Metafizikai szimbolika és filozófia
A felsőbbrendű világba vetett hit és a múlt hagyományai az ősi idők kezdete óta befolyásolja az emberek mindennapi életét, szokásait, gondolatait. Olyan szimbólumokkal és analógiákkal vesszük körbe magunkat tudatosan, vagy akaratlanul, amik valamiféle felsőbb létezőre emlékeztetnek minket.
A számoknak már az ókor gondolkodói is nagy jelentőséget tulajdonítottak világszerte. Példának okáért a hármas szám, mint szimbolikus tényező szinte mindenhol megtalálható. Legyen szó akár a buddhizmus Három Világáról (K. 2004.) vagy az egész Európa területén megtalálható, a számhoz kapcsolt szimbólumokról, mint például a triquetra vagy triszkelion különböző változatai (B. 2018). A kereszténység sem kivétel, hiszen egyik alapvető dogmája a Szentháromság, ami az egész vallási, teológiai életben meghatározó szerepet tölt be. Hatása alól a zene sem volt kivétel, hiszen a középkorban az egyház azt is sokáig a hatalmában tartotta.
A zene hierarchiája három lépcsőfokból áll; Musica Mundana, Musica Humana és Musica Instrumentalis (D. 2017). A tagolást Boethius, De Institutione Musica című könyvében találjuk, amiben a platóni és püthagoraszi hagyomány alapján vizsgálta a zenét és a matematikát, emellett a muzsika hatását a társadalomra (B. 1967). Ebből látszik, hogy a középkor zenéjét nem kerülte el a metafizikai szimbolika, ahogy az ógörög filozófia hatása sem (G. 1979). A tanulmányban ezt a kijelentést fogom vizsgálni, példákkal alátámasztani a középkori zene hierarchiáján keresztül.
A legmagasabbra tartott kategória, a középkori, keresztény zenefelfogásban Boethius, Nagy Teodórik kancellárjának vértanúságával vált elfogadottá (G. 1979). A középkori iratokban ezt a szférák zenéjeként is emlegetik, a kifejezés alatt magát az univerzum hangjait értik. A bolygók és csillagok keringés közben saját harmóniákat bocsátanak ki, ezzel létrehozva a világmindenség skáláját, hangzását (I. 2002). A Mennyország zenéjének és a minden létezőt összekötő elméletnek tekintették (C. 2013). A Musica Mundana már az újplatonikus filozófiában megkapta nevét. Ebben az elképzelésben úgy vélekedtek róla, hogy a világmindenség zenéje a hallható zenében tükröződik (G. 1979). A püthagoreusok szerint azonban bár a szférák muzsikájának keletkezése megegyezik az emberi zenekeltésnek azon részével, ahogy a húr vagy a levegő rezeg, (G. 1979), hiszen az univerzum és a zene felépítésének matematikai arányai azonosak (I. 2002), ez az isteni muzsika az emberi fül számára nem hallható. Platón tanítványa, Arisztotelész a Musica Mundana létezésének ötletét is elvetetette. Boethius a De institutione musica című értekezésében főképpen a Platóni és a Phütagoraszi elmélet és filozófia alapján írt a Musica Mundanaról, Humanaról és Instrumentalisról, azonban Arisztotelész nézeteit is megpróbálta kibékíteni a másik két filozófus elképzeléseivel (J. 2007).
Utolsó művében a De consolatione philosophiaeben ezen felül a szférák zenéjét is három kategóriába sorolja annak előfordulása szerint. Eszerint a Musica Mundana megtalálható az évszakok váltakozásában, a bolygók mozgásában és az elemek összekapcsolódásában (C. 2013). Ezzel hangzást tulajdonított a hetek, napok múlásának.
A Musica Mundana az élet minden területét átjárja, így a szférák zenéjének felépítése megegyezik a lelkünk és testünk arányait megadó Musica Humana alapelveivel is. Felvetődött, azonban vitatott maradt, hogy ez hangzó zene lenne, így az emberen át hallhatóvá válik a világmindenség zenéje, éneklés útján (H. 2017). A kutatók többsége a Musica Humanát az ember saját, belső, testi-lelki harmóniájának (K. 2016), a lélek és a test egyesülésének tartja (D. 2017). Az emberek hittek a zene gyógyító és befolyásoló erejében, úgy tartották, hogy mivel az emberi lélek a szférák zenéjének megfelelő rezgésekből, matematikai arányaiból áll, ezért képes a muzsika az érzelmek befolyásolására. Az Éthoszban, vagyis abban az erőben, amivel a zene hatást gyakorol a lélekre, a hit terjedésének kulcsát látták, ellenben félték túlvilági hatalmát. Gaffurius, itáliai filozófus szerint a játszott, énekes vagy hangszeres zene földöntúli gyönyörködtető vagy rontó ereje azért képes az emberre hatni, mert a szférák összes rezgése már eleve az emberi létezőbe van foglalva, így az azokat utánzó Musica Instrumentális csupán előhozza azt, ami eleve benne van (C. 2013). Az egyházatyák támogatták a tanítójellegű, Istent dicsérő műveket, amiket a jobbágyok is könnyen megértettek, magukba tudták szívni velük Isten igazságait, amiket tanulatlan emberként a zene nélkül sosem tettek volna magukévá. Nagy Vazul szerint maga a Szentlélek küldte a zenét arra, hogy a dalok által az emberekben megfoganjanak a hittételek igazságai (G. 1979). Ezek a zeneművek az úgynevezett „Biblia pauperum”-nak, a szegények bibliájának volt a része, hiszen az írástudatlanság és a nyelvi nehézségek révén ezekből merítették Isten igéjét az egyszerű emberek. Bár nagyra tartották a zene gyógyító és léleknemesítő erejét, félték a venustast vagyis a zenemű báját, esztétikai szépségét. Tartottak attól, hogy a zene, ami képes gyógyítani vagy megindítani emancipálódik és nem lesz alárendelve az egyház igazságának, istentelen, csábító hatásai elszabadulnak. Szent Ágoston maga is megérezte a zene eksztatikus hatalmát, Pál apostol pedig figyelmeztetést adott a zene metafizikai hatalmáról az efezusi (5, 19) és a kolosszei (3, 16) levélben; „Nem csupán hanggal, hanem szívvel is”, ezzel is arra intve a híveket, hogy a zenei élvezet ne emelkedjen hitük fölé (G. 1979). Azonban az egyház sem tudott gátat szabni a muzsika kibontakozásának, a művészi eszközök egyre gazdagabb és szabadabb formában tűntek elő.
A transzcendens lépcső legalsó foka a Musica Instrumentalis, a hangszeres és az énekelt, hallható zenének megnevezése. Miképpen azt már fentebb említettem, a görög filozófusok munkái alapján a középkori gondolkodók úgy vélték, hogy a hangszer vagy a hang által létrehozott zene nem más, mint a Musica Mundana egyfajta megtestesülése (G. 1979). Az Instrumentalis elnevezés arra a közvetítő eszközre értendő, ami által a szférák zenéje manifesztálódik, ez lehet emberi test vagy zeneszerszám.
A középkorban a hangzó zenének megvoltak a maga szabályai és megítélései legyen szó egyházi, vagy világi muzsikáról. Az ókori rómaiak a zene tudományát a hét szabad művészetben a quadriumba, vagyis a számokkal foglalkozó tudományok közé sorolták, így nem meglepő, hogy a muzsika számarányainak a középkorban is nagy, mondhatni mágikus jelentést tulajdonítottak. A zene és a teológia egybeolvadt, a zeneszerzéstechnikáknak, az ütemfajtáknak és még a konszonanciáknak is vallási értéke volt. Példának okáért a hármas tagolódású modális notáció a Szentháromságot idézte meg. (G. 1979). Szent Ágoston a „scientia bene modulandi” jelmondattal, a De Musica című művében meghatározza, hogy a zene a számok viszonyáról szól, emellett pedig leírja, hogy a muzsika akkor jó, ha a dallam mozgás közben megőrzi a modust és a megszabott hangközviszonyokat. Ez az elképzelés kihatással volt az egyházi zene egyszólamú és többszólamú fejlődésére is. A hármas metrum, mellett, a tökéletes és tökéletlen konszonancia, a disszonancia hangközeit csak megadott szabályok alapján lehetett alkalmazni, míg a tritónuszt az ördög hangközének titulálták. A modusok közül a lokriszit hangzása miatt kerülték, a többit aszerint használták, hogy milyen hangulatot keltenek, mint például a Ión az öröm kifejezésére, előidézésére alkalmas (Cs. 2018).
A hangsorok mellett a hangszerekre is különböző metafizikai hatalmakat ruháztak; a “pentaphonia citharae” (J. 2007. p. 32.) játéka állítólag nevetésre bírta közönségét. A számmisztikus, mágikus analogikus nézetet a hangszerekre is rávetítették. Azonban itt egy hangszerre nézve több értelmezés is előfordulhatott. Hrabanus Maurus számára a citera húrjai az egyház huszonnégy dogmáját jelentette, míg Albertus Magnus számára a húrok a szenteket ábrázolják. Ezeknek pengetése a test fenyítését, a vezeklést jelképezi, harmóniája pedig a halált, ellenben Maurus ezt a jámborsággal azonosítja, a hangszer testét pedig a szentháromsággal.
Miképpen a hangszerek, a hangzó zene a megítélése sem egyezett meg minden esetben. Boethius úgy vélte, hogy a zene az egyedüli olyan művészet, ami az erkölcsöt és az igazságot hordozza magában, hiszen a muzsikában Isten szeretete lakozik (C. 2013). A templomi, szent, istentiszteleten felhangzó, énekes zene követte az Ágoston által előírt helyes modust, a szerzeteseket nagytisztű scholákban képezték a vallási tárgyú énekek elsajátítására. Ezt jóra tanító, hasznos zenének vélték. A nem egyházi, hangszeres és énekes muzsika megítélése ezzel ellentétben sokkal alacsonyabb szintre került, a népi, pogány eredetű muzsikálást „bestiae”-nek nevezték (G. 1979.), egyesek a pokolból valónak mutatták be. Hyeronimus Bosch a Gyönyörök Kertje című oltárfestményében, a bűnös zenészeket a Pokolban ábrázolja, itt a hangszerek a kínzás eszközévé válnak. A képen a lant, a dob, a tekerőlant és a trombita is helyet kap. Ezek közül az egyik legérdekesebb a lant, amit Dávid királlyal azonosítottak. Erről a hangszerről úgy vélték, hogy lelki békét hoz és elüldözi az ördögöt (1 Sámuel 16: 23). Bosch műveiben visszatérő elem, hogy a földi zenélést egyszer sem ábrázolja helyénvaló, kellemes, lélek nemesítő elfoglaltságnak (P. 2021).
Miképpen az tanulmányomból is látszik, a középkori zeneelméletben nagy szerepet játszott a vallás, emellett az ókori filozófusok hatása. Mind a metafizikai számmisztika, mind a mágikus világnézet kihatással volt a zene besorolására, megítélésére, vélt hatására és alkalmazására.
Forrásjegyzék, további információk a témában:
- Keown (2004). A Dictionary of Buddhism(eletronic version). Oxford University Press
Sarah Bartlett (2018); 100 szimbólum az univerzum titkairól. Budapest: Bioenergetic kiadó. 139. oldal.
Dr. M. Delahoyde (2017); Washington State University. EARLY MEDIEVAL MUSICOLOGY
- M. Bower (1967). Boethius; The Principles of Music, an Introduction, Translation, and Commentary. 31-44. oldal
Gülke Péter (1979). Szerzetesek Polgárok Trubadúrok a középkor zenéje. Budapest: Zeneműkiadó. Usus és Scientia 96-107. oldal.
- Ilnitchi (2002). Early Music History. Cambridge University Press: United Kingdom. 37-74. oldal.
- Carmichael (2013). The Not So Silent Planets: The Medieval and Renaissance Concept of Musica Mundana 5.-13. oldal
- Dyer (2017). The Journal of Musicology Vol. 24, No. 1. 12. oldal.
Hyun-Ah Kim (2017): Music of the soul: ( animae musica ): Marsilio Ficino and the Revival of musica humana in Renaissance Neoplatonism. Researchgate.
Kelecsényi L.: A zene szerepköreinek vázlata. Parlando 2016. 1. szám
CSm.: Mi az a tritónusz, és miért nevezték az ördög hangközének? Fidelio
2018.11.
Ian Pittaway (2021). Early music performance and research: Jheronimus Bosch and the music of hell. Early Music Muse.
Author: Szabó Kira
Szabó Kira vagyok, 2003-ban születtem. Jelenleg klasszikus zenei és művészetközvetítési felsőoktatási intézményekben tanulok. A zene mellett már kiskorom óta foglalkoztatnak a vallások-hitek, a történelem és az irodalom. Versírással általános iskola alsó tagozatában kezdtem foglalkozni, azóta főleg érzelmekkel, társadalmi vagy spirituális témákkal kapcsolatban alkotok. Ezek mellett történelmi fantasy regények írásába kezdtem.