A Velencei-tó partján

Fojtogató némaság,
Ahogy hallgat, ahogy vár,
Ahogy megérint, ahogy csupán
Arcodra simul egy fuvallat, mit egy szárnycsapás
Kelt, e szörnyű vadállat: a magány
Mint dögkeselyű köröz
Ez éji órán fejem fölött,
Ahogy állok itt e félig száradt
Tómeder visszamaradt pocsolyái között,
S fürkészem a túlpart sárgálló fényeit.
Bordélyok vöröséhez szokott árva, ifjú szemem
Bántja e narancsszín rettenet,
Vagy tán a hidegtől könnyezem?

A feketén olajló vízfelszín tükrében
Arcomat keresem,
De csak a sötéten elmálló fodrok
Lomha zizegését látom
S hét fehér pötty vándorol,
Ahogy a Göncöl vaskos acélkereke
Kecsesen ráfordul a Csillagösvényre.

Hátam mögött a nádas,
Mint elhagyott szerető várja
A tóvíz nedves, buja érintését,
Nyílását az égi csatornáknak,
Hogy áradó szerelmükben csókot váltva
Helyére áll az örök teremtés.

Szél támad, nehéz, őszi szél fú.
Nem kapják fel tündérei röhögve a habokat,
Bukott angyalok kara gyászindulót húz
S a sötétlő fodrok bús táncukba fognak.
Mélyet sóhajtok e szélből lélegezve,
Fagyos keze ölel, lehúnyom a szemem
Kihúnynak a fények, s ott találom magam
A világóceán végtelenje partján
S az elém terülő örökkévalóság
Szédít s hív: itt ér véget utam
S vár a víz. Szemem oldalra néz,
Egy kagylót vetett partra az ár,
A mindenség ez utolsó ajándékát
Csodálva nézem, s megpattan a héj

S te Vénuszként kilépsz e mészbölcsőből:
Igazgyöngy, kit mocsokból teremtett
A kémia, az igaz hit, s élő
Hússá tett szellemem,
S a meztelen tested borító fekete lepel
Takarja buja pőreséged
Kezem feléd nyújtom, de te nem felelsz,
Állsz, hallgatsz, könnyezel,
Sarkon fordulsz, s a vízbe veted magad,
Én utánad ugrom, de hiába kapálóznak
Tagjaim, többé nem lellek,
Álomból ébredek.

A Velencei-tó partján állok,
Megmosom arcom s rádöbbenek:
Száraz tónak nedves partján
Egy döglött lélek áll és zokog.

Heves, 2025. 10. 20.

Andorfi István
Author: Andorfi István

„A legjobbat adni, magyart és európait adni, mindig költészetet adni, úgy vélem, ez nem kis ügy.” Köszöntelek! Andorfi István vagyok, szakmám szerint elméleti fizikus, asztalos, gondolkodó ember, „fenség, észak-fok, titkok, idegenség, lidérces messze-fény”. Kutató vagyok. Szakmámban a természet működésének, elhívásomban Isten titkának, rejtettségének kutatója, igazságának éhezője és szomjazója. Mi az ember, mi a világ, mi az élet, ki vagy te s ki vagyok én? Ezek a kérdések feszítenek, mióta 2001 nyarán megszülettem. „De, jaj, nem tudok így maradni, szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak.” Hogy te is és én is a szeretet ős-bolondulásában, acélos akarattal kihívva magunk ellen a világot a nagy ős-egységben összeforrva az Isten tenyerén élhessünk. Jöjj hát!

1
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Sötétkék és ezüst

Szelíd csendet hallgat éjszaka a táj, a tó partján semmi nesz, későre jár. Minden szín lassan elillan, mint a füst, nem marad más, csak sötétkék

Teljes bejegyzés »

Édes Emma

  Tizenöt éve rám talált a boldogság, A mosolyod nekem minden nap orvosság. Szülinapod a legszebb nap egész évben, Fújd el a tortán gyertyád és

Teljes bejegyzés »

Az örök pillanat

    Az örök pillanat   Az óra két mutatója megáll, az idő most megpihen, nincs más ezen a szent helyen, csak a tánc és

Teljes bejegyzés »
Versek
Mészáros Csaba

A csend maradánya

Kimentem az erdőig. Zajt vittem magammal. Telefonfény derengett, élettelen árnyalattal. A fák nem szóltak hozzám, úgy ítélték, még avatatlan, mint akik mindent tudnak, csak álltak

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Mészáros Csaba

Háromsoros idő (haikuk)

éveket lassít tétován a pillanat – örök jelenben * pillanatcseppek életfolyót táplálnak – benne sors úszik * halk elmúlásban bánat már ne kísérjen – örök

Teljes bejegyzés »