Edit könyve 5.rész
A hazafelé úton már mindenki valami új vírusról beszélt, a vámosokon és határőrökön maszk volt, mire megérkeztünk, itthon kijött az új rendelet, hogy aki külföldről érkezik, karanténba kerül a saját lakásán. Az Ázsiából érkezettekre hat hét vonatkozott, háromszori teszteléssel. Nemcsak rám, az egész családra. Már a megérkezésemkor közölték velem a repülőtéren, örüljek, hogy nem kórházba visznek, hanem haza, az egész családnak fogság.
Margit néni épp nálunk tartózkodott, ezért rá is vonatkozott. Innentől senki se be, se ki.
Az élelmezésünkről az egyik szomszéd gondoskodott. Leadtuk telefonon a rendelést, a boltos eldobható táskába rakta, a szomszéd elhozta. Felírták, fizetés majd a végén.
A gyerekek sem mehettek oviba.
Az első hét még viszonylag jól telt, élménybeszámolókat tartottam, sztoriztam, játszottunk a gyerekekkel. Vince erotikus üzenetekkel bombázott, a lelkész is gyakran felhívott. Hitvitákat folytattunk, tippeket adtam neki a vasárnapi prédikációjához, de egyszer sem választotta azt a témát, amit javasoltam.
A második hét már nehezebben telt, a gyerekek hiányolták a társaikat, nem fogták fel a helyzetet, nyafogtak. A két öreg meg szemmel láthatóan egymásba szeretett, szikrázott köztük a levegő. Nem voltak vérrokonok egymással, mégsem mertek közeledni. Friss volt még a gyász, és ez a rokonság dolog is az agyukba vésődött.
A gyerekeknek egyre gyakrabban oda kellett adni a telefonom, ezért Vincét letiltottam, nehogy valaki meglássa, miket ír. Egyébként sem láttam értelmét, hogy kapcsolatban maradjunk, hiszen a tetemes korkülönbség miatt nem láthattak vele nyilvánosan.
A negyedik héttől már kibírhatatlan lett a bezártság. Az udvarra jártunk ki levegőzni, de nem bírtuk kint sem sokáig, mert nyálkás, ködös idő telepedett ránk, mintha az ég osztozott volna rosszkedvünkben.
Folyton bevillantak emlékképek a trópusi nyaralásról, az ég kékjéről, a melegről, Vince bőrének illatáról. Néha annyira vágytam vissza, hogy már szinte fájt.
Apám és Margit egyre feszültebbek lettek. Tisztára, mint Bernarda Alba háza. A vírus okozta fogság semmi volt ahhoz képest, amit a saját erkölcsi skrupulusaink börtöne jelentett.
Minél erkölcsösebb az ember, annál több fal veszi körül, annál szűkebb a cella.
Mire letelt a hat hét, addigra az országunkban is terjedni kezdett a covid.
Beütött a kijárási tilalom, az országos óvoda bezárás. Majdnem maradt minden a régiben.
Sokan kételkedtek benne, hogy a járvány valóban létezik, de a mi falunkba is beszivárgott.
A lelkész kapta el. Sokfelé járt, a kontaktokat lehetetlen volt felderíteni. Egyik nap még felhívott, hogy meglátogatna, de nem jön, mert köhög, másik nap már a kórházból jelentkezett, kérte hogy ne hívjam, mert rosszul van. A feleségét másik városban kezelték, a gyerekeit a nagyszülők egy harmadikba vitték, de egyébként sem találkozhattak volna.
Magányosabb lettem, mint valaha. Nesze neked, ismerkedés!
Már nap közben is iszogattam. Egyszerűen nem lehetett kibírni másképp.
Mire tavaszodott, a mezőgazdasági dolgozók korlátozása megszűnt, éjjel-nappal ment a talajelőkészítés, vetés. Az apám elemében volt, lótott-futott, de az irodát nem nyitottuk ki.
Egyik hajnalban megszólalt apám vezetékes telefonja. A tanyáról hívták, hogy tűz van, már szóltak a tűzoltóknak is, mert nem tudják eloltani.
Mire a tűzoltók kiértek, már minden lángolt. Az ólak, kazlak, gépek, magtárak, minden.
Alig tudtak megmenteni valamit.
A birka nagyon buta állat, nem menekültek el az akolból, hanem összebújtak a belsejében. Elpusztultak.
A magtárnak csak az üres falai maradtak.
Apám kimerülten jött haza, azt kérdezte, átutaltam-e a biztosítási díjat. Nem, eszemben sem volt.
- Gratulálok. Odalett az egész életem munkája. Én már megélek valahogy, épp most kaptam meg a nyugdíjamról a határozatot, szép összeget fogok kapni, de neked ezentúl magadról kell gondoskodni. Tőlem nem várhatsz semmit.
Néhány napja már fájdogált a gyomrom, de ettől kezdve erősen görcsölt, a torkom pedig égett. Vettem be savlekötőt, de nem lett jobb. Másnap is fájt, plusz hányingerem lett.
Felhívtam Cilikét, az unokatestvérem, aki gasztroenterológusként dolgozott egy magánklinikán. Azt mondta, menjek be éhgyomorra, megvizsgál.
Bementem, megtükrözött. A vizsgálat alatt elájultam. Összeszaladtak, vizsgáltak. Cili ordított: hátsófali infarktus, mentőt azonnal!
A mentők megérkeztek, én már a plafonon lebegve néztem, ahogy újraélesztenek.
Sose értettem, miért mondják, ha meghal valaki, hogy megboldogult.
Már értem. Tudom, hogy meghaltam, de nem érdekel . Boldog vagyok. Két gyerekem maradt odalenn, de nem zavar, boldog vagyok, mint még soha életemben.
A Bibliában egyik kedvenc részem Eszter Könyve. Eszter, ma úgy mondanánk, halmozottan hátrányos helyzetű volt. Kisebbségi. Árva. Nevelőszülőknél nőtt fel, és egy birodalom királynéja lett belőle. Olyan hatalma volt a király felett, hogy meg tudta menteni nemzetét a pusztulástól.
Az én életem könyve Edit könyve. Jómódban születtem, jó nevelést kaptam, de még saját magamat sem tudtam megmenteni.
Author: Kertész Vali
Kertész Vali vagyok, 1961-ben születtem Ricsén, azóta is itt élek. 2023-ban jelent meg első novellám, a Kendvenc ételem története című antológiában Búcsú címmel. Azóta többször szerepeltek verseim, novelláim különböző válogatásokban. Eddig a családdal, a az anyagiak előteremtésével voltam elfoglalva, most végre eljutottam az önmegvalósításhoz. Remélem, maradt még rá időm. Nem fantázialényekkel, hanem valódi hús-vér emberekkel foglalkozom, szereplőim akár lehetnének a szomszédjaim vagy a barátaim is, de természetesen kitalált személyek. Napjainkban, vagy a közelmúltban élnek. Mégis érdekesek lehetnek az olvasó számára. Szándékaim szerint van bennük valami, ami az átlagtól eltérő, a történetük általában keserédes.
