Mikor lediplomáztam és vége lett a hat év szenvedésnek, a diplomaosztó ajándékon túl azt kaptam a szüleimtől, hogy elmehetek a barátnőmmel kettesben nyaralni. Már nagykorú voltam bőven, mehettem volna korábban is, de egyrészt, miből, másrészt, minden nyáron nyári gyakorlat volt – itt jegyzem meg, ezeket „nagyon élveztük”, az egész éves tanulás és az év végi vizsgák után szinte másnap mehettünk egy hónap gyakorlatra. Mit ne mondjak, roppant lelkesek voltunk.
Amikor mindennek vége lett, elutaztam a legjobb barátnőmmel két teljes hétre Bulgáriába, a tengerpartra. Életem egyik legjobb nyaralása volt. Persze voltam azóta sok szép helyen, rengeteg élménnyel gazdagodtam, de az a két hét maga volt a Mennyország. Egyedül (mármint ketten, de szülők nélkül), minden kötelezettség nélkül (később már nem bírtam ki, hogy ne szervezzek fix programokat, készültem, hogy milyen látnivalók vannak). De abban a két hétben teljesen szabadok voltunk. Az volt a tökéletes pihenés. A „hol vacsorázzunk ma?”volt az egyetlen fontos eldöntendő kérdés. Evés, alvás, napozás, úszás. Ezeket csináltuk különböző sorrendben minden nap.
De, ami még meghatározóbb volt számomra, hogy akkor repültem életemben először. Persze volt bennem egy kis drukk, de nem volt semmi gond, jól bírtam és élveztem is. A repülés izgalma mellett az út végén az tetszett a legjobban, hogy leszálláskor megtapsoltuk a pilótát. Ez nekem nagyon tetszett, nem halottam addig, hogy ez szokás. Szép szokás. Sajnos, tapasztalatból mondom, kihalóban van. Én is hibás vagyok. Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy amint leteszi a gépet a pilóta, indítom a tapsot. De nyuszi vagyok, eddig még nem tettem, maximum jó hangosan becsatlakoztam, ha valaki elkezdte. Nem értem, miért hal ki lassan ez a szép szokás? Természetesnek vesszük, hogy fizettünk, megkaptuk a szolgáltatást, és kész? Hallgatom a demagóg magyarázatokat, miszerint „minket sem tapsolnak meg, ha elvégezzük a munkánkat”. Valóban. De a szakmák többsége nem is jár ekkora felelősséggel. Ami nem jelenti azt, hogy nem fontosak, félreértés ne essék. De egy tűzoltó, mentős, orvos, nővér, rendőr, pilóta- vagy akár mozdony vagy buszvezető, épülettervező mérnök, hídépítő, és sorolhatnám még a sort, rajtuk az életünk múlik. Persze, ez a dolguk. De lássuk be, és higgyék el nekem, távol álljon tőlem lekicsinyelni azokat, akiken nem múlik az életünk, ezekben a szakmákban, vagy talán jobb szó rá a hivatás, nagyon nem mindegy, hogy hogyan dolgozik valaki. Óriási felelősség, és itt az orvoslást, mint példát tudom felhozni, orvosként, az, hogy egy beteg esetében hogy döntünk. Milyen irányban indulunk tovább, hova küldjük vizsgálatra, ad abszurdum éjszakai műszakban mennyire vagyunk észnél, mennyire figyelünk oda. A felelősségen túl ez komoly fizikai (hisz éjszakai műszakok során felborul a bioritmus) és lelki teher. Nem csodálom, hogy az orvosok, nővérek, mentősök nagy része ki van égve. A többi segítő szakmába nem látok bele, de aki „emberek életéből él”, a folyamatos stressz hatására, előbb- utóbb, kisebb- nagyobb mértékben elfárad, testileg és főleg mentálisan. Bizonyos külföldi országokban már felismerték ezt és meghatározott időnként kötelező, több hónapos szabadságra küldik a dolgozót. Ez nálunk elképzelhetetlen. Sőt. A folyamatos emberhiány miatt alig tudnak szabadságot kivenni. Így itthon ez úgy működik, hogy amikor valaki érzi, hogy a teljesítőképessége határára ért, fizetés nélküli szabadságot vesz ki. Nyilván, csak, ha anyagilag ezt megengedheti magának, és a legtöbben nem. Mi ennek a vége? 45 évesen stroke, infarktus, depresszió. Én elmentem, életem egyik legjobb döntése volt, de akkor már eljutottam arra a pontra, hogy ha nem engedik (és nyilván nem akarták), akkor felmondok. Ez nem zsarolás, ez a saját testi és lelki egészségem védelme volt.
A tapsról eszembe jut, hogy mikor tombolt a Covid járvány, volt egy kezdeményezés. Minden este, azt hiszem nyolckor, kiálltak az emberek az erkélyre és megtapsolták az egészségügyi dolgozókat. Kedves gesztus volt, jól esett. De, ha őszinte akarok lenni, márpedig az akarok, és itt lehet, kicsit ellentmondok a pilóták tapsolásáról alkotott véleményemnek, sokkal jobban esett, amikor minden kedden kaptunk az Covid osztályra egy nagy csomag hamburgert egy bizonyos hamburgerezőtől. Vagy az, hogy egy nagy üdítőitalt gyártó cég, hatalmas mennyiségű innivalót küldött, folyamatosan. Nem az anyagi rész miatt. Inkább amiatt, hogy amikor az ember, jó sok túlóra után levette azt a „remek, kényelmes szkafandert”, és hazaesett este, se kedve, se ereje nem volt bevásárolni, ebédet csinálni másnapra. Örült, hogy él.
De ismét nagyon elkalandoztam. Vissza a pilóták tapsolására. Attól függetlenül, hogy „ez a dolga”, vagy, „mire megy vele?”, ez igenis egy szép gesztus, egy szép szokás. Ne hagyjuk kiveszni! Mennyiből áll egy taps, mikor szépen leteszi a gépet és azon túl, hogy eljutottunk a célállomásra, még túl is éltük?
Itt és most újra megfogadom – ezúttal be is fogom tartani-, hogy amint landoltunk, indítom a tapsot. Szóljon a pilótának, a személyzetnek, a biztonságos landolásnak. Biztos jól esik nekik (szerintem enni, inni kapnak a cégtől, más pedig nem jut eszembe hálaként), és azt kell, mondjam, nekem is. De, remélem, az utazóknak is. Kicsit összehozza talán az embereket a közös élmény, a közös taps. Kérlek, kövessétek a példám, ne hagyjuk ezt ki, ne hagyjuk
veszni ezt a szép hagyományt, a mi lelkünknek is jól esik, hozzánk tesz egy szép élményt!
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.