Miért lett manapság tabu a halál? Miért nem beszélgetünk az elmúlásról? Hisz, ez az élet természetes rendje. Aki megszületik, meg is hal. Persze, attól még, ha az ember oda jut, félelmetes. Gondolom, ezért nem beszélünk róla, mert amiről nem veszünk tudomást, az nincs is. Félünk. Elhessegetjük a gondolatot. Hisz „az még messze van, még fiatal vagyok, rossz dolgok másokkal történnek” stb. Inkább hajszoljuk az élvezeteket, hedonista módon. Ami, bizonyos szintig nem baj. Éljünk, élvezzük az éltet, hisz, bár ezt nem tudjuk, egy van belőle. De, mikor jön egy betegség, ami a hétköznapjainkat érinti, vagy akár egy váratlan halál, azzal nem tudunk mit kezdeni. Nem tudjuk feldolgozni. Bizony ez nagy baj.
Régen máshogy ment. Mikor halálán volt a nagyi, köré sereglett a család, a barátok, elbúcsúztak, fogták a kezét. Ma ez már nincs. Mikor orvos lettem, és szembesültem a sok halállal, én sem tudtam igazán mit kezdeni vele. Riadt szemű rezidensként nagyon nehéz volt ez a téma. Sose felejtem el az első telefonhívásom egy hozzátartozónak, hogy meghalt a családtagja. Zokogott. Letettem a telefont és én is zokogtam. Idővel „megtanultam” együtt élni vele, sokszor álltam szemben a „kaszással”. Muszáj, különben az ember megbolondul. Sokszor eszembe jutott a munkám során már a legelején, hogy vajon a beteg, legyen fiatal, tudatánál lévő, vagy demens, érzi, hogy jön a vég? Nyilván egy demens beteg nem tud erről beszélni, de megérzi? A fiatal pedig, aki tudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, és tudja, bárhogy küzd, a vége ugyanaz, a VÉG. Vagy ő is reméli, ő lesz a kivétel, a csoda? Beszélni kellene erről. Csak nehéz, nagyon nehéz. Mégis, hogy kérdezzem meg, hogy „Kedves Marika, tudja, hogy maximum pár hónapja van hátra? Fél? Beszéljen róla!” Ezt nem lehet. Vagy mégis? Azt hiszem, kellene. Bár, igazából ez a család dolga lenne, természetesen miután az orvos tájékoztatta, akiket kell. De nem megy nekik. Ők sem értik, nem hajlandóak elfogadni, minden fűszálba belekapaszkodnak, ami valahol érthető, de közben mégis az ember, és a szerette (aki lehet, hogy már rég érzi vagy tudja) lenne a fontosabb.
Nem szeretnék álszent lenni, mert bár a munkám sokán megtanultam „eltávolodni” a haláltól és megtanultam közölni a rossz hírt, de teljesen más, ha a saját rokonodról, vagy barátodról van szó. Ott nem segít a „megtanultam” és a „hozzászoktam”. Nekem sem ment, be kell látnom. Amikor az utolsó rokonom, drága édesanyám elment, nem beszélgettem erről vele. Az évek során, sok családtagom meghalt, de akkor valahogy még nem éreztem ennek a súlyát. A nagyszülők- sorban az apai majd az anyai ágon, édesapám, és végül Anyu, aki, bár mindenkit nagyon szerettem, mégis leginkább megviselt. Tudtam, már a legelső jeleknél tudtam, hogy mi lesz a vége. Természetesen mindent megtettem, Isten látja lelkem, de legbelül érzetem, csak idő kérdése. Mégsem kérdeztem meg tőle: ’”Anyu, gondolsz a halálra? Félsz? Mit érzel? „
Pedig, igenis meg kellene kérdezni a baráttól, a családtagtól, hogy „félsz”? Vagy, „mire gondolsz, eszedbe jut a halál, mit gondolsz róla, mond el”! Segíteni igazán nem tudsz, de ott vagy vele és meghallgatod, átöleled. Sokat jelent.
Visszatérve az idősek halálára, és erről tervezek írni hosszabban egyszer, én nem engedtem bevitetni a 93 éves nagymamámat kórházba. Egyértelmű volt számomra, hogy meg fog halni, de ne egyedül, egy ismeretlen helyen, idegenek között. Otthon halt meg, Anyuval az utolsó percig fogtuk a kezét és ez így volt szép. Mondhatnám, helyénvaló. Biztos vagyok benne, hogy tudta, ott vagyunk. Azt nem tudom, érezte-e, hogy vége, vagy csak elpihent. De azt, hogy ott vagyunk, átöleljük, és mondogatjuk, hogy szeretjük, biztos vagyok benne, hogy érzete. Ezért nem értem, azokat a családokat, akik beküldik a Sürgősségi Osztályra a végstádiumú beteget. Miért? Ott fog meghalni, VELÜNK, és nem VELÜK. Persze, tudom a választ, a probléma az, amit az elején kifejtettem, hogy az emberek nem beszélnek erről. Nincsenek felkészülve. Megijednek. Ezt értem. Azt gondolom, ebben mi is és az oktatás, az edukáció is hibásak vagyunk. Akár már a gyerekeknek, hogy mit jelent ez, hogy a mama, papa nem lesz mindig velünk. Nekünk, orvosoknak, pedig, el kell mondani, őszintén, nem köntörfalazva, hogy „majd jobban lesz”. Nem lesz. A legtöbb, amit tehet, hogy vele van, beszélget vele, ha még tud, vagy csak ott van mellette.
Visszatérve édesanyámra, ha lehet így fogalmazni, tanultam az esetből.
Hibáztam. Nem kérdeztem meg tőle, Anyu, mit gondolsz, felépülsz, meghalsz? Félsz? Mit tegyek, hogy segítsek? Így, nem is tudom, ő tudta, vagy sejtette-e, hogy meg fog halni, vagy reménykedett? Ugyanígy, vajon legyen fiatal, idős, tudatánál lévő, demens beteg, a legvégén megérzi, hogy hamarosan vagy pár pillanat múlva vége? Én azt hiszem igen. Ha nem is tudja, de sejti.
Author: Dabi Ágnes
Dabi Ágnes vagyok, 1986-ban születtem, Budakalászon élek. Az olvasás és az irodalom szeretete gyerekkorrom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben, köszönhető mindez a szülői háznak, talán leginkább édesapámnak. Sosem felejtem el, mikor kezembe adta Dumas: Monte Cristo grófja c. könyvét, mondván: „Ha jót szeretnél, ezzel kezd”. Onnantól megpecsételődött a sorsom. Sorra faltam a nagy, monumentális klasszikusokat, és habár később reálszakon tanultam és orvos lettem, továbbra is vonzott az irodalom, a kultúra, a színház, talán azért, mert általuk olyan világokat ismerhetünk meg, amiket különben sohasem, valamint kizökkentenek a valóságból. Ahogy Picasso mondta: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát”. Nagy álmom egy saját regény, amit jelenleg túl nagy falatnak érzek, emiatt most a novellaírás felé fordultam. Az írás számomra önkifejezés, önismeret, terápia. Bízom benne, hogy- ha csak pár percre is - az olvasók a történeteim olvasása közben átélik a szereplők sorsát, belelátnak bizonyos általuk nem ismert helyzetekbe és nem utolsó sorban, élvezik, amit írok.