A festőművész ajándéka

Az első hó december huszonkettedike estéjén érkezik.

Hatalmas, szikrázó labdacsok hullanak az égből, néhány óra alatt az egész falut beborítják. A lakók eldobják a csomagolópapírt, amivel a karácsonyi ajándékokat tervezték elrejteni; az égősort, amit még éppen időben akartak felaggatni a ház homlokzatára; a karcsú üveget, amibe a gőzölgő tojáslikőrt készültek átönteni és a piacon vásárolt pontypatkót, ami az ünnepli halászlét teszi majd élvezetesebbé. Minden ráér.

A szülők sapkát nyomnak gyermekeik fejébe, előrángatják a pókhálós szánkót a garázs mélyéről, és kézen fogva indulnak meg a szűz havon át a tórétre, ahol majd késő estig siklanak a dombon, élvezve kicsikéik ártatlan örömét.

Csak egyetlen anyuka nem érzi a felhőtlen boldogságot az idei első hó láttán. Görcsösen markolja a kormányt, az utat alig látja a szélvédőre hulló pelyhek és a szemét elhomályosító könnyek miatt. A visszapillantó tükörben hátranéz a gyermekére, aki oldalra billent fejjel alszik az ülésen. A kislány arca sápadt, barna haja kócosan lóg vékony nyakára.

Az aszfalt fagyos, lassan lehet haladni. A hófüggönyön át hirtelen egy görnyedt alak rajzolódik ki az út szélén. A nő lehúzódik, és letekeri az ablakot.

– Megőrült? Alig látszik ebben a fekete ruhában! Menjen már a járdára!

Az idős férfi megfordul. Szeme olyan szomorúságot áraszt, hogy a nő elszégyelli magát.

– Bocsánat! De alig látszik…

– Semmi baj – szól be az ablakon a bácsi. – Maga csak jót akar. Köszönöm. – Azzal elfordul, és ugyanúgy az úttesten megy tovább. A nő morog magában valamit, majd lassan újra utoléri.

– Jöjjön, hazaviszem! Cudar idő lett.

– Köszönöm, sétálok. Szerintem gyönyörű a hóesés.

– Tényleg szép – hallatszik a hátsó ülésről. A nő hátrapillant kislánya csodálkozó arcára. – Amikor eljöttünk az orvostól, még nem esett.

A bácsi elkapja az anya fájdalmas pillantását. A kislányra néz, aki szomorkásan elmosolyodik.

– Nem fázol? – kérdezi a férfit.

– Tudják mit? – szól a bácsi. – Mégis jólesne meleg autóban hazakevederni.

A nő bólint, mire a férfi beszáll az anyósülésre.

– Sokszor látom a faluban sétálni – mondja a nő.

– Nincs más dolgom. – Az öreg a kesztyűjére néz, és korát meghazudtoló fürgeséggel fordul hátra a kislányhoz. Felé tartja a kézfejét. – Láttál már ennyire szabályos hópelyhet?

A gyerek a fejét rázza.

– Elolvadt – feleli csalódottan.

– Ha majd kiszállsz, tartsd a kezed az ég felé, és biztosan hullik egy neked is.

Csendben teszik meg a hátralévő utat. A nő lefékez a falu szélén álló kopottfehér ház előtt.

– Köszönöm a fuvart – mondja a férfi, és nehézkesen kitolja az ajtót. – Ha van kedvük, be is jöhetnek, úgysincs társasá…

– Nem, köszönjük – szakítja félbe a nő. – Sietünk.

A kislány és a bácsi összenéznek az ablakon át. Egymásra mosolyognak. Az öreg még elmutogatja neki, hogy majd figyelje a hópelyheket. A gyerek bólogat.

Amikor azonban hazaérnek, nincs ideje az égi csodában gyönyörködni. Anyja kapkodva pattan ki az autóból, kirántja őt is, és azonnal a meleg szobába viszi.

– Már csak az hiányzik, hogy még a hideg hó is rád essen!

A kislány nem tiltakozik. Az elmúlt hónapok megtanították rá, hogy jobb a békesség. Ma tudta meg, hogy nincs már sok ideje a szüleivel, nem akarja ellenkezéssel tölteni. Senkinek sem lenne jó. Pedig milyen szívesen megnézett volna egy csillag alakú hópelyhet.

***

– Elég képtelen ötlet volt – morog a kislány apja két nappal később.

– Nem baj, apu. Én szerettem volna.

– De miért szentestére?

– Mert a karácsony lényege, hogy észrevegyük, hol tudnánk egy kis örömöt csempészni mások életébe.

– Ezt az iskolában hallottad? – kérdezi az apja. Megenyhülve letérdel a kanapé elé, ahol a lánya üldögél. – Még sosem használtad azt a szót, hogy csempészni.

– Már másodikos vagyok, ismerem ezt a szót! – A kislány karba fonja a kezét, és duzzogva felemeli az orrát. De amikor az apja megcsiklandozza az álla alatt, elmosolyodik. – Igen, a tanító néni mondta. Az a házink, hogy valakivel jót tegyünk a téli szünetben.

– Hát, kincsem, te ezt ma kipipálhatod – mondja az anyja, aki éppen a karácsonyi vacsorához terít. Négy főre; vendéget várnak.

– De nem haragusztok érte, hogy meg akartam hívni, ugye? Sírós kedvem lett, ha arra gondoltam, hogy egyedül lesz karácsonykor.

– Ha haragudnék, nem ballagtam volna át hozzá megkérdezni – feleli az anyja.

– Na, gyere! – Az apja felemeli a lányát, és a nappali széles üvegajtaja elé lép vele. – Látod, milyen gyönyörű fehér karácsonyunk lett? Ez csakis a te kedvedért van.

– Mert beteg vagyok? – kérdezi a gyerek.

Az apja megrándul, nagyot nyel.

– Nem. Azért, mert egy szuper kislány vagy. Megérdemled a fehér karácsonyt. Reméljük, egész télen havas lesz az udvar. Tudom, mennyire szereted nézni.

A csengő berregésére felkapják a fejüket. A bejárati ajtóhoz lépnek, kinyitják.

– Adjon isten! – köszön az idős férfi.

– Kerüljön beljebb! – invitálja az apa.

A bácsi letopogja a csizmájáról a havat, majd belépve azonnal a kislány felé nyújt egy lapos csomagot.

– Boldog karácsonyt, kishölgy! Köszönöm a figyelmességedet!

Az apa visszaviszi a lányát a kanapéra, és mindhárman köré gyűlnek. A gyerek izgatottan tépi a papírt.

– Jaj, de szép! – kiáltja, amikor a csomagból előkerül a csodálatos festmény egy csillag alakú hópehelyről.

– Ez nagyon szép! – mondja az anya. – Hol lehet ilyet kapni?

– Magam készítettem – feleli az öreg. – Annak idején festőművész voltam.

– Köszönöm! – A kislány leteszi maga mellé a festményt, és átkarolja az öreg nyakát. A férfi megilletődve lapogatja a gyerek hátát.

Sípol a sütő, a nő beszalad a konyhába. Amíg kiveszi a ropogósra sült kacsacombokat, átkeveri a sajtos krumplipürét a tűzhelyen, és egy szál rozmaringot tűz a párolt káposztával teli tál közepébe, addig a vendég körbenéz az ünnepi díszbe öltöztetett házban. A szobát betölti a kandallóban ropogó tűz illata. Az emeletre vezető lépcső korlátján fenyőágakba tekert égősorok ragyognak. A szoba sarkában plafonig érő karácsonyfa díszeleg, amilyenhez foghatót az öreg még sosem látott. Leginkább mégis a falon függő gyerekrajzok ragadják meg. Angyalokról, feldíszített fáról, ajándékokról, hógolyózó Mikulásról, és szélesen mosolygó, szánkózó gyerekekről készültek.

– Igazán szépen rajzolsz! – dicséri a kislányt.

Asztalhoz ülnek. A család lassanként feloldódik, és kérdezgetni kezdik a vendéget.

– Tényleg nem veszel karácsonyfát, mióta a feleséged meghalt? – kérdezi a gyerek egy falat krumplival a szájában.

– Nincs már kinek.

Az öreg nem sokat kérdez, azt is csak a gyerektől, óvatosan. Észrevette, hogy csak ölben viszik egyik helyről a másikra, és hogy a bőre olyan fehér, mint a havas udvar. Minden komolyabb kérdés veszélyesnek tűnik. Nem akarja hallani, amit sejt.

De a gyermek olyan jó kedélyű, hogy a férfi lassanként leengedi feszült vállait. Bár az ajándékozásnak csak óvatos szemlélője, jól érzi magát. Évek óta magányosan tölti a karácsonyt. A feleségének tett ígéretéhez híven minden szenteste főz magának egy fazék húslevest, azt kanalazza. Épp, ahogy annak idején ketten is tették. De társaságban már rég nem volt része. Nem is remélte, hogy egy kislánynak hála még átélhet igazi karácsonyt. A zserbó diós illatát, az ünnepi bor fanyarságát, a karácsonyi zenék fülbemászó dallamát és egy család örömét, amiért vannak egymásnak. Amiért van miért hálát adniuk. Amiért van kit szeretniük.

Miután az apa felviszi a kislányt lefektetni, az anya leül az öreg mellé. Egy ideig csendben vannak.

– Segíthetek valamit? – kérdezi a férfi. A nő könnyezni kezd.

– Három éve tart. Azt hittük, javulhat. De az orvos most azt mondta, nem éri meg a tavaszt – hüppögi. – A lányom az ajtóhoz tapasztotta a fülét, hallotta a diagnózist. És beletörődött. Ez a legszörnyűbb. – Az asszony a kezét tördeli. – Maga hisz benne, hogy a betegségtudat meg tudja ölni az embert? – Az öreg nem válaszol, csak némán figyeli. Átnyújt egy pamutzsebkendőt. A nő megtörli vele a szemét.

– A lányom elhitte, hogy el fog menni, mire megérkezik a tavasz.

– Hogyan segíthetek? – ismétli a kérdést a férfi. Nem tudja, mi mást mondhatna.

– Semmit. Igyekszünk teljesíteni minden vágyát, amíg még itt a tél. Az, hogy meg akarta hívni magát karácsony estére… ostobaságnak tűnt… de örülök, hogy itt van velünk. Apámra emlékeztet. Ő is művész volt.

A férfi nem felel. Sosem volt a szavak embere. Nem voltak nagy céljai az életben. Sem említésre méltó tettei. Vagy briliáns ötletei. De most tudja, ide briliáns ötlet kell: olyan, amitől elmarad a tavasz.

***

Túl gyorsan telnek a hetek. A kislány az állapota miatt a téli szünet után nem ment vissza az iskolába. Minden napot a kanapén fekve tölt. A havas kertet figyeli, a fehér takaróval borított bokrokat, az alvó virágokat, a hintáját, amin most helyette vastag jégréteg ül.

Mindennap jókedvű. Természetesen beszél arról, hogy ha eljön a tavasz, elköltözik a nagyapjához. Addig pedig örül, hogy nézheti a csodás téli tájat.

A szülei reménykednek. Figyelik, ahogy egyre többet alszik, és egyre kevesebbet beszél. Újra és újra megkérdezi, hány nap van még tavaszig. Az anyja hazudik. A naptárat is eldugta.

Egy nap aztán elmarad a kérdés. A lányka nem kérdez többet, csak néz ki a nagy üvegajtón. Az érintetlen, csillogó havas udvarra. Az anyja bukóra nyitja az ablakokat, beengedve az egyre enyhébb friss levegőt. És bár a szél enyhülést hoz, az üvegen keresztül a gyerek csak a hófehér tájat nézi. Nem kérdezi, hogyan lehetséges, hogy minden reggelre behavazódik a kert. Nem kérdezi, miért nem olvad el a hóember. Azt sem, meddig tart még a tél. Csak örül neki. És lassan elkezdi elhinni, talán csoda történhet, és idén nem jön a tavasz. Megmaradhat a tél, és megmaradhat az ő élete is.

Már nem fekszik egész nap. Üldögél, és olvasgat. Újra kedve van beszélgetni, történeteket mesélni a szüleinek, akik reszkető szívvel figyelik a javulást.

Egy délután az anya a konyhában keveri a piskótatésztát, amikor megszólal a csengő. Leteszi a kezéből a robotgépet, és az ajtóhoz lép. Amikor kinyitja, a szeme sarkából meglátja, hogy a lánya nem a kanapén ül, hanem az üvegajtó előtt áll. Hónapok óta először tartja meg a lába. A nő a szája elé kapja a kezét.

– Lizus…

A lánya felé fordul, és tágra nyílt szemmel bámul rá.

Az ajtón eközben belép az öreg. Kezében egy csokor orgonát tart. Némán lép a kislányhoz, akinek arcára visszaköltözött a pír. Tekintetébe visszatért az élet.

Az öreg átadja az orgonát, letérdel a lányka elé, és megcsókolja meleg kis kezét. Majd a nőre néz, és kérdőn az üveg felé biccent. Az anya könnyes szemmel bólint.

És akkor az öreg lassan elhúzza az ajtót. A kislány előrelép, majd a hófödte táj felé nyúl, amit hónapok óta néz. A keze azonban nem a hűvös havat éri. Hanem a ház köré kifeszített festővásznat.