Fojtogató némaság,
Ahogy hallgat, ahogy vár,
Ahogy megérint, ahogy csupán
Arcodra simul egy fuvallat, mit egy szárnycsapás
Kelt, e szörnyű vadállat: a magány
Mint dögkeselyű köröz
Ez éji órán fejem fölött,
Ahogy állok itt e félig száradt
Tómeder visszamaradt pocsolyái között,
S fürkészem a túlpart sárgálló fényeit.
Bordélyok vöröséhez szokott árva, ifjú szemem
Bántja e narancsszín rettenet,
Vagy tán a hidegtől könnyezem?
A feketén olajló vízfelszín tükrében
Arcomat keresem,
De csak a sötéten elmálló fodrok
Lomha zizegését látom
S hét fehér pötty vándorol,
Ahogy a Göncöl vaskos acélkereke
Kecsesen ráfordul a Csillagösvényre.
Hátam mögött a nádas,
Mint elhagyott szerető várja
A tóvíz nedves, buja érintését,
Nyílását az égi csatornáknak,
Hogy áradó szerelmükben csókot váltva
Helyére áll az örök teremtés.
Szél támad, nehéz, őszi szél fú.
Nem kapják fel tündérei röhögve a habokat,
Bukott angyalok kara gyászindulót húz
S a sötétlő fodrok bús táncukba fognak.
Mélyet sóhajtok e szélből lélegezve,
Fagyos keze ölel, lehúnyom a szemem
Kihúnynak a fények, s ott találom magam
A világóceán végtelenje partján
S az elém terülő örökkévalóság
Szédít s hív: itt ér véget utam
S vár a víz. Szemem oldalra néz,
Egy kagylót vetett partra az ár,
A mindenség ez utolsó ajándékát
Csodálva nézem, s megpattan a héj
S te Vénuszként kilépsz e mészbölcsőből:
Igazgyöngy, kit mocsokból teremtett
A kémia, az igaz hit, s élő
Hússá tett szellemem,
S a meztelen tested borító fekete lepel
Takarja buja pőreséged
Kezem feléd nyújtom, de te nem felelsz,
Állsz, hallgatsz, könnyezel,
Sarkon fordulsz, s a vízbe veted magad,
Én utánad ugrom, de hiába kapálóznak
Tagjaim, többé nem lellek,
Álomból ébredek.
A Velencei-tó partján állok,
Megmosom arcom s rádöbbenek:
Száraz tónak nedves partján
Egy döglött lélek áll és zokog.
Heves, 2025. 10. 20.
Author: Andorfi István
„A legjobbat adni, magyart és európait adni, mindig költészetet adni, úgy vélem, ez nem kis ügy.” Köszöntelek! Andorfi István vagyok, szakmám szerint elméleti fizikus, asztalos, gondolkodó ember, „fenség, észak-fok, titkok, idegenség, lidérces messze-fény”. Kutató vagyok. Szakmámban a természet működésének, elhívásomban Isten titkának, rejtettségének kutatója, igazságának éhezője és szomjazója. Mi az ember, mi a világ, mi az élet, ki vagy te s ki vagyok én? Ezek a kérdések feszítenek, mióta 2001 nyarán megszülettem. „De, jaj, nem tudok így maradni, szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak.” Hogy te is és én is a szeretet ős-bolondulásában, acélos akarattal kihívva magunk ellen a világot a nagy ős-egységben összeforrva az Isten tenyerén élhessünk. Jöjj hát!