Betör a fény a poros ablakon
s én magamba szívom a nap sugarait.
Nyalábjai áttáncolnak ajkamon,
mi rég elvesztette bájos vonásait.
Némán ülök és meg nem mozdulok,
lábaim a földbe gyökereztek.
Vékony nyakam fojtja egy hurok,
karóhoz kötve, mondván, nem eresztlek.
Kiszáradt talajomba süppedek,
hogy száraz leveleim ne essenek nagyot,
s ablakomból kitekintve azon elmélkedek,
ide bezárva én vajon miért vagyok?
Mert látom a bokrokat és virágokat kint,
ahogy szelíden, lágyan egymáshoz bújnak,
egy zöldellő faág néha be-beint,
majd társaival együtt tovább zúgnak.
Jaj, de jó lenne nekem is a túlon!
Irigykedve sóhajtom az ablaküvegre.
Hurkomat a nyakamról kissé arrébb húzom,
hogy jobb legyen a látásom a kinti füvekre.
De akkor látom csak mily vihar jön,
sebesen vágtat át zöld barátaimon,
dörgéssel és villámmal lassan elköszön.
Ismeretlen hideg jár át végtagjaimon.
Letörtek az ágak, hullanak a szirmok,
ablakomon szétterül a sok levéltetem.
Szemem a földemre halvány cseppet pislog,
s hirtelen úgy látom, mégis jó itt nekem.
Author: Kalász Evelin
Gyermekkorom óta érdekelt az emberi lélek és annak mélységei, amelyet már nem csak egyetemi keretek között tanulok, hanem írás formájában, saját tapasztalat révén is próbálok megfejteni. Alkotásaimban szeretek elvont, elgondolkodtató témákra összpontosítani, ezzel feszegetve a határt az elmebeli egyensúly és felfordulás között, valamint nem állok messze az abszurd és groteszk kérdésköröktől sem. Habár jelenleg inkább versírással foglalkozok, a jövőben több időt kívánok szentelni novellákra és prózákra.