Tegnap újra csend lett Macondóban. Szájbamásztak a mogyorószetyészek, egészen belefullánklottak az agyba, a szívbe, a húgyhólyagba.
Csodálkozva vettem észre, hogy rajtam is úrrálett ez a hirtelen generált némaság, melyből az éjfélész harangsuhogása sem tudta kizökkenteni a házak korhadozó ormát.
Vese alakú foltban szállt le az este a puha kis párnákra szeptember harmadán. Kint a kaszálók nyugodtak mézesen, nyájasan elterülve, boglárkákkal körülfűzve, harmatcseppel meghorgolva, áldott fénnyel körbeszórva.
Még hajnalban érkezett a korai ősz, elsavanyította a tejet, lehullatott pár falevelet, majd minden percet megjegyelve cukoraromát szórt a reggelre. Valamilyen édes közeg, bátortalan, s sáros középtér volt az emberek belsejében mikor kinyitották a bíborral szennyezett szemük, amikor nem jött étvágy a kezükre és jókedv a fülükre. Végleg csend borult a falura.
Néhány nap révedés után pár retesz kitárult. Majd bezárult. Voltak akik friss vízért mentek, kristályt szedtek ebben a végtelennek látszó haláltusában. De amint beköszöntött az este, az ágy forró ölelése úgy vonzotta a fáradhatatlan fáradókat, hogy változás nélkül maradt az állapot.
Már nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor hirtelen hírt kaptunk az arany csattos fésű rokonától, hogy valaki érkezett a nádasok felöli útról.
Minden házban narancslevet facsartak, málnaszörppel ízesítették. Felhőkből kekszet préseltek, lecsutakolták a kakasok tollát és mosolyt erőltettek a szívükre.
Hallottuk, hogy egy idegen járja Macondo sikátorait, pár csempére ráteszi a kezét, méreget, jegyzetel, amjd felveszi a lila bársonykesztyűjét és arrébboson. A pindúrurak, kisleányok követni kezdték; hangtalanul, lélegzetvisszafojtva léptek lábnyoma után, hahotázásán ropogósan kuncogtak, s szalagokat fűztek a fákra, hogy visszataláljanak.
Délutánra mindenki megtudta, hogy újabban a vörös csizma a divat, de annak még szaga sem volt, hogy ki lehet és mit akar az a csodálatosan titokzatos, fura férfi, aki már reggel óta teleírt három könyvet és elfogyasztott hat pennát a körmölésben. A dohányboltban összegyűltek a férfiak és asszonyok, hogy döntsenek az események fontosságáról, így hát minket is odahívtak. Már messziről éreztem a liliomdohány keserű illatát, a hársfacigaretta nehéz aromáját. Egy óra múlva kisült, hogy senki nem tud semmit, a főzelékkészítő is tanácstalan, így nincs más az ismeretlenség csillapítására, mint a személyhez szegezett szúrós kérdésdrótok.
Elkezdték hát keresni a réznyomokat maga után hagyó alakot, merthogy utána mindenhol csillogott az ánizsos rézfoszlányok pora a földön, de sötétedés után felhagytak a kutatással és visszahúzódtak a dudvás páralakokba…
Pár hét múlva felröppent a hír, hogy akkor, aznap csak egy szellem kísértett Macondóban, ahogy ő hívta a varázs kapujában, s aki látta, csak szemét káprázta az a hazug illúzió, amiről azt hitték igaz volt. Ebbe előbb-utóbb mindenki belenyugodott, mert nem tudták megmagyarázni ezt a különös történést, sem az előtte borjándzó faleveles hallgatagságot, s csak pár év múlva jutott eszébe Boglas Armandionak, amikor már visszaállt a rend és megtalálta az akkor vezetett naplóját a konyhapadló alján.
Author: Ugrai-Tormási Miranda
Amikor írni kezdtem, tinédzser szívem mély hepéket és hupákat élt át. De minden hepe után jön egy hupa és az én életem is megváltozott. Sok írásom a fiókban pihent, de most van valaki, akinek szeretném megmutatni, hogy ki voltam és ki vagyok. Szeretnék Ráhagyni érzelmeket, érzéseket és végtelen szeretetet. Tessék hát lelkem minden apró sóhaja: Neked.