, nehezen kivehető körvonal.

– Ki az? – kérdezte suttogva.

– Az első utas – felelte Miss Mitzi, és sokatmondóan rákacsintott. – Akinek már régen helye van ezen az úton.

A körvonal felszállt, éles hangon köszönt, és hadarva, motyogva köszönt, egy jellegzetes fejbólintással: – Jó napot kívánok!

Arnold szíve kihagyott egy ütemet. A nő szürke kabátban lépett a buszra, haját kontyba fogta, és ugyanazzal a tartással jött fel a lépcsőn, mint hajdan az előadóterembe.
– Tanárnő? – szaladt ki Arnold száján, mielőtt még visszanyelhette volna a szót.

A nő ránézett, és az a groteszk játékosság suhant át a tekintetén, amit Arnold annyira ismert: mintha egyszerre lenne szigorú és cinkos.
– Arnold úr. Maga itt?

A fiú felnevetett, de a nevetés élesre tört. Még most is „úr”. Még most is „ön”. A távolság, ami egyszerre volt meghitt és kínzó.

Arnold hátrább ült, a Tanárnő viszont követte. Illata ismerős volt: régi könyvek és citromos tea emléke keveredett benne.

– Úgy látom, utazunk egy darabon együtt. – mondta. – Mit gondol, meddig tart?

Arnold az ablakhoz nyomta a homlokát. A busz nem mozdult. Nem mert ránézni.
– Nem tudom, Tanárnő. Attól félek, talán tovább, mint bírnám.

A nő halványan elmosolyodott.
– Félni csak az tud, akinek van rá energiája és ideje. Egyetem alatt is mindig félt. Minden beadandónál, minden vizsga előtt. És mégis mindig teljesítette.

Arnold ekkor érezte meg, hogy a gyomrában ott lapul az a sok év, az összes elszalasztott pillanat, amit soha nem mert visszahozni.

– Gondoltam… – kezdte, majd újra elharapta.

A Tanárnő oldalra billentette a fejét. – Igen?

– Gondoltam, hogy egyszer majd összefutunk. – nyögte ki végül. – Amikor az egyetem után közel költöztem, sokszor elképzeltem, hogy a boltban vagy a parkban… És akkor talán… – itt elhallgatott.

A nő biccentett. Arcán egy csendes fáradtság. – Én is elképzeltem. De sosem történt meg. Tudja, mit gondoltam?

Arnold megrázta a fejét.

– Hogy magának már nincs rám szüksége. – mondta a nő, és olyan egyszerűséggel ejtette ki a szavakat, mintha a busz menetrendjéről beszélne. – Hogy csak a vizsgákig kellettem.

Arnold szeme kipattant, végre ránézett. – Nem így volt! – hangja túl hangos volt a busz zárt terében. Miss Mitzi a tükörben hátranézett, és sokatmondó mosollyal visszafordult.

A Tanárnő összekulcsolta a kezét az ölében. – Akkor miért nem keresett?

Arnold nem tudta. Tudta, persze, de nem tudta kimondani. Helyette csak ennyit motyogott: – Beütött a Covid. Zárások. Minden elmaradt. És aztán… minél több idő telt el, annál kevésbé mertem.

A nő hosszan nézte, mintha mérlegelne valamit. A busz még mindig állt, a motor halkan duruzsolt, mint egy türelmetlen szív.

– Arnold. – mondta végül. – Maga mindig fél a hiábavalóságtól.

Arnold nyelt. – És most? Most is hiábavaló, hogy itt beszélgetünk?

A nő elmosolyodott, de a mosoly szomorú volt. – Attól függ, ki hol száll le.

A motor felbőgött, és a busz lassan gurulni kezdett. Arnold egy pillanatra megkapaszkodott az ülés szélén, mintha a mozgás váratlanul érte volna, pedig pontosan tudta, hogy ez el fog indulni.

Miss Mitzi a tükörből hunyorított rájuk, majd beletaposott a gázba.

Arnold lopva a Tanárnőre pillantott. A nő fesztelenül ült, mintha teljesen természetes lenne, hogy most itt van vele.

– Furcsa, nem? – szólalt meg végül Arnold. – Hogy most beszélgetünk, évek után, egy buszon.

A Tanárnő elmosolyodott. – Ennél furcsább dolgok is történtek velünk az egyetemen.

Arnold elnevette magát. – Igaz. Ugye nem arra gondolt, amikor várakoztam vizsga előtt és…. – elharapta. Nem tudta, meddig mehet vissza, mennyire lehet személyes.

– Igen, az legendás volt.

Egy pillanatra mindketten nevetni kezdtek, a busz ringása alatt a közös emlék visszafogottan melegítette őket.

Aztán a Tanárnő hirtelen elkomorodott. – Arnold, maga tényleg azt hitte, hogy nekem mindegy volt, hogy eltűnt?

Arnold a padlót bámulta. – Nem. Csak… féltem.

– Mitől? – kérdezte a nő szelíden.

Arnold lassan felemelte a tekintetét. – Hogy rosszkor kopogok. Hogy már nem számítok. Hogy a kapcsolódásunk… hogy az csak nekem volt fontos. És én Önnek csak egy voltam a sok közül.

A busz rázkódott egy kanyarban.

– Maga mindig úgy érezte, hogy elkésett. – mondta a Tanárnő. – Pedig néha csak az a lényeg, hogy az ember egyáltalán odaérjen.

Arnold nyelt. Szólni akart, de a busz ekkor lassítani kezdett. Egy újabb megálló következett.

A busz fékezett, a motor mélyet mordult, majd a jármű megállt egy kihalt kereszteződésnél. Arnold kitekintett: nem volt ott megálló, tábla, sem semmi, csak egy rozsdás kerítés, mögötte egy üres telek.

Az ajtó azonban sziszegve kinyílt.

Egy férfi lépett fel a lépcsőn. Kopott öltöny volt rajta, túl nagy a vállban, túl szűk a deréknál, mintha valaki másra szabták volna. A hóna alatt egy aktatáska, amelyről Arnold azonnal tudta – anélkül, hogy bárki mondta volna –, hogy üres.

A férfi megállt, körbenézett, majd udvariasan biccentett. Miss Mitzi csak annyit mondott:
– Felszállás engedélyezve.

A férfi végigsétált a sorok között. Arnold és a Tanárnő ösztönösen összébb húzódtak, ahogy elhaladt mellettük. Az idegen szeme elidőzött Arnoldon, mintha felismerné, aztán mégis máshová nézett, és helyet foglalt három sorral mögöttük.

Arnold próbált úgy tenni, mintha ez természetes lenne. De nem volt az. Nem tudta, miért érezte, hogy az aktatáska belül kong az ürességtől, és érezte azt is, hogy a férfi jelenléte nem véletlen.

A busz elindult újra. Miss Mitzi fel sem nézett, csak halkan dúdolt valamit a vezetőülésben.

A Tanárnő közelebb hajolt Arnoldhoz.
– Tudja, ki ez? – kérdezte súgva.

Arnold rázta a fejét. – Fogalmam sincs. De mintha már láttam volna.

A busz ekkor egyre meredekebb útra fordult, mintha emelkedőt mászna. Arnold a szélvédőn át látta, hogy hegy kezd emelkedni előttük.

Arnold nem bírta megállni, hogy ne sandítson hátra. A férfi nem csinált semmit: ült, két kézzel szorította az üres aktatáskát, és a fejét oldalra billentve figyelte az ablakon elsuhanó tájat. A szeme sötét volt, árnyalatlan, mint a nedves aszfalt.

Arnold mégis úgy érezte, hogy minden rezdülését pontosan követi.

– Van benne valami nyugtalanító – suttogta a Tanárnő, miközben zavarba ejtő közelségbe hajolt. – Nem az a fajta, aki csak úgy véletlenül téved fel egy buszra.

Arnold nyelt egyet. – De hát senki sem tűnik véletlennek. Nézze meg Miss Mitzi-t… olyan, mintha tudná, hová tartunk.

Miss Mitzi ekkor felnevetett, mintha meghallotta volna őket. A hangja egyszerre volt gyermeki és kísérteties.
– Mindig tudom, hová tartunk, drágáim. A kérdés az, ti tudjátok-e?

Arnold elpirult, mintha rajtakapták volna egy titkon. A Tanárnő visszahúzódott, de nem szólt többé.

A motor felbőgött, és a busz nekivágott a meredek emelkedőnek. Az ablakon túl mintha az égbolt közelebb húzódott volna, szürkéből tompa aranyszínbe váltott. A busz teste remegett, zörgött, ahogy kapaszkodott fölfelé.

Arnold még egyszer hátranézett. A férfi már nem az ablakot figyelte, hanem őt. Egyenesen a szemébe nézett. A pillantás üres volt, mint a táskája, de benne volt valami végzetes.

Arnold gyorsan előrefordult, próbált nem gondolni rá. De a tudat, hogy három sorral mögötte valaki néma bizonyossággal figyeli, belerágta magát a gondolatai közé.

A busz belsejében minden apró nesz felerősödött: a motor zakatolása, a fék nyikkanása, a kapaszkodók remegése. Arnold úgy érezte, mintha minden rezdülés Miss Mitzi szándékos ritmusára történne.

– Tudja, Arnold – szólalt meg a Tanárnő halkan, szinte bűntudatosan –, maga mindig is másképp nézte a dolgokat. Mint aki keresi a mintát a zajban.

Arnold idegesen felnevetett. – Nem tudom, van-e minta egy nyikorgó ajtóban vagy egy büdös buszban. De most valahogy minden ugyanoda mutat.

Miss Mitzi oldalra biccentette a fejét. – Ó, a minták sosem hazudnak. Csak az emberek, akik nem hajlandók felismerni őket.

Arnold szíve egy pillanatra kihagyott. A mondat úgy csapódott le benne, mint egy régóta várt ítélet.
A Tanárnő a szájához kapta a kezét, és suttogva mondta: – És ha nincs minta? Ha minden csak véletlen?

Arnold akart felelni, de nem jött hang a torkán. Csak hátranézett.

A férfi még mindig ott ült. Az aktatáska az ölében, a szeme rajta. Még a busz rázkódása sem érintette.

Arnold elkapta a tekintetét, és reszketve kapaszkodott bele a Tanárnő szavaiba. – Nem tudom… de talán ezért ülök itt. Talán ezért megyünk.

A Tanárnő lassan bólintott, szeme mélyén egyszerre volt együttérzés és valami szomorú, lemondó fény.

A busz ekkor kanyarodott egy hajtűkanyarba. Az üvegablakon túl a lejtőn egy elhagyatott megálló tűnt fel: egyetlen lámpa, amely fura zöld fényben derengett. Miss Mitzi elégedetten sóhajtott.

– Itt az első állomás – jelentette ki, és lassított. – Mindig van, aki itt száll fel.

A busz ajtaja nyikordult, és fellépett valaki. Szürke inge gyűrötten lógott rajta, a nadrágja térdnél kitérve, mintha falnak támaszkodva állta volna végig az életét. A kezét mélyen zsebébe süllyesztette, a fejét lehajtva, de a léptei könnyűek voltak, szinte súlytalanok.

Huppanva ledobta magát az egyik ablak melletti ülésre, kimeredt a tájra, és nem látszott rajta semmi kíváncsiság. Nem reagált sem a kanyarokra, sem a fényekre, sem a mozgásra.

Arnold lopva odapillantott, de semmi kapaszkodót nem talált benne. Üresnek tűnt.

Hátul az aktatáskával bíbelődő alak felé fordult egy pillanatra, aztán mégis inkább az ablak felé meredt.

Miss Mitzi becsukta az ajtót, a motor felmordult, és a busz újra elindult lefelé a hegy kanyarjain.

A busz újra nekilódult a kanyarnak, Miss Mitzi feje oldalra billent, mintha a visszapillantóból figyelné az új utast. Pár másodpercig hallgatott, aztán halkan, csak Arnold felé fordulva megszólalt:

– Különös, kiket sodor ide az út, igaz? – mosolyodott el sejtelmesen. – Van, aki célirányosan száll fel. Van, aki csak úgy beül, mert nincs jobb dolga.

Arnold zavartan felnevetett. – Hát… őszintén szólva nem tűnt úgy, mintha nagyon sietne.

– Az ilyenek sosem sietnek – bólintott Miss Mitzi, a kezét könnyedén a mocskos kormányra simítva. – Ők a leghalkabb utasok. És valahogy mégis, mindig itt vannak, amikor számít.

Arnold oldalra pillantott, de az új alak nem reagált semmire. Csak ült, mintha egy másik világból figyelné a tájat.

– Mit ért az alatt, hogy amikor számít? – kérdezte Arnold.

Miss Mitzi felnevetett, olyan rekedtes, derűs hangon, ami egyszerre nyugtatta és nyugtalanította. – Majd meglátja. Nem én osztom a szerepeket ezen a buszon. Én csak vezetek.

És a motor hangja betöltötte a csendet, mintha ezzel lezárta volna a beszélgetést.

Arnold hirtelen nem a busz nyikorgását hallotta, hanem egy üres alumíniumdoboz koppanását. Egy albérleti szoba villant fel előtte: a padlón energiaitalos és sörösdobozok gurultak szanaszét, félig telt üvegek dülöngéltek az asztal lábánál. A levegő sűrű, szúrós füsttel volt tele, alig lehetett látni tőle, mintha a szoba maga is ködöt lehelt volna.

Ő ott ült a jegyzetek fölött, kétségbeesetten próbálva felkészülni a vizsgára. A sorok összeolvadtak előtte, a betűk mintha mászni kezdtek volna a papíron, mint apró bogarak. A koffein zaklatott remegést vert a testében, a szíve túl gyorsan dobogott, mégis bénító üresség feszítette belülről.

Egyetlen mondat sem akart kijönni a fejéből. Csak a füst, csak a dobozok, csak az égető érzés, hogy minden kicsúszik a kezéből, semmit se tud megtartani. Hogy minden múlandó.

Aztán a kép elpattant, mint egy buborék. Újra a buszban ült. Miss Mitzi a visszapillantóban pont őt nézte.

– Megvan? – kérdezte, mintha pontosan tudná, mi játszódott le a fejében.

Arnold nem felelt. A csend, amit ott érzett a füstös albérletben, most is ott ült, súlyosan, valahol a hátsó sorban.

A busz nyikkanva lassított, az ajtóhoz közeledett a megálló.
A Tanárnő lassan felállt, ujjait a kapaszkodóra simította.

– Itt az én állomásom, Arnold – mondta halkan.

Arnold nyelt egyet. – Nem… nem tudtam, hogy ilyen korán fog leszállni…

A nő elmosolyodott, de a mosoly mögött ott volt minden elmulasztott találkozás. – Sok mindent nem tudunk egymásról, igaz?

Arnold csak bólintott. A szavak benne akadtak.

– Vigyázzon magára – tette hozzá a Tanárnő, és egy röpke pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarná érinteni a vállát, de végül nem tette. Csak lelépett a buszról, s a csukódó ajtóval egyszerre szűnt meg a jelenléte.

Az üres hely mellette még sokáig forrón izzott. És alig telt el néhány pillanat, a lépcsőkön egy új alak kapaszkodott fel.

Azonnal megismerte: a régi lelkipásztor, a gyülekezet vezetője. A haja még őszebb lett, a mosolya viszont ugyanolyan derűs, békét sugárzó, mint régen.

Leült Arnold mellé, óvatos mozdulattal, mintha nem akarná megzavarni. Az ölébe húzta a kopott bőrtáskát, majd mély, nyugodt hangon megszólalt:

– Régen láttalak, Arnold.

A név hallatán Arnold gyomra görcsbe rándult. Visszaemlékezett a gyülekezet padjaira, az áhítatokra, a szavakra, amiket együtt mondtak, mintha attól lennének igazak, hogy sokszor ismétlik őket. Eszébe jutott az is, amikor először mert kételkedni, és ahogy onnantól minden egyes vasárnap egyre nehezebb lett.

Most, hogy itt ült mellette az ember, akire valaha felnézett, szinte gyereknek érezte magát újra. De tudta: már nem ugyanaz. A gondolat szabadságáért túl nagy árat fizetett ahhoz, hogy visszaforduljon.

Arnold szája kiszáradt. Végül csak ennyit mondott halkan:

– Tényleg rég volt.

A lelkipásztor oldalra fordult, és úgy nézett Arnoldra, ahogy régen is szokott: figyelmesen, türelemmel, mintha a másik minden rezdüléséből olvasna.

– Hogy vagy mostanában? – kérdezte csendesen. – Azóta nem láttalak a közösségben. Hiányoztál.

Arnold nyelt egyet. Az ablakon túl elmosódva suhantak a fák, mintha azok is menekülnének a kérdés elől.
– Sok minden történt – mondta végül. – Másfelé vitt az élet.

– Másfelé – ismételte a férfi, mintha megforgatná a szót a szájában. – Mindig úgy éreztem, van benned valami kereső nyugtalanság. Olyan, aki nem elégszik meg a felszínnel.

Arnold felnevetett, de nem volt benne vidámság.
– Kereső voltam, igen. De mindig csak azt hallottam, hogy mit kellene találnom. És ha valami mást láttam, másképp éreztem, az nem fért bele.

A férfi homloka enyhén ráncolódott, de a hangja továbbra is nyugodt maradt.
– A hit nem mindig könnyű. Néha épp az a próba, hogy engedd: az igazság felülírja a saját érzéseidet.

Arnold szeme villant.
– És ha épp az az igazság, hogy a gondolat szabadságánál nincs fontosabb? Hogy nem torzíthatom el a tapasztalataimat csak azért, hogy beleférjenek egy kész képbe?

Egy pillanatig csend volt közöttük. A busz motorjának zúgása, Miss Mitzi fütyörészése töltötte ki az űrt.

– Tudod, Arnold… mindig hittem benne, hogy erő lesz belőled. Láttam, hogy keresel, hogy kérdezel, hogy nem nyugszol meg az egyszerű válaszoknál. – Sóhajtott. – Azt hittem, mellettünk válhatsz azzá, aki lettél. Nem gondoltam, hogy ennyire magadra maradva kell majd végigcsinálnod.

Arnold nyelt egyet. A torkában furcsán feszült minden, mintha a régi imaórák fülledt levegője tért volna vissza. – Nem akartam cserbenhagyni senkit – mondta halkan. – Csak ha maradok, el kellett volna árulnom saját magamat. És azt már nem bírtam volna.

A férfi elmosolyodott, de a mosoly szomorú volt. – Értem. Nem kell magyaráznod.

Arnold elnézett a férfi vállai fölött, a busz belseje mintha szűkült volna. A hátsó sorban ülő aktatáskás alak mozdulatlanul figyelt. Nem tett semmit, mégis úgy tűnt, mintha minden egyes pillanattal közelebb húzódna. A levegő nehezebb lett, a padló recsegett Arnold talpa alatt.

– Nem akartam hazudni többé – mondta Arnold, de ahogy kimondta, olyan érzése támadt, mintha a mondat azonnal visszaverődne a busz falairól, és ugyanazzal a súllyal zuhanna vissza rá.

A férfi szeme kicsit elsötétült. – Az igazság nem mindig szép, Arnold. Néha fájdalmasabb, mint bármelyik hazugság.

Arnold köhintett, hirtelen száraz volt a torka. Újra a hátsó ülés felé sandított.

– Érzem – mondta Arnold halkan, szinte önmagának –, mintha valaki folyamatosan számon tartaná minden döntésemet.

A férfi összehúzta a szemöldökét. – Lehet, hogy csak a lelkiismereted beszél.

A hátsó sorban ülő férfi csettintett egyet ami olyan élesen hasított végig a buszon, mintha bilincs zárult volna valahol.

A busz fékezett, új utas szállt fel. Magabiztos, feszes járás, nem nézett senkire, mégis mindenkihez tartozott a mozdulata. Ruhája tiszta, a cipője fényes, arca mozdulatlan – és a levegő megváltozott. Nem vádolt, mint a hátsó árny, hanem kényszerített: „legyél több, legyél jobb, különben eltörpülsz mellettem.”

Arnold önkéntelenül kihúzta magát.

– Látod, Arnold – mondta a férfi lassan, mintha minden szót gondosan mérne –, az, hogy a hited megszűnt még nem jelenti azt, hogy nekünk is ki kellett volna szorulnunk az életedből. Hogy nekem. Mert hittel vagy anélkül, mégis csak egy közösség voltunk. Nem kellett volna magányba vonulnod.

Arnold szemét lesütötte, de az ujjaival idegesen dobolt a térdén. Érezte, ahogy a bűntudat fojtogatni kezdi, mintha a hátsó sorból két jeges kéz nyúlna a nyakára. És közben ott ült előtte az új alak, a magabiztos, makulátlan jelenség, aki hallgatott ugyan, de Arnold vállát szinte belülről tolta felfelé: nézz szembe vele, ne hajolj meg, mutasd meg, hogy igazad van.

– Tudom – felelte végül halkan Arnold, majd hangja hirtelen erősebb lett. – Tudom, hogy így látod. De te is tudod, mi történt volna. Minden egyes szó, amit mondok, minden mozdulat, minden apró rezdülésem átment volna egy szűrőn nálad. Hogy „egyszer majd visszatér”. Nem igaz? Mindig így lett volna.

A férfi hallgatott, ajka aprót rándult, de nem szólt közbe.

– És mi van, ha én nem akarok? – kérdezte Arnold, hangja az elszántságtól remegett. – Mi van, ha sose fogok? Ha sosem térek vissza? Mi van, ha a hit számomra hazugság volt, és marad is? Akkor csak csalódást okozok. Neked, nektek… mindenkinek.

A hátul ülő szorítása erősödött. Mintha most már nemcsak a torkán, hanem a mellkasán is ott feküdne. Közben a másik alak, a makulátlan és hangtalan, egyre fenségesebben húzta ki magát.

A lelkész mély levegőt vett, majd lassan körbenézett a buszon. A tekintete végigsiklott a padsorokon, Arnold pedig követte a pillantását. Az öreg szemeiben valami hiányt kereső fény csillogott, mintha kutatna valaki után.

– Tudod, Arnold… – szólalt meg végül halkan. – Reménykedtem benne, hogy más is itt ül velünk.

Arnold összevonta a szemöldökét. – Miről beszélsz? – kérdezte zavartan.

De ekkor a feszítő szorítás, amely eddig körbefogta a mellkasát és a vállait, mintha összezárult volna körülötte. A hátsó ülésen ülő hideg lehelete áradt, az előtte ülő alak pedig kihúzta magát, egyre büszkébben, egyre súlyosabban nehezedve Arnoldra. Úgy érezte, mintha láthatatlan kötelek fognák közre: nem tud szabadon lélegezni, nem tud szabadon gondolkodni.

Aztán hirtelen, egy száraz krákogás hasított bele a levegőbe. Az ablaknál ülő, sápadt, árnyékszerű utas volt az. Egyetlen rövid hang, mégis olyan, mintha a csend parancsát hirdette volna.

A szorítás alábbhagyott. A hátul ülő elhátrált, az elöl ülő vállat vont, és Arnold újra kapott levegőt.

A lelkész elmosolyodott. – Igen… – mondta lassan, de most inkább magának, mint Arnoldnak. – Tudtam. Remélem, hogy ha nem most, majd később más is velünk lesz. Ő mindig itt szokott lenni.

Arnold értetlenül nézett rá. Nem tudta, kire céloz, de a szavak mögött valami biztonságérzet vibrált, mintha egy hiányzó darab létezését sugallná.

A férfi felállt, Arnold vállára tette a kezét. – Bízom benne, hogy találkozunk még. És hogy nem leszel egyedül ezen az úton.

A busz megállt. A lelkész bólintott, majd leszállt. A távolodó alakja békét árasztott, mégis nyomában maradt egy nehéz hiány.

Arnold egy pillanatig még az ajtót bámulta, aztán lassan visszafordult. Érezte, hogy a mögötte ülők tekintete újra ránehezedik. A krákogó alak pedig az ablak felé fordult, mintha semmi köze nem lett volna az iménti pillanathoz.

 

Arnold kissé előrehajolt, hogy megszólítsa a sofőrt.
– Miss Mitzy… furcsa ez a busz – szólalt meg végül. – Mintha… mintha nem csak az utasok lennének szokatlanok.

A sofőr hátrasandított a visszapillantóban, mosolya ugyanolyan derűs és kiismerhetetlen volt, mint mindig.
– Furcsa? – kérdezte csilingelő hangon. – Ó, Arnold, a busz mindig olyan, amilyennek az utasai látják. Semmi több, semmi kevesebb.

Arnold körbepillantott. A lelkész már nem volt ott, helye üresen maradt. A három másik alak azonban még mindig ott ült, mintha a helyükhöz szegezte volna őket valami láthatatlan erő. És akkor Arnold észrevette.

– Mit jelentenek ezek? – motyogta félhangosan.

Mindhárom alak mellkasán, pont a szívük fölött, halvány, szabálytalan folt látszott. Mintha egy régi címke maradványa lett volna: lekopott, elszíneződött, szinte teljesen üres.

Arnold szeme tágra nyílt, és ösztönösen megérintette a saját mellkasát. Ott semmi.

– Mit jelentenek ezek a foltok? – kérdezte már hangosabban.

Miss Mitzy kacagott egyet, az a fajta kacaj, ami egyszerre kedves és nyugtalanító.
– Foltok? – kérdezte vissza könnyedén. – Ó, azok csak üres helyek. Mint a boríték, amiben még nincs levél. Majd megtöltődnek, amikor eljön az idejük.

Arnold nyelt egyet. – És mikor jön el az idejük?

A sofőr lassan előrehajolt. Hangja most halkan, súgva csendült fel:
– Amikor a fény mögött sötét lesz, és a sötétben valami megszületik.

Arnold összerándult.

Miss Mitzy aztán visszaegyenesedett, és jókedvűen csettintett a nyelvével.
– Addig pedig, Arnold, csak kapaszkodj erősen! A címkék szeretnek a legrosszabb pillanatban előbújni.

A busz lassan zötyögött tovább a hegyről lefelé. Az ablakon túl az erdő kezdett ritkulni, s a távolban már látni lehetett az alagút száját, sötét árnyékként a hegy gyomrában. Arnold mégis máshol járt. Az iménti beszélgetés Miss Mitzyvel nem hagyta nyugodni. Tekintete újra a három foltos mellkasú alakra tévedt, de azok most mozdulatlan bábokként ültek.

A következő megállónál a busz nyikkanva lassított, ajtaja sziszegve kinyílt. Arnold ösztönösen előrehajolt, kíváncsi volt, ki szállhat fel. De nem valaki jött, hanem valakik.

Két apró alak lépdelt fel a lépcsőn, oldalt-oldalt billegve, mintha a saját ritmusukat dobolnák a padlóhoz. Tollas testük vibrált a neonfényben: egyik zöld és kék árnyalatokban, másik fehér és szürke cikkcakkban pompázott. Hullámos papagájok. Az egyik fiatal hím volt, Gerle, a másik tojó, Zebra.

Arnold szíve kihagyott egy ütemet.

Ahogy a madarak felpattantak a legközelebbi ülésre, ráemelték gombszemeiket. Az a hideg, fekete, végtelenül ártatlan tekintet. Arnold torkát valami összeszorította.

Visszarohant az emlékeibe.

Az exével való kapcsolat utolsó napjai. A doboz, amelybe a madarakat tették. A hang, amikor a ketrec ajtaja becsukódott. És azok a szemek, amikor a papagájok még egyszer ránéztek.

Arnold összerezzent, amikor Gerle a csőrével megkoccantotta a busz ablakát. A hang apró koppanás volt, mégis úgy szólt benne, mintha kalapáccsal ütöttek volna rá a mellkasára. Zebra tollászkodni kezdett, de közben ő is Arnoldra sandított.

Miss Mitzy a visszapillantóból figyelte a jelenetet, s mosolygott.
– Régi barátok – mondta könnyedén, mintha semmi sem lenne természetesebb annál, hogy két hullámos papagáj száll fel egy hegyen lefelé guruló buszra. – Nem gondolod, Arnold?

Arnold ajka kiszáradt. Valahogy képtelen volt megszólalni. Csak bólintott. És a fejében újra felvillant az a nap, amikor elvitték a madarakat. A szemek. A gombszemek. Mintha akkor ott hagytak volna benne valamit, ami azóta is kikezdte belülről.

A busz csendje nem tartott sokáig. Gerle hirtelen előrehajolt, és jellegzetes, pattogó hangon megszólalt:
– Hol voltál?

Arnold ledermedt. Egy része azt hitte, csak hallucinál. De Zebra követte a hangot, fejét oldalra billentette, és szinte szemrehányón csipogta:
– Nem jöttél.

Arnold ajkán kiszökött egy sóhaj, s alig hallhatóan felelt:
– Nem tudtam… nem… nem volt erőm.

– Nem erő kellett volna – rikkantotta most Gerle, élesen, mint amikor a reggeli nap első fénye megcsillan a ketrec rácsán. – Csak akarat.

Zebra csendesebb volt, mégis jobban fájt a szava:
– Nem néztél ránk, amikor becsukták az ajtót.

Arnold ökölbe szorította a kezét. Újra látta maga előtt azt a pillanatot, a gombszemeket, amelyek mintha mindent tudtak volna.
– Nem akartam látni… – bukott ki belőle. – Ha belenézek, sosem bírom elengedni.

– És így könnyebb volt? – kérdezte Zebra. A hangja most már nem vádaskodott, inkább olyan volt, mint a szél, amely csak súrolja a fák lombját.

Arnold hirtelen felkapta a fejét.
– Nem! Semmi sem volt könnyebb! Azóta sem.

A két papagáj összenézett. A gombszemek hidegen villantak a neonfényben, de közben volt bennük valami titkos, mintha értenék Arnold minden szavát, minden bűntudatát.

Gerle végül ennyit mondott, halkabban:
– Akkor minek szálltál fel?

Arnold lehajtotta a fejét, de Gerle nem engedett.
– Minden percben, amíg ott voltunk, rád vártunk. Tudtuk, hogy kinyílik az ajtó, és te belépsz.

Zebra finoman csattogtatta a csőrét, mintha apró órát ketyegtetne.
– És nem léptél. Nem nyílt ki többé semmi.

Arnold mellkasát szorítani kezdte valami. Mint egy lassan ránehezedő kéz. Felpillantott, és észrevette: az aktatáskás alak most a lábait keresztbe tette, s a táskáját kicsit közelebb húzta a térdéhez. Mintha minden szót bepakolna a mappák közé, rendszerezve Arnold bűneit.

Az ablaknál ülő egy pillanatra köhintett. Mintha mondaná: „Nem számít.” És ettől Arnoldban még nagyobbra nőtt a szorítás.

Az előtte ülő lassan hátradőlt a székben, és megigazította a zakóját. A könnyed mozdulatban érezni lehetett benne valami fullasztó fölényt: „Elbírod. Mert különb vagy. Csak ne vallj kudarcot előttük.”

Gerle és Zebra azonban nem hallgattak el.
– Amikor ránk néztél utoljára – folytatta Gerle –, olyan volt, mintha át akarnád adni a terhed.
– És most is ezt teszed – toldotta meg Zebra. – Nem vállalod, hogy velünk maradt valami, ami belőled hiányzott.

Arnold szeme sarkából újra Miss Mitzyt kereste. A sofőr nem szólt semmit, csak lassan rátaposott a gázpedálra, a busz megnyikordult, és a hegyről lefelé kanyarodva árnyékba borultak.

Arnold érezte, hogy a három alak körül a levegő sűrűbbé vált. Nem szóltak, mégis mindannyian beleszőttek valamit a jelenetbe: a mappa lapjai recsegtek, az ablak felől újra jött egy száraz köhintés, a zakó anyaga finoman surrogott.

És a két papagáj egyszerre hajtotta oldalra a fejét, mintha kérdeznék:
– Ki mondja meg, hogy ez csak emlék, és nem ítélet?

Gerle tollászkodni kezdett, ideges, kapkodó mozdulatokkal.
– Nem érzed? – csipogta. – Mintha minden el nem mondott mondat visszhangozna.

Zebra lassan, kimérten fordította felé a fejét.
– Ő érzi. Csak nem meri kimondani.

Arnold ajka megnyílt volna, de a torkát olyan szárazság szorította, hogy egyetlen hang sem jött ki rajta. Odanézett: az aktatáskás alak most egy tollat vett elő, és halkan jegyzetelt. A hegyek kanyarulatai alatt minden karcolás élesen hasított bele a csendbe.

Az ablaknál bámészkodó a ködös üvegnek döntötte a fejét. Szeme csukva volt, de az arca körül olyan dermedt nyugalom terjengett, hogy Arnoldban felmerült: talán az egész beszélgetést ő tartja így mozdulatlan fogságban.

Az előtte ülő újra megemelte az állát, és oldalra billentve nézett Arnoldra. A tekintetéből Arnold élesen kiolvasta: „Tartsd magad. Ha megszólalsz, csak gyengének látszol.”

A két papagáj közben egyszerre közelebb húzódott hozzá, mintha nem bírnák a három alak némaságát. Gerle csőrét az ülés széléhez ütögette, ritmust verve. Zebra csatlakozott, halk kattanásokkal.
– Ne hagyd, hogy elnémítsanak – mondták, bár a hangjuk már fáradtabbnak tűnt.

A busz hirtelen egy hosszabb alagúthoz ért, de nem mentek még bele – a sötét nyílás ott ásított előttük, mint egy torkolat. Miss Mitzy lassított, a motor mélyen dörmögött.

Arnold úgy érezte, minden utas rá mered. A mappák közé hajló kéz, az ablaknál doboló köhintés, a zakó fodrán játszó ujj. És a papagájok reszkető, mégis makacs szeme.

Gerle egyre hevesebben kopogtatta a csőrét az ülés széléhez, mintha minden ütésével ki akarna csikarni valami választ.
– Emlékszel, hogy néztél ránk akkor? – kérdezte. – Amikor elvittek minket? Olyan, mintha most is ugyanazt a némaságot hordoznád.

Arnold próbált visszavágni, de az aktatáskás férfi tollának karcolása belemart minden szavába. Úgy érezte, ha megszólal, a másik rögtön jegyzetelni fogja, és papírrá préseli.

Zebra lassan közelebb hajolt. Tollai kissé borzoltak voltak, mintha az idő belepte volna őket porral.
– A szemünkbe néztél, és láttad, hogy kérdezünk. Nem tartottál meg minket. Nem tartottál ki mellettünk.

Arnold ajkai végre megmozdultak:
– Nem tudtam… – kezdte, de a hangja remegett. – Nem tudtam mit kezdeni magammal akkor sem. Hogyan tudtam volna veletek?

Az ablak mellett ülő krákogott egyet az ablaknál, mintha csak rábólintana: „Pontosan. Nem volt más választásod.” Az egész busz megremegett ettől a rövid, szaggatott hangjelzéstől, mintha pecsétet ütöttek volna egy vallomás végére.

Gerle azonban nem engedte.
– A választás mindig ott van. Mindig volt. És te tudod is. Csak elfordítottad a fejed.

Arnold leszegte a tekintetét, de érezte az előtte ülő pillantását, amely azonnal égetni kezdte az arcát: „Ne hajtsd le a fejed, nézz fel, mutasd, hogy erősebb vagy náluk.”

És ebben a kereszttűzben, a papagájok kérdő szeme, a jegyzetelő kéz, a krákogás, és a hallgatólagos felszólítás súlya alatt Arnold úgy érezte, mintha a mellkasát kívülről és belülről egyszerre nyomnák. Arnold próbált elfordulni, de minden mozdulatát megbénította a három árnyék. Az aktatáskás férfi tollhegye most már nem is írt, hanem lassú köröket karcolt a bőrtáskájára, és a sercegő hang úgy hatott, mintha minden kör egyre szorosabb gyűrűt húzna Arnold köré.

Gerle csőrének koppanása egyre türelmetlenebb lett. Mintha a szívverését kívánta volna utánozni, csak hangosabban, követelőzőbben.
– Hallod? – sziszegte. – Ez vagy te. Kopp, kopp, kopp. Egyik pillanat a másik után, amikor dönthettél volna. És nem tettél semmit.

Arnold kinyitotta a száját, de az ablaknál ülő újra krákogott, hangosan, hosszasan. Olyan volt, mint egy vonat fékje, ahogy fémsínen csikorog. Minden hangja azt súgta: minek mentegetőzni? Úgyis mindegy.

És ekkor az előtte ülő lassan előredőlt, közelebb hajolt. Arnold szinte hallotta a gondolatot, ami izzó parancsban lüktetett benne: ne mutasd ki, hogy szégyelled! Légy fölötte! Légy erősebb!

A mellkasát mintha présbe fogták volna. A légzése rövidebb lett. A busz neonfényei vibrálni kezdtek a plafonon, és minden remegés egy-egy újabb ítéletként hullott rá: koppanás, krákogás, tollkarc, és a néma parancs.

A busz lassulni kezdett. Arnold először azt hitte, megállás nélkül gördülnek majd tovább, de a fékek csikorgása jelezte: valami új következik. Az ablakon túl a hegy oldalában sötét tátongott – egy száj, amely minden fényt magába nyelt. Az út keskenyebbre váltott, a motor morajlása mélyebb lett.

Gerle és Zebra egyszerre rezzentek. A gombszemek fénytelenül, tompán meredtek Arnoldra. Aztán egyszerre pattantak fel, és a nyitódó ajtó felé siettek. Nem néztek vissza, nem köszöntek el, csak egy halk, suttogás-szerű rebbenést hagytak maguk után, mintha sosem lettek volna.

Arnold csak ekkor törte meg a csendet, torkát köszörülve, szinte erőszakkal kicsikarva magából a szót:
– De… hol voltak eddig?

Miss Mitzy hátrapillantott a visszapillantóból. Szemében egyszerre volt játékos csillogás és szokatlan komolyság.
– A Tudat-hegyről jöttek le veled, kedves Arnold. – Aztán biccentett az alagút irányába. – És most megyünk be. Oda alá.

A busz orra beleharapott a sötétbe. A fények a plafonon kihunytak, csak az ajtókon beszűrődő derengés tartotta vissza a teljes vakságot.

A busz rázkódva gördült be az alagút szájába. A kinti fény eltűnt, sötétre váltott minden, csak a műszerfal halvány derengése festette meg Miss Mitzy arcát, aki a visszapillantóból egyenesen Arnoldra nézett.

– Öveket becsatolni! Rázós lesz!

Ekkor lépett fel valaki a buszra. A lábai nyomán vörös és lila árnyalatok vibráltak. Nem volt arca, vagy ha volt, Arnold nem tudta megjegyezni. Mintha minden pillanatban más arcot hordott volna: egy sikoltás, egy fintor, egy üres maszk.

A démon végigtipegett a sorok között, aztán csettintett. Egyetlen éles hang pattant, mint az üveg, ami eltörik. És ekkor a három eddig néma alak mellkasán felizzott egy-egy szó:

BŰNTUDAT.
KÖZÖNY.
BÜSZKESÉG.

Arnold szinte ösztönösen hátrált volna, de a szék karfája fogvatartotta. A mellkasába fúródott a látvány.

– Hát végre, – morajlott a Bűntudat. A hangja olyan volt, mint a papír, amit gyűrnek, szaggatnak, mégis szavakat formált. – Vártuk, hogy megszólalhassunk. Sok minden van, amit mondani kell neked.

Arnold összerándult. A busz megrázkódott, mintha maga az alagút szorította volna össze.

A Közöny halkan krákogott, a hangja szinte nevetségesen száraz volt, de olyan súly követte, mintha a levegő is megdermedt volna. – Nincs semmi értelme. Te is tudod. Nem számít, hogy mi lesz ebből az utazásból. A végén ugyanott lyukadsz ki, ahol mindenki: a semmiben.

A Büszkeség előrehajolt. Ő volt a leghangosabb, minden szava pengeként villant. – És közben azt hiszed, hogy különleges vagy. Hogy a kérdésed – amiért ide jöttél – több, mint egy önző rögeszme. Pedig csak egy gyáva vagy, aki nem meri elfogadni, hogy nincs válasz.

Arnold megpróbált megszólalni, de a torka száraz volt. Az ujjai görcsösen markolták a szék szélét. Miss Mitzy egyetlen pillantást vetett rá a tükörből, mintha jelezte volna: ez most nem az ő harca.

És a három alak egyszerre kezdte nyomni rá a szavaikat, mintha falak záródtak volna köré.

A busz mélyebbre csúszott az alagútban, a sötét falak szinte préselődtek az ablakokra. A neonfények belül időnként kihunytak, majd visszagyúltak, de Arnold számára már nem volt különbség világos és sötét között: a szavak, amelyek ránehezedtek, sokkal fojtogatóbbak voltak minden sötétségnél.

– Emlékszel, mikor nem hívtad fel őt? – sziszegte a Bűntudat, előrecsúszva a székben. A szeme, vagy amije annak látszott, mintha állandóan visszafelé fordult volna a koponyájában, mégis tudta Arnold, hogy őrá szegezi. – Az egyetlen telefonhívás. Egyetlen mozdulat, a kezedben volt. És te nem tetted meg. Tudtad, hogy számított rád. És te hagytad. Hagytad, hogy elteljenek a napok. Aztán a hónapok. És most mi maradt belőle? Egy omladék az emlékeidben. Egy rom, ami alatt te is ott fekszel.

Arnold feje lehajlott, a gyomra görcsösen összeszorult. Már nyitotta volna a száját, de a Közöny közbevágott, halk, száraz hangon, amely mégis minden porcikáján átfutott.

– Ugyan, min változtatna? Ha felhívtad volna, ha megtetted volna… akkor se lettél volna boldogabb. Akkor se lett volna más a vége. Csak meghosszabbítottad volna a kínlódást. Látod, nincs értelme semminek. Egyforma minden nap. Egyforma minden döntés. És mind egyformán semmit se ér.

Arnold úgy érezte, mintha az ülés anyaga belesüppedne a testébe, mintha maga a Közöny szívná ki belőle a maradék ellenállást. De mielőtt engedett volna, a Büszkeség tört előre, a hangja harsány volt, könyörtelen és pengeéles.

– Hazug vagy. És mindig az voltál. Úgy állítod be, mintha nagy kereső lennél, aki mély kérdésekre keresi a választ. Pedig valójában csak azt akarod, hogy különbnek higgyenek. Mindig így volt. Amikor vitatkoztál, amikor ellenszegültél, amikor szembementél a többiekkel. Nem az igazságért tetted. Azért tetted, hogy lássák: te más vagy. Hogy lenézhesd őket. Hogy azt gondold, több vagy.

Arnold zihált. A szavai bennragadtak a torkában, a nyelve szárazon tapadt a szájpadlásához. Érezte, ahogy az alakok egymásra licitálnak, három különböző irányból, három különböző pengével vágnak belé, mégis ugyanazt a sebet nyitják meg újra meg újra.

– Emlékszel, amikor elfordultál tőle? – hajolt közelebb a Bűntudat. – Még láttad a szemét. Láttad, hogy ért téged. És te akkor is inkább a saját kényelmedet választottad.

– És mit értél el vele? – folytatta a Közöny. – Mire jutottál azzal, hogy mindig csak menekültél? Ugyanaz a magány fogad minden reggel. Nem számít, kivel vagy, nem számít, mit teszel. Semmi sem mozdul el. Semmi sem változik.

– De legalább te megmondhatod, hogy más vagy, – harsogta a Büszkeség. – Hogy te vagy az, aki kérdez. Aki lázad. Aki „nem alkuszik meg”. Csakhogy közben a többiek élik az életüket, és te itt vagy, egy buszon, egy démonnal, és három árnyékkal. Ez lett a különbözőséged ára.

Arnold szeme összeszorult, könnyei kicsordultak, de nem enyhítettek semmit. A démon, a Félelem, aki eddig csak a színeit folyatva, groteszk tánclépésekkel haladt a sorok között, most Arnold mellé ért. Nem szólt, csak az ujját pattintotta újra. A fények még erősebben villantak fel a három alak mellkasán, mintha a neveik maguk is tüzes vassá váltak volna: BŰNTUDAT. KÖZÖNY. BÜSZKESÉG.

És Arnold tudta, nincs menekülés. Csak hallgatni tudta őket, ahogy körbeveszik, és minden szavukkal egyre mélyebbre nyomják abba a gödörbe, amelyből nem biztos, hogy valaha ki tud mászni.

A Bűntudat előrehajolt, olyan közel, hogy Arnold szinte érezte a leheletét, amely inkább fémes hideg volt, mint bármi emberi.

– Ott volt, amikor anyádnak segíthettél volna. Emlékszel? A csendes délután, mikor szólt, hogy „kérlek, pakold át a ládát!”. Láttad, hogy erőlködik, hogy fáj neki, de te inkább a szobádban maradtál. Gondoltad, majd később. Nem volt később. Csak a reccsenés, ahogy a térde megadta magát. 

Arnold összerándult. A keze önkéntelenül a combjához tapadt, mintha el akarná rejteni a remegést.

A Közöny sóhajtott, hangja porba hulló homokra emlékeztetett.

– De ugyan mit számítana, ha megtetted volna? Egy pakolt láda nem old meg semmit. Akkor is jött volna a következő nap, a következő gond, a következő hiány. Az élet mindig tele lesz ezekkel a kis „mi lett volna, ha” pillanatokkal. És mind ugyanabba a semmibe vezetnek. Te sem vagy kivétel. Nézd meg, most is itt ülsz, és ugyanúgy nem számít, mi lett volna. Az eredmény ugyanaz: a nincstelenség, a hiány.

Arnold szíve szaggatottan vert, de mielőtt megszólalhatott volna, a Büszkeség lenézően felnevetett.

– Mégis azt hiszed, különleges fájdalmad van. Hogy a te bűntudatod más, hogy a te közönyöd mélyebb. Ezért őrzöd, ezért szorítod magadhoz, mert ettől hiszed, hogy más vagy. Mintha a saját szenvedésed emelne ki a többiek közül. De valójában csak ugyanazt teszed, amit mindenki más: kapaszkodsz az ürügybe, hogy ne kelljen változtatni. A saját tragédiádba kapaszkodsz, mert nélküle nem maradna semmid.

Arnold lehunyta a szemét. És akkor a Félelem ismét csettintett. A busz környezete megremegett, mintha az alagút falai visszhangoznák az elhangzott szavakat.

A Bűntudat újabb sebet tépett fel.
– És mi van vele? A Tanárnővel? Az egyetlen, aki hitt benned, mikor még magad sem hitted el. Ott ült előtted, várt rád, figyelt rád. És te eltűntél. Nem mertél visszamenni. Nem mertél kapcsolatot tartani. És most csak az maradt, hogy talán még ma is ott sétál az utcán, és néha rád gondol. És minden egyes nap, amikor nem írsz, nem hívod, minden nap csak mélyíti a hazugságodat, hogy majd egyszer… majd egyszer. De nincs „majd egyszer”. 

Arnold zihálva kapkodott levegő után, de a Közöny azonnal átvette a szót:
– De ha megtetted volna, akkor se lett volna más. Elvitte volna az idő, mint mindent. A kapcsolatokat, a bizalmat, a szerelmeket, a hiteket. Minden összeomlik, és minden ugyanoda vezet. A csendbe. Nem számít, kit szerettél, kit nem. Nem számít, mi lett volna. Az idő mindent eltöröl.

És a Büszkeség vágta rá:
– De hát te mindig is erre vágytál. Hogy majd egyszer elmondhasd: „én voltam az, aki elveszített valakit, mert nem voltam elég bátor.” Tragikus hősnek képzeled magad, Arnold. És közben csak egy gyáva ember vagy, aki mögé bújik a saját történeteinek. Aki úgy tesz, mintha választ keresne, de valójában csak kifogásokat gyárt.

Arnold torka elszorult, teste mintha egyre kisebbé zsugorodott volna az ülésben. Miss Mitzy a mocskos kormányt fogta, de nem szólt. Csak a visszapillantóban figyelte a jelenetet, szeme egy pillanatra találkozott Arnoldéval. És Arnold azt érezte: ő az egyetlen, aki tudja, mi történik valójában.

De a három árnyék nem engedte, hogy megszólaljon. Újabb és újabb történeteket hoztak elő. Az exét, akit soha nem tudott úgy szeretni, ahogy az megérdemelte volna. A barátot, akit cserben hagyott, amikor szüksége lett volna rá. A döntést, amit soha nem hozott meg. És Arnold minden egyes szóval egyre mélyebbre merült a saját életének legsötétebb kútjába.

A Félelem felállt, és vele együtt a busz súlypontja is vele emelkedett. Lassan felemelte a kezét, s csettintett egyet.

A Bűntudat azonnal közelebb csúszott Arnoldhoz, szemében rideg fény csillant.
– Emlékszel, amikor apád utoljára próbált hozzád szólni? Az a telefonhívás… rövid volt, zavart. Te meg türelmetlen voltál. „Majd később, apa, most dolgom van.” Aztán nem volt több hívás. Azóta minden este abban a pillanatban fekszel vissza, hogy mit mondtál volna, ha tudod, hogy az az utolsó.

Arnold felszisszent, mintha tényleg pofon érte volna.

A Félelem lassan intett a másik oldalra. A Közöny meg sem mozdult, csak hátradőlt, és szinte sóhajtva szólalt meg:
– De hát mit változtatna? Egy mondat, egy ölelés… semmi. Az idő akkor is elnyelte volna. Az emberek eltűnnek, Arnold, és veled együtt minden szép emlék is. Te csak játszol a gondolattal, hogy ez fontos volt. Valójában minden jelentéktelen. Nem vagy több, mint egy porszem, amely elhitte, hogy a saját bánata különleges.

Arnold összerándult. A busz zaja eltompult, mintha egy vastag réteg alól hallaná.

A Félelem újra csettintett. Most a Büszkeség hajolt közel, hangja metsző, gúnyos:
– És persze mindezt magad köré fonod, mint egy palástot. Minden sérelem, minden fájdalom: dísz. A szenvedésed a legdrágább ékszered. Nem dobnád el soha, mert nélküle ki lennél? Egy senki. A tragédiáid adják meg az értéked. De ez nem nemesít, Arnold. Ez nevetségessé tesz.

Arnold reszketett. És ekkor a Félelem előrelépett. Hangja Arnold hangjával megegyezett:

– Látod, Arnold? Nem ők kínoznak. Én csak megmutatom őket. Ők mindig is benned voltak. Csak csendben ültek. Én adok nekik hangot. És ha akarom, elnémulnak. Ha akarom, énekelnek. Te pedig végighallgatod, újra és újra. Ez vagy te. Ez a busz te vagy. És mégis kapaszkodsz abba a gondolatba, hogy egyszer majd választ találsz.

Arnold felpillantott, mintha kérdezne valamit, de a szavak nem jöttek ki. Csak az égető érzés, hogy ez a „soha véget nem érő kör” most már kitapinthatóvá vált. A Félelem lassan végigsétált a busz folyosóján, mintha szemlélődne. A neonfények kissé vibráltak, Arnold szeme előtt a padló enyhén hullámzani kezdett.

A Bűntudat lehajtotta a fejét, de a hangja pengeként hasított:
– Anyád szeme. Emlékszel, hogyan nézett rád, amikor először mondtad ki neki, hogy nem mész vissza a gyülekezetbe? Az a hosszú, fáradt pillantás… Az a némaság többet ért minden szónál. És te tudod, hogy soha többé nem nézett rád ugyanúgy. Ezt cipeled minden nap. Az ő csöndje a te béklyód.

Arnold összerándult, a keze ökölbe szorult az ölében. Szólni akart, hogy „nem az ő hibája, nem az övé”, de a szavak bennragadtak a torkában.

A Közöny vállat vont.
– De hát minden anya így néz a fiára, előbb-utóbb. Ez csak szerep, Arnold. Ne tulajdoníts neki súlyt. Előbb-utóbb minden kapcsolat kiürül, minden szeretet rutin lesz. Csak most neked kényelmes azt hinni, hogy ez különleges tragédia.

A Büszkeség lassan előrehajolt, szinte mosolyogva:
– És persze ebből is csináltál magadnak történetet. „Én voltam az, aki csalódást okozott. Én voltam a fekete bárány.” Hát persze! Mekkora hős lettél a saját drámádban. Aki elhagyja a nyájat, aki a szabadságért cserébe elveszíti az otthont. Olyan jól hangzik. Csak épp senki sem kíváncsi rá rajtad kívül.

Arnold levegőért kapott. Nem tudta eldönteni, hogy dühös vagy kétségbeesett.

És ekkor a Félelem megállt, pont mellette. Lehajolt, és szinte suttogva szólalt meg:
– De te mindig is tudtad, hogy egyszer eljön ez a busz. Hogy ezek nem tűnnek el, csak ülnek csendben, és várják a jelet. Én adom meg nekik. És most figyelj, mert nem csak a múltad ül itt velünk.

A Félelem csettintett.

Hirtelen a busz egyik ülésén megjelent az ex barátnő.

– Ő ott volt melletted, amikor először voltál önmagad. Ő látta, hogy milyen vagy, amikor még mertél nevetni, amikor még hittél a zenében, a szavakban, magadban. És mit adtál neki cserébe? – kérdezte a Bűntudat.

Arnold zihált. – Szerettem… – nyögte ki, de a szavak szánalmasan kongtak.

A Közöny az ablaknál lassan dobbantott egyet a lábával, mintha dobot verne.
– Szeretted? Hát akkor miért engedted el? Mert kényelmesebb volt. Mert mindig kényelmesebb elengedni, mint szembenézni azzal, hogy harcolnod kéne valamiért. 

Arnold érezte, hogy a mellkasa belülről szétfeszül. A szeme sarkában könnyek jelentek meg, de nem engedte ki őket. A Büszkeség föléhajolt, szinte elégedetten:
– Látod, Arnold, ez vagy te. Egy férfi, aki mindig a saját kényelmét választja. 

És a Félelem lassan, nagyon lassan Arnold vállára tette a kezét. Ujjai hidegek voltak, mint a kő.
– Most mondd ki. Ha újra ott lennél vele, ha újra megtehetnéd… kimondanád végre? Vagy megint hallgatnál, és hagynád, hogy a visszhang beszéljen helyetted?

Arnold szeme előtt az arc felsejlett: a lányé, az exé, ahogy egyszer ránézett egy veszekedés után, könnyek között, de várakozással. És Arnold nem mondott semmit. Akkor sem.

A busz belsejében most csend lett. De nem megkönnyebbülő csend, hanem az a fajta, ami szétfeszíti a dobhártyát.

 

A Félelem ujjai lassan megszorították Arnold vállát, és ő hirtelen azt érezte, mintha a mellkasán egy üvegajtó nyílna ki. A levegő megremegett, és az utastér ablakain túl elkezdett peregni egy film.

A szoba, ami korábban dohányfüsttel, sörösüvegekkel és energiaitalos dobozokkal volt tele. A fény ferdén csap be az ablakon, a szőnyegen kávéfolt, a polcokon közös könyvek. És ott van a lány. Az ex. Mosolyogva fordul Arnold felé, a szeme sarkában még ott ül a feszültség, de a mosoly igazi. És Arnold hallja, amint kimondja a szavakat, amelyek helyett akkoriban mély pszichológiai elemzésekbe kezdett:

– Szeretlek!

A lány arca fellobban. Odalép, átöleli, és minden egyszerűvé válik. Mintha az a szó kulcs lett volna egy zárban, amit akkor hiába feszegetett.

Arnold elkapja a tekintetét, de a Bűntudat erővel visszanyomja, mintha a fejét odaszögezné az ablakhoz.
– Nézd végig. Mert ez is lehettél volna.

A film pereg tovább. Együtt élnek. Veszekednek, kibékülnek, együtt öregszenek. A lány szül, a gyerek fut, Arnold nevet – és minden jelenet abból a szóból indul ki, amit akkor nem mondott ki.

A Közöny köhintett egyet. – Látod, ennyin múlt. Egy hangképzésen. Egy kis rezgésen a torkodban. És te inkább választottad a filozofálást. A kényelmet. A semmit.

A Büszkeség elégedetten biccentett: – És most magyarázkodhatsz, hogy nem tudtad, hogy féltél, hogy túl sok volt a nyomás. De tudod, Arnold… mindezek csak kifogások. Az igazság az, hogy nem mertél érezni. És ez vagy te.

Arnold torka összeszorult, és a szíve vadul vert. – Ez nem így történt… – suttogta.

A Félelem erre halkan felnevetett. – Tudjuk. De most már így marad benned. Nem az, ami történt, hanem az, ami soha nem történt meg.

És az ablakon túl a kép megfagyott: a lány mosolya, a gyerek kacagása, Arnold nevetése – mind megállt egyetlen pillanatban, ami nem a valóság volt, de mostantól örökre ott marad benne.

A busz zúgása felerősödött. Arnold úgy érezte, mintha a motor maga is kinevetné őt.

Aztán a busz ajtaja hirtelen kicsapódott. Már az első lépések zajából érződött, hogy valami új, valami idegen érkezik. Egy alak libegett fel a lépcsőkön, úgy öltözve, mintha legalább három ember szekrényét magára rángatta volna: zakó a zakón, nadrág a nadrágon, mellény a mellényen. Színek és szabások keveredtek rajta összevissza, minden mozdulatánál újabb és újabb réteg villant ki.

– Jegyeket, bérleteket! – harsogta, miközben széles vigyorral végignézett a buszon. A hangja olyan erővel csattant, hogy a mennyezeti lámpa is megremegett.

A három alak – Bűntudat, Közöny, Büszkeség – abban a pillanatban összerogyott, mintha valaki elvágta volna a zsinórjaikat. Fejüket leejtették, karjuk ernyedten lógott, úgy ültek ott, mint a marionettbábuk, amelyeknek a fogását a gazdája elengedte.

Félelem felugrott. Színes, torz testén villództak a színek, izmai groteszk ritmusban rángatóztak, mintha valami idegen ütem verte volna belülről. – Ez lehetetlen! Ez nem így működik! – üvöltötte, a hangja fémszerűen karcolta végig a busz belsejét.

De aztán, mintha valami láthatatlan erő kényszerítette volna, visszazuhant az ülésére. Dühöngött, a teste remegett, színei szinte vibráltak, de nem mozdult.

Az újonnan érkezett alak – Humor – még mindig vigyorgott, és egyenesen Arnoldra mutatott:

– Ha nem tudod, mit akar az élet tőled, gyere el te is jegyellenőrnek!

Nevetett a saját poénján, aztán lehuppant egy üres ülésre. Zsebéből egy banánt húzott elő, minden természetességgel lehúzta a héját – majd a gyümölcsöt odavágta Félelemhez, a héjat pedig jóízűen majszolni kezdte. Fogai alatt hangosan reccsent a rostos sárga héj, mintha csipszet ropogtatna.

A banánhús Félelem mellkasán csattant. A démon felhördült, testén a színek vadul vibrálni kezdtek, karmai belemartak az ülésbe. Szemei izzottak, mintha egyetlen pillanat alatt porrá akarta volna égetni a buszt – de nem tett semmit. Csak morgott, mélyről, állatiasan.

Humor elégedetten hátradőlt, összecsapta a kezét, mintha most valami nagyon fontos dolgot teljesített volna.

A busz légköre hirtelen megváltozott: már nem fojtogatta úgy Arnold torkát a sűrű, nyomasztó levegő. És ekkor, mintha a tér is engedett volna, a következő alak fellépett a buszra: egy aranyszínű nyúl, macskaszerű szemekkel, aki maga volt a Szeretet. Megállt Arnold mellett, nem erőltetve semmit, egyszerűen csak jelen volt. Arnold zavartan köhintett, aztán halkan szólalt meg:

– Maga… maga ki? Mi ez az egész? Az előbb mintha mindenki rám rontott volna. És most hirtelen elhallgattak.

Szeretet oldalra biccentette a fejét, nyugodtan, szelíd mosollyal.
– Nem hallgattak el. Csak nem ők döntenek most.

Arnold idegesen az ölébe szorította a kezét.
– De akkor ki dönt? Mitől múlik, hogy mikor szorítanak, és mikor hagynak békén?

A nyúl aranyszőre szinte fellobbant a gyér fényben.
– Attól, hol vagy. A hegyen ők csak tanácsot suttognak, és mindig te választasz. Ott minden a te döntésed. De itt, az alagútban a döntés hatalmát átadod. Félelemnek vagy nekem. Attól függ, kihez engeded közelebb a szíved.

Arnold homlokát ráncolta, hangja remegett.
– De én nem engedtem semmit! Nem akartam, hogy… hogy a múltam ilyen módon a torkomnak essen.

Szeretet lehajolt, és Arnold szemébe nézett.
– Nem kell akarnod. Az alagút mindig tükröt tart. Amit a hegyen elnyomsz, itt felerősödik. Amit ott ápolsz, itt életet kap. Ezért van az, hogy Félelem teremtményei – Bűntudat, Közöny, Büszkeség – itt szavakhoz jutnak. Mert benned gyökeret vertek.

Arnold torka elszorult.
– Akkor ez mind belőlem van? Ezek a hangok, amik marcangolnak?

A nyúl bólintott.
– Igen. És ahogy Humor az én teremtményem, úgy ők mind Féleleméi. Nem kívülről jönnek. Belőled fakadnak. És csak addig lesz hatalmuk, amíg nem döntesz másként a hegyen.

Arnold keserűen felnevetett, inkább kínjában.
– Szóval ez az egész csak rajtam múlik. És közben minden alkalommal széttépnek. Hát mi értelme van ennek az egésznek?

Szeretet nem sietett a válasszal. Lassan mellé ült, bundája szinte fényként simult a sötétségbe.
– Az értelme az, hogy lásd: amit táplálsz, az növekszik. Amit hagysz, az gyökeret ver. És amit elengedsz, az elsorvad. A busz kerekei körbe-körbe járnak. De hogy kit viszel magaddal az útra, az mindig rajtad múlik.

Arnold ekkor oldalra pillantott: látta, ahogy Félelem színes teste vibrál a dühtől, de nem mozdul. Látta Bűntudat, Közöny és Büszkeség ernyedt testét. És látta, ahogy Humor békésen rágcsálja a banánhéjat, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

– És ha… – szólalt meg Arnold, halkan, szinte suttogva – …ha egyszer rosszul döntök?

Szeretet szemei mélyen az övébe fúródtak.
– Akkor az alagút megmutatja. És újra választhatsz. Mindig újra.

– És akkor pontosan hogyan is születnek ezek a teremtmények?

– Úgy, ahogy minden. Belőled. A döntéseidből. A tekintetedből, amit magadra vetsz. Amit elhiszel magadról, amit elutasítasz. Ők nem idegenek, Arnold. Mindig veled voltak. Félelem szüli őket, de benned kapnak otthont.

– Akkor vannak még többen is? – Arnold hangja remegett, mintha egyszerre vágyott volna tudni és elhallgatni.

– Persze. – Szeretet szinte suttogott, de minden szava fényként pattant szét a sötétben. – Van például Hazugság. Ő a Félelem egyik legnagyobb teremtménye. De ő nem tudja elviselni a gombát, ezért most nincs itt.

Arnold elmosolyodott, de csak keserűen. – A gomba. A kollegina csokija. Szóval van valami, amit nem bírnak?

– Mindegyiknek van gyenge pontja. – Szeretet finoman a levegőbe rajzolt egy kört a mancsával, mintha láthatatlan szálakat fésülne össze. – Ahogy nekem is. Én például próbálom megalkotni Önbecsülést. A legfontosabb teremtményem lenne, hiszen nélküle minden más törékeny. De… – sóhajtott, és a hangjában nem volt szemrehányás, inkább csak fáradtság. – Nincs könnyű dolgom.

– Miért? – Arnold előredőlt, szinte könyörgőn. – Miért nem sikerül?

– Mert a hegyen hozott döntéseid nem az ő növekedését táplálják. – A nyuszi szeme szelíden csillogott. – Amikor a Félelem szavára hallgatsz, Önbecsülés elsorvad. Amikor nem hiszed el magadról, hogy jogod van a létezéshez, akkor nem tud megszületni. És én sem alkothatom meg nélküled.

Arnold a tenyerébe temette arcát. – Szóval minden, amit elrontottam… minden, amitől meghátráltam, mindez…

– Mindegyik döntésed alakította őket. – Szeretet lehajtotta fejét, mintha meg akarná mutatni: nem ítél, csak mesél. – Így kaptak erőt. Így ülhetnek most itt veled.

Arnold egy pillanatra lehunyta a szemét, de a homály mögött is látta maga előtt a bábuszerű, összeesett alakokat, ahogy csak a Félelem intésére élednek újra.

– És ha én másképp döntenék?

Szeretet elmosolyodott. – Akkor Önbecsülés megszületne. És az mindent megváltoztatna. Ő nem hagyná, hogy a többiek irányítsanak. Nem tűnne el a Félelem, sem a Bűntudat, sem a Közöny, sem a Büszkeség. De más helyük lenne. Nem lennének annyira erősek, és hallanál a hegyen más szavakat is.

Arnold szíve összerándult, mintha valaki belülről emelte volna meg. – Szóval van esély?

– Mindig van. – Szeretet hangja olyan volt mint a hajnal első, bizonytalan fénye. – Nem ígérem, hogy könnyű. Nem ígérem, hogy gyors. De minden hegyen hozott döntésed nyomot hagy itt. És minden nyom számít.

Arnold érezte, hogy valami megmozdul benne. Mintha egyetlen szikra gyulladt volna a mellkasában. És ettől egyszerre lett nehezebb és könnyebb is lélegeznie.

– A kerekeim… – mondta halkan. – A kerekeim máshogy is fordulhatnak.

Szeretet ránézett, és egyetlen szót súgott:
– Igen.

Arnold szorosan markolta a térdét, mintha attól félne, hogy szétesik. De ahogy Szeretet kimondta azt az egyetlen szót, „igen”, hirtelen olyan volt, mintha valaki kifeszítette volna benne a bordáit. A mellkasa kitágult, a levegő könnyebben áradt a tüdejébe, és a sötét alagútban is úgy tűnt, mintha halvány, aranyló pára kezdett volna keringeni körülötte.

– Igen… – ismételte Arnold, és most először nem kérdésként, hanem kijelentésként hagyta el a száját. – Akkor még nincs vége. Akkor nem csak ők dönthetnek.

A három alak – Bűntudat, Közöny, Büszkeség – mintha egyszerre veszített volna a súlyából. Nem tűntek el, de már nem ültek olyan nehezen Arnold vállán. Félelem viszont előredőlt, vörös szeme szikrázott, de nem tudott megszólalni. Mintha valaki a torkára tette volna a kezét.

Arnold a nyuszira nézett, és érezte, hogy most először nemcsak hallgatja, hanem érti is. Ezt követően sokáig hallgatott. A busz zúgása, a fények lüktetése, Szeretet aranyló jelenléte mind olyan volt, mintha kifeszítettek volna egy hálót benne, és most nem menekülhetne sehova. Lenyelte a nyálát, és megszólalt, rekedten, de eltökélten:

– Tudod… van valami, amiért itt vagyok. Amit nem tudok kiverni a fejemből.

Szeretet biccentett, lassan, türelmesen.

– Az a kérdés – folytatta Arnold –, hogy ami kétszer egymás után megtörténik… az minta? Vagy csak véletlen? És ha minta, akkor ki az, aki rajzolja? Én? Vagy valami rajtam kívül?

Szeretet megigazította apró mancsait, mintha csak időt akarna nyerni, aztán halkan, de tisztán megszólalt:

– A kérdésed nem arról szól, hogy kétszer történt-e valami. Hanem arról, hogy elbírod-e viselni, ha az ismétlődés mögött nincs jelentés. Vagy elbírod-e, ha van.

Arnold szíve hevesebben vert. Nem tudta, választ kapott-e, vagy csak egy még mélyebb kérdésbe esett. Szeretet lassan felemelte a mancsát, és körbemutatott a busz belsejében.

– Nézd meg az üléseket, Arnold. Mit látsz rajtuk?

Arnold összevonta a szemöldökét. A kárpiton színes formák kanyarogtak: rombuszok, apró körök, hullámos csíkok. Pont olyan kusza, ismétlődő minta, amit minden buszon látott, gyerekkorától kezdve.

– Mintákat – felelte halkan.

– És szerinted miért pont ezek? – kérdezte Szeretet.

Arnold vállat vont. – Hát… valaki így tervezte. Ez volt a döntése.

– Pontosan. – A nyuszi biccentett. – És most képzeld el: ugyanígy lehettek volna csillagok. Vagy egymásba fonódó szavak. Vagy akár teljesen üres, szürke kárpit. Az ismétlődés nem magától értetődő. Valaki választotta. Valaki, akinek megvolt a szabadsága dönteni.

Arnold ujjait végigsimította az ülés szélén. A rombuszok kékje hirtelen élénkebbnek tűnt. Mintha tényleg nem puszta véletlen volna, hanem egy kéz nyoma, aki eldöntötte: ez legyen.

– Tehát a kérdés nem is az, hogy ami kétszer történik, az minta-e. Hanem hogy el tudom-e fogadni, hogy bármikor más lehetne.

– Így van – mondta Szeretet, és a szemei úgy csillogtak, mintha belülről világítanák meg. – És hogy ebben a bármikorban ott rejlik a te szabadságod is.

Arnold előre hajolt, szinte suttogva kérdezte:
– Mit kezdjek vele? – A szeme a démon vöröslő szemeibe kapaszkodott. – Prüszköl, fújtat, látom, hogy támadásra készül… csak várja a pillanatot.

Szeretet lassan Arnold vállára tette a kezét. Hangja nyugodtan, biztosan csengett:
– Most nincs dolgod vele, Arnold. Itt velem kell szembenéznie. Ez az én harcom.

Arnold tétován bólintott. – És én? – kérdezte halkan, inkább önmagától, mint tőle.

– A te időd a tudat hegyén jön el – folytatta Szeretet. – Ott majd mindketten melletted leszünk: én is, a Félelem is. De ott egyikünk sem harcolhat helyetted. Csak tanácsadóid leszünk. A döntés a te kezedben lesz.

Arnold érezte, hogy a szorongása lassan valami mássá oldódik: várakozássá, bizonyossággá.

A busz zakatolása lassan elcsendesedett, csak a kerekek monoton moraja töltötte meg a teret. Miss Mitsy felállt a vezetőülésben, hátrafordult, és csillogó szemmel intett.

– No, gyerekek, jön bús düledékein Husztnak romvára… ott bizony megállunk! – mondta, s hangjában ott rezgett valami régies dallam, mintha egy iskolai versmondás visszhangzott volna belőle.

Az alagút sötétje egyszer csak kitárult, s a busz kiért a fényre. Odakint zöld lankák, messze a hegyek, s egy lakótelep körvonalai sejlettek a horizontra rajzolódva.

Arnold oldalánál Szeretet lassan felé hajolt.
– Most búcsúzom – súgta. – Innen a te utad következik. Mi majd csak benned szólunk tovább.

Mosolya halványulni kezdett, mintha áttetszővé vált volna, s ugyanígy oldódott fel a levegőben Félelem is: prüszkölése még egyszer végigrezdült Arnold fülében, aztán csend lett.

Mire Arnold ismét körbenézett, már csak Miss Mitsy nevetése és a busz gördülése maradt. A fényben, a tájban, a lakótelep felé.

Miss Mitsy hirtelen előrehajolt a vezetőülésből, kalapját félrebillentve, huncut vigyorral szólt:
– Na, Arnold, a jegy megvan?

Arnold bólintott. – Igen. – A zsebébe nyúlt, előhúzta, s rápillantott. A papíron csak ennyi állt: Love is the answer.

Pislogott egyet.

Mire újra kinyitotta a szemét, már az ágyán ült. A telefonja fénye világította meg az arcát, és a kijelzőn nyitva volt Venjent Spotify-oldala.

A szíve még mindig zakatolt, mintha a busz kerekei görögnének benne tovább.