„Mert a gondolatoknak hatalmuk,
erejük van.”
Na és a szónak?
Simogató? Csattanó?
Kimondva, kimondatlan
súlyos, vagy súlytalan,
mint búvó patakok
rejtőzve,
völgyben felbukkanó –
titkokat hordozó,
erőt sugárzó.
Mondd! Mért teszed?
Miért vagy ilyen
jó hozzám?
Mintha Anyám
lennél! De nem,
ő sosem tette
forró homlokomra
tenyerét.
Könnyem patakzott, de
nem szárította fel.
Tudod már? Küldetéssel telve
zokszó nélkül,
emelt fejjel
lépned kell tovább
az úton,
mindig feljebb,
segítve az
elesetteket,
szemükbe nézve,
ők nem alamizsnát
kérnek!
Kérdezted, mi végre jöttél vissza
e siralomvölgybe?
Hitted, lerakhatod
kereszted,
mit induláskor
válladra tettek.
Bevégeztetett?
Ám nem te vagy,
ki megszabod utad
hosszát;
keresd tovább, s
hidd el, megleled!
Majd akkor
nyújtja feléd
a kezét!
Köszönöm Szentatyám!
Óbuda, 2023. április 30.
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...