Hajnali négy órakor a budapesti repülőtéren nyoma sincs az álmosságnak. Olyan, mint egy méhkas.
Izgatottan ide-oda futkározó emberek, akiket a bőröndjük nyikorgással, de hűségesen követ.
A folyamatos zsivajjal keveredik a hangosbemondó földi halandó számára értelmezhetetlen felhívása, mindez egy nagyon is természetes izgalomba csomagolva.
Itt találkozott a két barátnő is, boldogan ölelve egymást, hogy együtt csodálják a gyönyörű várost, Barcelonát, hogy örökre magukkal vigyék a Gaudi féle örökség felejthetetlen élményét.
A kezdeti kényelmes oda-vissza sétálgatást felváltotta az izgalom, hol jelenik meg a kiírás az indulásról, hol van a csoportból az az egy ember, aki a bizonyosságot jelenti.
A házaspárt, akiket már egy-egy kanyarban láttak, a hivatalos okmányellenőrzés libasorában barátságos mosollyal köszöntötték.
Az induláskor pedig a legnagyobb megelégedéssel nyugtázták, hogy a beszállókártya egymás mellé szólt.
Érkezéskor a városnéző buszon az alkalmi ismerősök már tudatosan keresték egymás társaságát.
Mosollyal az arcukon hallgatták a magyar idegenvezetőt, élvezték a látnivalót.
Amikor kávészünetre beültek a tenger melletti, patinás kávézóba, kiderült, hogy az egyik barátnő és a házaspár férfi tagja a gyerekkorát a Balaton mellett, ugyanott töltötte.
Egy iskola, megannyi barát és ismerős.
Egymás szavába vágva tették fel a kérdéseket:
- Ismerted? Mit tudsz róla?
A hölgy izgatott kíváncsisága nem ismert határt.
- Volt nekem egy nagyon kedves gyerekkori barátom, úgy hívták, hogy Árva Gyuri. Nem ismerted?
A férfi a név hallatán megmerevedett, mint egy majolett bábu, a szeme fennakadt, a kávéscsésze útközben majdnem a földön landolt, amikor felállva hangosan üvöltötte:
- Én vagyok Árva Gyuri!
Az örömtől, a boldog nevetéstől fuldokolva ölelték egymást, azzal a gondolattal, hogy semmi nem véletlen, még az ilyen pillanat sem, melyet néha jutalomként kapunk az élettől.
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
