Kinek-hogy. Azt mondták, legyen tacskód. Azt mondták, jó buli lesz. Hát, karácsonykor ráncba szeded magad, fellépsz a drága internetre, és 3-4 óra után kiválasztod azt a szépséges, sunyipofájú tökmagot, aki neked kell.
Lebeszéled az „örökbeadóval”, két óra kocsikázás után a -20°C-ban toporogva csengetsz és vársz a kapuban. A néni kicammog, bejglivel kínál, de te tele vagy és amúgy is sietnél, de persze elfogadod és kedélyesen elcsevegtek 20 percet, mire a kutyákhoz vezet. A választottad nincs ott. Aggódva kérdezed a nénit, azt mondja elvitték úgy egy órája.
Szíved szerint üvöltenél, hogy csak ezért vezettél több száz kilométert, de nem teszed, mert édesanyád nem úgy nevelt. Sóhajtasz, már éppen elköszönnél – hogy akkor ezzel az úttal is az ördögnek tartoztál-, amikor egy sötét sarokból imbolyogva előmászik egy öklömnyi kutya. Szemeiben világfájdalom, bűntudat, egyből érted, mi is az a sanyarú tacskósors. Belefejel a vizestányérba. Mintha magadat látnád a 2. kávé előtt. Ő kell. Érzed. Mondod a néninek, hogy akkor elvinnéd őt, mire mondja, hogy lány, de téged már az se érdekel, ha kenguru, mert már azt is tudod, milyen nyanörvetveszel neki. Macskákra való neonrózsaszínt. Rendezitek a rendeznivalót, a csöppséget dobozba rakod és indultok.
Minden rendben megy. Az első pirosig. Égtelen nyivákolás, mint száz kismacska, jelezvén, ő nem utazik dobozban, mert hát nem lát ki. Jó, akkor kiveszed az ülésre. Nyomatod a fűtést, te is fázós vagy, de 20+ éves kocsikban még nincs ülésfűtés, persze hogy reszket a virslikutya. Lehúzódsz, előkotrod a táskádat, kirámolsz belőle. Beleteszed a kutyát. Eltűnik. Ficergés, te elindulsz, pár perc múlva elégedett hortyogás. Innen csendes az út.
Hazaértek, a macskának egyből nekimegy, a családod odavan érte, (de mégis hogy gondoltál friss jogsival ennyit vezetni, azért megkérdezhettél volna, nem kell még egy állat….) megy a tudományos-fantasztikus névválasztás, mindenki hármat nevezhet, szavazás, kiesés, végül Rozi lesz. Megy a vita: ki alszik a kutyával, aki már 3 órája le sem szállt a kanapéről (nagy hiszti volt, hogy nem tudott felmászni). Végül a húgod nyer, kinn alszik a kanapén a döggel.
Igen, a döggel. Ó, mert bizony alig telt el egy hét, mióta elhoztad, a grófnő elfoglalta a fotelt, többszöri fanyűvő lett, felettébb nagy érdeklődést mutatott az anyacsavar iránt (kocsikerék cseréjéhez elengedhetetlen lett volna, de már mindegy is…), és végül, de nem utolsó sorban: elkezdte begyűjteni a család nőtagjainak fehérneműit. De csak és kizárólag finom és lehetőleg csipkét, melynek ellenőrizte a rágás elleni ellenállását is. Tacskó-bugyi 12-0.
Szóval te, aki arra vártál, hogy milyen jó buli lesz a tacskó, az idegösszeroppanás szélén állsz, egyik pillanatban a saját ereidet, a másikban a kutya nyakát vágnád el, de egyiket se teszed, mert a rafinált dög odasündörög a lábadhoz hátracsapott fülekkel, te pedig megsajnálod azt a hülye fejét, amiből csak ritkán süt az értelem, de a lelked mélyén tudod, hogy ez a legkisebb neszre is riadót fújó fekete vonatkutya csak játssza az idiótát. És nem, tegnap sem a tűzijáték zavarta, azt csodálattal nézte, hanem minden probléma onnan eredt, hogy senki nem aludt vele valamelyik ágyban, így ez a hánytatott sorsú eb nem tudta kipihenni magát.
Szóval az újév első napján, te, a boldog ,,kutya’’tulajdonos, ülsz az ágyadban, magad mellett a horkoló primadonnával, és azon gondolkozol, mi legyen a fogadalmad. Rájössz szépen lassan, hogy azzal az éjszínű hernyóval kaptál egy tolvajt, főnököt, helykisajátítót, porszívót, maradékeltűntetőt, komplett riasztórendszert és minden egyebet, csak azt nem, amit akartál. Így hát sóhajtasz egy nagyot, és leírod a tiszta fehér lapra:
Author: Kalocsai Édua Mária
Jelenleg a Miskolci Egyetem jogász szakos hallgatója vagyok. Szabadidőmben, a buszon, vagy éppen munkában az 5 perces szünetekben ha csak tehetem novellákat írok. Gyerekkorom óta történetekben gondolkodom, először csak magamban formáltam meg őket, majd ahogy nőttem papírra is vetettem gondolataimat. A novellák számomra lehetőséget adnak arra, hogy megértsem és megmutassam mindazt, amit a hétköznapokban nehéz szavakba önteni. Gyakran a humorhoz nyúlok, hogy egy kicsit kifordítsam a valóságot, és görbe tükröt mutassak mindannak, amit a mai modern világunkban már természetesnek veszünk.