Alábbi írásom a Zöldkalamáris Kiadó Próza Patak című antológiájában jelent meg.
Késő délután Júlia kilépett a központi irodaépületéből. Az utcai hőmérő mínusz két fokot mutatott. Feljebb húzta a cipzárt, a sálat szorosabbra igazította, és elindult a közeli sétálóutca irányába. A szűk járda mentén a kopasz fák ágai sötéten nyúltak a szürke ég felé. A legtöbb járókelő a kivilágított üzletház felé igyekezett.
Júlia megállt az ékszerbolt kirakatánál, megakadt a szeme a „Valentin-napi akció” feliraton. Egy pillanatig a saját, fáradt arcát nézte az üvegben. Mennyit sétáltunk erre… – emlékezett vissza. Eszébe jutott az a tavaly nyári nap, amikor Márkot kinevezték a cég jogi osztálya vezetőjének. Akkor még együtt jártak, és az irodában mindenki természetesnek vette. Szinte hallotta a férfi hangját: Nem, én valami komolyabbra gondoltam. Nézd azt a kis fehérarany függőt, vagy mellette a végtelen jelű medált! Egyszer megveszem neked az egyiket. Nem maradsz te sokáig beosztott jogász. Aztán minden másképp alakult. A kinevezés után néhány hónap alatt eltávolodtak egymástól.
Hirtelen felcsendült egy Chopin-dallam a mellette álló nő mobiltelefonján. Keringő – ismerte fel. Erről eszébe jutott a következő hétvégi jogászbál, amelyre az egész jogi osztály hivatalos volt. Márk is ott lesz – gondolta. – A piros, vagy a kék estélyit vegyem fel? Nyaklánc, karkötő rendben, de a fülembe semmi sincs – futott át fejében. Egy-két percig még bámulta a kirakatot, aztán bement az üzletbe.
– Ez a végtelen jel formájú tetszik – mutatott Júlia a franciazáras fülbevalóra. – Felpróbálhatom?
– Természetesen. Rendkívül szép darabot választott – az eladónő kivette az üvegpultból, és a kezébe adta.
Júlia a fülébe akasztotta a kis ékszereket. Hidegnek érezte, amikor a második kapocs is bepattant. Kíváncsian nézegette magát a míves tükörben, amelyet az eladónő tartott elé. Mosolygott. Szinte látta az ékszer csillogását a gyönyörű királykék estélyi ruhája mellett, amikor belép a bálterembe. Már-már hallotta a bécsi keringőt, és látta magát, ahogy Márkkal táncol.
– Így jobban látja, milyen jól áll – szólt az eladónő, és a tükröt egészen közel tolta az arcához.
Júlia orrcimpája megrándult. Szemét lecsukta egy pillanatra. Amikor kinyitotta, egy másik nő nézett vissza rá a díszes keretből. Egy igazi nagyvilági hölgy. Márk mellé való. Ki ez? – rémült meg. Lassan levette, óvatosan az üvegpultra tette a fülbevalókat. Hirtelen berregni kezdett a blokknyomtató.
– Köszönöm, de nem kérem – válaszolta az eladónő kérdő tekintetére.
Júlia nem nézett több ékszert. Gyorsan elköszönt, és kiment. Megkönnyebbülten lépett az utcára. Még egyszer megállt az ékszerbolt kirakatánál. Hirtelen megvillant a fehérarany fülbevaló, de a tekintete átsiklott rajta. A karkötők mögött meglátta a lágy, meleg fényű macskalámpát. Elmosolyodott. Tudta, hogy másnap visszajön.
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.
