A semmi ágán

I.

 

Ingoványosan süllyedő avarba lépek,

csupán arcom fordítom a tűnő fénynek

a csendes éjben, a semmi közepén.

 

Vas-színű égbolton, pontokból szőtt háló,

sápadt holdkorong világlik. Ez a remény.

Mire leér, csak halvány csík az arcomon.

 

Mint vas-hideg ég, elmém tiszta még,

bár agyamban gépváros dübörög.

Szó nem szegheti  a csendet.

 

Tekintetem a távolba néz, de közelbe lát.

Ezüstösen játszik a fény a házak ablakán,

a nyárfa törzsén hadat üzen a fejszenyom.

 

II.

 

A semmi ágán ül szívem,

kékesszürke, reccsenő faágon.

Szívbe szorultan lesem az időt,

hogy a mélység végleg lerántson.

Embernek, az idő árján rohanni fáj,

akkor is, ha az árban sodródni muszáj.

Vért látok fröccsenni az ágból,

nedűjét letűnt századoknak:

az áldozat adott létet a fának,

ahova a szívek melegedni jártak!

Sárgán világítottak nekik a csillagok:

fénylettek, pislákoltak, majd kihunytak,

akár az idő, s az elmúlt századok.

 

III.

 

Emberek vacognak a szürke fagyban,

tán szólnak is, ha látnak a távolban,

valami bolygót, várost, vagy élőképet –

de csak az égbolt az,

mi velük egybeégett!

Egy ritmusra mozdult,

akár a lenti élet.

 

IV.

 

A mérhetetlen űr, míg a tempót bírta,

lágyságát jólesőn aláborította:

a földre, a fára, a reccsenő faágra,

a semmibe le,

hol vacogva ült a szív.

Szelíd lüktetését az égből lerázta,

éteri rezgését küldte a mikrovilágba,

hogy legyen a szív is a mérhetetlen része,

a mindent átölelő létnek egésze,

a kékesszürke, reccsenő faágon.