Amint este tízkor megérkezett a váltás, felpattant a biciklijére és hazatekert.
A házban a szülei szobájában még pislákolt a tévé fénye. Táskáját a szobájába dobta, lerugdosta magáról a cipőit. Beköszönt szüleinek, evett valamit, majd magára zárta szobája ajtaját. Bekapcsolta a tévét, a felvezető műsor már elkezdődött, de a mérkőzés kezdetéig még volt hátra bő egy óra.
Amikor nem sokkal később kiment a mosdóba, már sötétségbe borult a ház.
Húsz perccel a kezdőrúgás előtt Apja mégis benyitott hozzá és megkérdezte: „Mikor alszol már?”. A kérdés tulajdonképpen felszólítás volt, melynek az volt a jelentése, hogy „Aludj!”, s ez a parancs a következő tartalommal bírt: „Reggel újra dolgozni kell menned, nem fogsz bírni felkelni!”
Valóban: az ő műszakját váltó műszakot majd neki kell váltania reggel hatkor. Erre a beosztásra minimum felhúzott szemöldökkel nézett a Munka Törvénykönyve, de a Térség Munkaerőpiaca egy vállrándítással elintézte az egészet.
Száz szónak is egy a vége: az Apja nem tudhatta, hogy eltökélt szándéka szerint ő meg fogja nézni az éjszakai meccset.
Pillanatok alatt határozta el, hogy óvintézkedésekre van szükség. A hűtőből hozott be két flakon vizet, nassolni valónak kolbászt, szalonnát, kenyeret, de a legfontosabb lépés a tévé fényének eltitkolása volt. Egy plédet terített az üveges ajtóra, amit az ajtó bezárásával rögzített. Ez nem volt teljesen biztonságos trükk, mert ha az Apja benyit, a rögzítés elenged és titkáról lehull a lepel.
Hosszú és érdekes volt a XXXIX. Super Bowl, az eredményhirdetést és az interjúkat már az ajtóból nézte. Amikor magára rángatta a cipőit háromnegyed öt is elmúlt.
Felpattant a gyerekméretű BMX-re és elindult. Nem szerette az öccse járgányát, mert az áttéte miatt úgy érezte, hogy háromezret tekert már és még csak a kapunál járt.
Úgy döntött, hogy levágja az utat, és egy füves részen rövidít. Hazafelé ráérősen szokott haladni, de munkába menet rendszerint a nagyjából öt méterrel rövidebb út mellett döntött. Váratlanul leblokkolt az első kerék, amitől a kormány utáni rész a levegőbe emelkedett és valósággal katapultálta a kerékpárost. Valaki valamikor az előző napon vékonyka vízelvezető árkot ásott arra a szakaszra, ami így ehhez a tragikomikus esethez vezetett. Emberünk fájdalmában felordított, de közben a nevetés is kirobbant belőle.
Még akkor is mosolygott, amikor újra belépett a munkahelyére, hogy leváltsa elcsigázott éjszakás kollégáit. Ők nem értették, hogy mitől ilyen boldog egy ilyen komor téli reggelen, egy ilyen komor helyen, bár azt mindig is gyanították, hogy valami nem kerek vele kapcsolatban.
Ő volt az első a három fős műszakban, és még hat előtt leváltotta az egyik társát. Hamarosan megérkeztek a többiek is.
Szótlanul végezték a dolgukat, ő a kemencénél állt. Műanyagból készült kémcsőszerű sötétkék előformákat helyezett körkörösen forgó kis bütykökre. A kemény előformákat a kemencében öt fűtőszál hevítette fel, s mire egy kört megtéve előbújtak a kemence kijárati oldalán, felforrósodva, puhábban tértek vissza. Leemelt közülük kettőt és a legkevésbé meleg résznél, a menetnél fogva egy szerszámpárba helyezte azokat, tőle jobbra. Két gomb nyomására a szerszámpár összezárt és nagy nyomású levegővel a kialakított formára tágította a kis sötétkék tárgyat. Így lett a „kémcsőből” másfél literes, világoskék PET-palack.
Ezeket a palackokat a kolléga kivette, és egy féloldalasan megdöntött papírtálcára helyezte. Amikor ezt hatvanöt alkalommal megismételte, a tálca megtelt. A két kollégája levette a kész tálcát és egy raklapra helyezték. Amikor már öt szintes volt a raklapon a flakonok halma, a harmadik társ körbe tekerte fóliával az egészet, elvitte a teli raklapot, üres raklapot tett a helyére és leváltotta a kémcsöves embert, aki leváltotta a flakonos embert, aki pedig leváltotta a fóliázós embert.
Nagyon érdekes munka volt ez.
…öt percig. Ő negyedik éve dolgozott a cégnél.
Néha színesebb volt a meló, de ebben nem volt sok köszönet: ha rosszabb minőségű előforma érkezett, akkor a fúvó szakasz az olcsó húsnak híg a leve elv alapján kidurrantotta a palacknak valót. Ilyenkor a húsz bar nyomás jókora hanghatással sikított. Szerencsés esetben ez csak pár száz durranást jelentett műszakonként. Máskor elkopott az összehúzókar csapszege a gépben. Ebben az esetben a szerkezet hangosan koppant tizenegy másodpercenként, egészen addig, amíg a csapszeg el nem tört és le nem állt a termelés.
Ezen a napon nem volt anomália, rendben haladt a műszak. Rendben, de lassan.
A fúvógépen lévő panel digitális órája 7 óra 13 percet mutatott:
A betanított segédmunkás számára a munkafolyamatok egymást követték: bütyökről le, szerszámba be, gombok nyomása, fúvás, bütyökre rá, bütyökről le, szerszámba be, gombok nyomása, fúvás, bütyökre rá…
Hirtelen az eszébe jutott a szobájában felejtett két flakon. Az egyiket teljesen kiitta, a másikat félig. Éjjel három körül már nem bírta visszatartani a vizelési ingerét, és mivel nem akart lebukni a szülei előtt, hogy még mindig nem alszik, szükségét a kiürült flakonba végezte el, és ő otthagyta. Megrémült. Az öccse otthonmaradt, és imádta a teát…
Megtelt a raklap, más munkafolyamat várt rá: fúvás, szerszámból ki, tálcába be, fúvás, szerszámból ki, tálcába be, fúvás, szerszámból ki, tálcába be…
Ballján a kolléga menetrendszerűen tizenegy másodpercenként megnyomta a gombokat.
7 óra 19:
A kolléga szótlan gépiességgel, lehunyt szemekkel fúvatott. Olybá tűnt, hogy amikor a gombokat nyomja, egyre hosszabban tartja ott a kezeit. Minden alkalommal egyre hosszabb ideig. Már szinte tolakodó mozdulatokkal kellett odaférkőzni a késztermékhez, hogy időben ki lehessen venni a flakonokat.
7 óra 20 perc:
A kolléga megállt, állva aludt el. Szemeiből úgy aludt ki a fény, mint a Terminátornak, amikor a folyékony fémbe merítették. Egy erőteljes vállon lökés újra bootolta, majd egy oroszlánüvöltés szerű ásítás után folytatódott a munka.
7:21:
Holtpont, az alvásmegvonás tünetei. Elzsibbadt a kar, megfájdult a láb, viszketett a szem, eltompult a gondolat.
7 óra 21 perc:
Újra megtelt a tálca.
Nem létezik: újabb tálca, és még mindig 7:21. Mi a franc? Megállt az óra?
Tele tálca. Hét huszonegy. Nem állhat az óra, mert a két számadat közötti kettőspont ugyanolyan ütemben villan, mint máskor. Valami azonban nem stimmel. Ekkor 7:22-re vált a kijelző. Na végre!
Megtelik a raklap, jöhet a fóliázós szakasz. Újabb raklap után, ami elképesztő gyötrelmek között, ólomlábakon múló idővel később érkezik el, következik a bütykös/gombos etap.
Az órán 7 óra 22 áll. Neeeem! Ez nem igaz! Egy egész raklap telt meg, legalább egy óra, sőt: érzetre egy hét! Újabb raklappal később is nyolc perccel fél nyolc előtt van. A kettőspont egyre irritálóbban villog. A raklapok telnek, a munkafázisok váltakoznak, de a panelen 7:22 vibrál. Agyhalál. A többieknek nem tűnik fel az álló idő, de történetünk főszereplője egyre feszültebb, úgy érzi, hogy az őrület kóstolgatja. Mit kóstolgatja, egyenesen rágja, s közben önelégülten csámcsog.
Érzi, a vérnyomása az egekbe szökik, a feje majd szétdurran, és akkor valóban: mintha csak ő került volna a szerszámba, mintha 220 bar nyomás dolgozna, a feje felrobban. Agyvelődarabokba ragadt csontszilánkok lepik el a digitális kijelzőt. A munkatársaknak semmi szokatlan nem tűnik fel, folytatják monoton munkájukat.
Amikor az utolsó vértől szennyezett agycafat lepottyan a panelről, a kettőspont mögött megjelenik a 23-as szám…
(Ez a novella a 97. Ünnepi Könyvhétre az Irodalmi Rádió által kiadott Vasárnapi pillangó című antológiában található.)
Author: Németh G. István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.
