Képriport az árvaházból
Az ezredforduló környékén történt.
Az újságokat lapozgatva rátaláltam egy felhívásra. „A XII. kerület árnyai és fényei” elnevezéssel nagy számú érdeklődő részvételével fotópályázatot hirdettek. Érdekelt a kihívás és beneveztem.
Először azt gondoltam, hogy régi, omladozó épületeket fényképezek és a legdrágább luxusingatlanokat fogom választani kontrasztnak. Azután felmegyek a Svábhegyre és elegáns férfiakat, nőket fényképezek, majd keresek egy kevésbé felkapott körzetet és megpróbálom ugyanazt a korosztályt szegényesebb ruházatban, munkájuk közben ábrázolni.
– Inkább nézd meg azt az árvaházat, amit ajánlottam neked! – mondta segítő barátom, Laci bácsi és megadta a címet. – Meg fogsz lepődni! – tette hozzá.
– Miért kellene? Ez a gazdag XII. kerület, nem?
– Majd meglátod! Vigyél magaddal fotógépet, mert csodákat fogsz találni!
Számomra ismeretlen területről mesélt, ami a Budakeszi út közelében, mélyen a fák között rejtőzött.
Laci bácsi behívott az irodájába, majd felhívta az egyik munkatársát és örömmel közölte, hogy másnap reggel hatra mehetek látogatóba. A helyszínen várnak.
– Nagyszerű! Ott leszek! – mondtam és aznap a kerület utcáin sétálva nézelődtem. Napsütés, tiszta utcák, – mi baj lehet? Ez egy békés és gazdag kerület.
Egy játszótérre értem. Hirtelen erős parfümök illatát hozta felém a szél. Egy csillogó, új autóból kiszálló hölgy és gyereke vonta magára figyelmemet. Vastag bunda volt mindkettőjükön.
– Nercnek néz ki, de biztosan nem az! – békítgettem gondolataim a frissen érkező nő és fia ruházatát nézve. Egy pillanat telt csak el és a gyermek már a körhintán forgott és vidáman nevetett. Úgy hatéves lehetett és a drága bundában bemászott a homokozóba, hogy összelapátoljon egy kis várat a közepén.
Ekkor visszacsuklott bennem az előző beszélgetés az öreggel:
„Meg fogsz lepődni!”
Másnap, ahogyan kérték, igen korán elindultam az árvaház felé. Odaérve kopott, zöldes kertkapu várt kitárt szárnyaival. Elől egy kis domb emelkedett, mögötte kanyargós, kavicsos út vitt le a mélybe. Bokrokkal teli ötven méter után elém került egy szép formájú, hajdan bizonyára kiváló állapotú ház. Egy mára már megkopott, mállott vakolatú villa. Néhány lépés múlva az épületbe értem.
-Jó reggelt! – mondtam hangosan az előtérbe jutva, amikor az emelet felől gyors léptek kopogását hallottam és egy hang szólt hozzám:
– Üdvözlöm! Kérem, még ne menjen közel a kicsikhez! Ritmusa van a reggeli ébredésnek! – szólt óvón a gyermekotthon segítője, amint leért. Negyven év körüli, gondterhelt arcú nő volt. Fáradtan, de barátságos szemekkel pillantott rám. Pár szót beszéltünk csupán, mert az ébresztés teendői lekötötték a figyelmét.
Félrehúzódva néztem reggel hatkor, ahogy emeletes ágyaikról a gyerekek lassan, – mint melegre és szeretetre éhes kis manók, – lekászálódtak a csempe-hideg mélybe.
Egyikük még fent maradt az emeletes vaságyon. Egy nyolcéves forma kisfiú, Jocó. Pontosan vele szemben álltam meg. Köszöntem neki. Elmondtam, hogy néhány fényképet szeretnék készíteni a napjaikról.
Álmosan végighallgatott. Közben néha becsukta hol a bal, hol pedig a jobb szemét, mintha félig még folytatta volna az álmait. Lábait lógatva ült és úgy tűnt, mindent ért a környező világból. A fakó falakat, a vaságyak hidegét. A pénztelenséget, az elvárásokat.
Amit most én látok, láttatnom kell másokkal is! – gondoltam és felemeltem a fotógépem. Az objektív üvegén át észleltem a szobába ivódott szomorúságot.
Körben vaságyak. Mind kopott. A matracok szélein öreg rugók kandikáltak kifelé. A fiú épp középen ült a felső fekhelyen. Lábujjait ökölbe szorította és némán figyelt tiszta, csíkos pizsamájában. A homlokán idegen ráncokat hagyott a süppedt párna huzata.
A többiek már az arcukat mosták az előtér hideg vízében. Éreztem, hogy a gyerekekkel együtt valamilyen váratlan hangulat ébredt. A drága gépemmel, a jóllakott gyomrommal szinte szégyellni kezdtem magam.
Láttatok már Buddha-képet? Hát Jocó úgy ült ott magányosan, mégis fenségesen.
– Árva a fiú, – mondták a segítők! – és gondolkodó. Hozzáfordultam:
– Jössz fürdeni?
– Jövök! De sietek, mert hideg! – mondta a fiú elmosolyodva, miközben lemászott az ágyról és a vízre mutatott. Valóban csak egyetlen cső vezetett a csapba. A kék.
– Úgy gondoltam, ha egyetértesz, egy napod lefényképezem. Hogy mit csinálsz, merre jársz? Hogy mit gondolsz …
– Hogy mit gondolok, azt hogyan fényképezed le? – kérdezte játékosan, majd gyorsan fogat és arcot mosott, végül reggelizni indult az otthon ebédlőjébe. Elkísértem. Kis vaj, szelet kenyér, meleg tea és egy szelet párizsi várta. Jó étvággyal megette, majd a többiekkel együtt visszasietett a szobába átöltözni.
-Gyere velem! – hívott és megmutatta a hálószoba nagytermetű bútorzatát, a ruhásszekrényt.
-A felső polc az enyém! Az emeletes ágyról épp elérem.
Mielőtt becsukta az ajtaját, néhány könyvet vettem észre a melegítői között. Elindultunk az ebédlő felé. Amíg a dadusok az étkezőt takarították és átrendezték, az emeleten lakó gyerekek is ünnepi ruhákat vettek fel. A szobák felől vidám nevetés és sietős lábak dobogása hallatszott.
– Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian.
– Buli lesz az étteremben. Évit fogjuk felköszönteni. Megnézheted! – szólt a fiú és elindultunk a hangok irányába.
Egy születésnapi ünnepség közepébe csöppentünk, ahol ollóval kivágott színes papírmadarak, damilon libegve ígértek szabadságot és bóhócosra sminkelt bentlakók formázták az örömkarnevál résztvevőit.
Az egyik árva kislányt, Évit ülték körbe jókedvűen és egyszerű, házi készítésü ajándékokat adtak át neki. A lány boldogsága átvilágított szegényes ruháján és pirosra festette az arcát.
Szokatlan látvány volt. És felemelő. Az árva gyerekek nem beszéltek magukról, hogy nekik miért nincs akkora házuk, nyaralójuk, autójuk, mint a kapun kívüli világ lakóinak. Érettebbek voltak, és kitartóak.
Egy nem kellően megválasztott szó, vagy talán egy ölelés, lehet hogy összetörte volna kemény tartásukat. Aki túl lágy, könnyebben sérül ebben az életben.
Ezek a gyerekek is jó szóra vágynak, de kívül páncélokat hordanak önvédelemből.
Jocó hozzám lépett és játszani hívott.
Órákon át labdáztunk, bújócskáztunk, amit mindig ők nyertek meg, kis termetükkel az épület számomra ismeretlen, apró rejtekeibe bújva.
Dél volt már és ebédidő, amikor összecsomagoltam. Indulás előtt még beszéltem a dadusokkal. Hallottam, hogy igazi, jó fizetés helyett mennyi pénzért dolgoznak az önzetlen segítők! Láttam, hogy mennyi megértést, szeretetet adnak. Ha akar, tehet értük az idecsöppent utazó is, aki nem közöttük él.
Egyszerű eszközeimmel, a szavakkal, a fényképekkel próbáltam felhívni rájuk a figyelmet.
A fotópályázat valóban elérte célját. Az emberek felfigyeltek a képekre. A jó helyre született gyermekek színes fotói mellé, egészen közel ragasztottuk az árvaház lakóinak fekete-fehér fényképeit, kontrasztnak. A kerületiből budapesti, majd országos kiállítás lett. A szakértő zsűri nem sértődött meg a meghökkentő ellentéteken és nem fordult el a képek lényegétől. Kiemelték, és első hellyel díjazták az árvaházi képes riportot.
Az ünnepélyes díjátadón Laci bácsi is megjelent. Barátságos kézfogással köszöntött és örömmel nézte a kiállított képeket. A kerület vezetői beszélgetni hívták a dadusokat, és a segítőket az étkezőbe, közben teával, szendvicsekkel kedveskedtek. Végül Laci bácsi felállt és elmondta nekik az elnökség javaslatát. Írják össze, mire volna szükségük és adjanak be pályázatot felújításra, játékok beszerzésére, kertrendezésre. Ők támogatni fogják!
A vágy valósággá vált! Az emberek eljöttek, segítettek. Ácsok, munkások, festők, és tervezők, mérnökök, vezetők. A gyerekek esélyt kaptak a boldoguláshoz, az árvaház a fennmaradáshoz.
A kopott épületet felújították. Az emeleti szintre bekötötték a meleg vizet. Kertjébe játszóteret készítettek és a gyerekeket minden nap játszani hívta a mászóka és a hinta. Még a homokozó mély gödrét is feltöltötték friss, szitált homokkal. Az adományokból ételekre, bútorokra, játékokra is jutott.
Öröm volt látni, hogy a gyerekek nevetnek. Egyszerű történet volt. Összefogtak az emberek.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole