Az idő jön, megy rohan, szinte körbe fonja, behálózza az életünket. Az idő gyermekei, vagy inkább foglyai vagyunk mindannyian. Pontosan kell érkezzünk a munkahelyünkre, egy vonat-, busz-, vagy repülőgép indulására, egy randevúra, találkozóra. Minden nap arra kelünk, hogy milyen év, hányadik hónap és hányadik nap van, és azon belül is hány óra. Mikor hol kell lennünk egy adott időpontban? Mikor érkezel haza? Mikorra kell a gyerekért az óvodába menni? Mikorra beszélted meg a fodrászt? Mikor hozzák a megrendelt ételt, ruhát, akármit? Elérem még a vonatot? Mennyi ideig is tart az a pár megállós villamosút? Mikor kell elinduljak otthonról, hogy még odaérjek? Mikor kell elkezdeni a készülődést? Hányra kell az orvosi vizsgálatra menni? Mikorra van időpontod a fogorvosnál?
Az idő „fojtogató börtönére” először akkor ébredtem rá, amikor elkezdtem egy nagyvállalatnál dolgozni, ahol minden reggel a beérkezéskor és a délutáni kilépésnél blokkolni kellett, mely a be- és kilépés idejét rögzítette. Igaz, hogy előtte 12 évig jártam közoktatásba, majd 5 évig egyetemre, mégsem éreztem annyira meg az idő szorítását, mint akkor. Sosem voltam késős típus. Nagyon kevés alkalommal késtem el életemben. Az iskolába is mindig kicsit hamarabb bementem, hogy beszélgessek az osztálytársakkal, elővegyem a holmimat, stb. Nem én voltam időbeli kényszerben, inkább a tanárok. De itt, a nagyvállalatnál konkrétan az én időmet mutatta a blokkolóóra.
A főnökségnek ráadásul még volt egy külön elvárása a dolgozókkal szemben. A munkaidő hivatalosan 7.45-kor kezdődött, de a dolgozó legyen ott 5 perccel előbb. Tehát a reggeli blokkolóóra 7.40-nél kevesebbet mutasson. Ez volt az úgynevezett 5 perces mozgalom. Végül is volt benne racionalitás. 5 perc szükséges ahhoz, hogy a dolgozó elővegye a munkát, és 7.45-től már valóban kezdjen el dolgozni.
Mint új munkaerő, igyekeztem minden előírást, kérést rendesen betartani és valóban minimum 5 perccel korábbi blokkolásaim voltak. Azonban egyik kollégám ezt képtelen volt betartani. Még most, negyven évvel később is előttem van a főnököm csípőre tett keze és zilált arckifejezése, hogy akkor ő most mit is csináljon azzal a dolgozójával, akinek a hét minden napján 7.40 és 7.45 közötti reggeli blokkolásai voltak. Hiszen egyszersem késett el. DE nem tartotta be az 5 perces mozgalmat. Ugyanakkor az, hogy a szigorúan szabályozott munkaidőben mennyire is volt hatékony a munkavégzés, az már a szocialista időkben nem volt annyira lényeges.
Édesanyám állandó hozzám intézett kérdése volt már idősebb korában, mikorjösszhaza? És ha kicsit később értem haza, mint azt előzetesen megsaccoltam, kérdőre vont. Miértnemsiettél? Felnőtt koromat így meghatározta az állandó rohanás. Még akkor is, ha nem feltétlenül kellett, szinte szaladtam az utcán. Édesanyám már rég nem él, de még mindig hallom a hangját, a sürgetését. És akkor is sietek, ha nem szükséges, nyugodtan sétálhatnék.
Egy éves nagyvállalati munkámat követően negyven évig tanítottam. Az iskolában mást sem hallottam, mint a be- és kicsöngetéseket. Ezeket egészen megszoktam. Teljesen e szerint éltem az életemet. Az órákra való felkészülések. Mi fér bele a negyvenöt percbe? Majd később főiskolai, egyetemi oktatóként a másfél órába. Ez az időtartam annyira belém égett, hogy egyik továbbképzésen meg is jegyezték, hogy másfél órára vagyok beállítva. Odaérek-e időben a bemutatóórákra? Szép nagy fővárosunk minden szegletét bejártam a tanárszakos hallgatók külső iskolai gyakorlatait látogatva. És mindig stresszes voltam, hogy el ne késsek, hiszen becsengetnek. Ebből adódóan mindenhol jóval hamarabb ott voltam.
Még az uszodában is az idő kísért. Mennyi idő alatt öltözöm át? Mennyi ideig vagyok a vízben? Hány kört úsztam? Ha elvétem a számolást, csak ránézek az órára és meg tudom saccolni.
Rendszeresen jártam konferenciákra. A konferenciaelőadások általában 20 percesek, melyből 5 percet kell hagyni a kérdéseknek. Tehát 15 percesre kell tervezni az előadást. Ebbe hány dia fér bele? Hány dia per perc sebességgel tudok beszélni? És az absztraktok elkészítése. Ezek terjedelme általában háromezer leütés, maximum. Vagyis az íráskor nem az idővel, hanem a leütések számával kell bűvészkedni. Addig csűrni, csavarni a mondatokat, a szavakat, míg belefér a terjedelembe. De azért túl rövid sem lehet, mert akkor az komolytalan. Ebbe kell beleférjen a bevezetés, tárgyalás és a befejezés is, a célkitűzés, a kutatási kérdések, a módszerek, maga a vizsgálat és a konklúzió, mivel e rövid írásművet legalább öt féle szempont szerint értékelik és pontozzák a bírálók. Pályázatok esetében hasonlóképp. Adott sablonokba kell beleférnie a mondandónak. A leadás határideje pedig szent. Egyetlen másodpercet sem lehet késlekedni. Mert akkor már nem érkezett meg időre a munka. Nem vehet részt az elbírálásban.
Teljesen az idő rabjai lettünk. Még saját temetésünket sem késhetjük le.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/