PókIca

Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi, eldugott kis faluban, annak is a legutolsó parasztházában, a padláson éldegélt egy pókcsalád. Ez volt a legnagyobb pókcsalád talán az egész világon! Háló-otthonuk a teljes padlástetőt beszőtte, a főoszloptól az utolsó gerendáig. Nem volt egyetlen légy, szúnyog, de még muslinca sem, amely át tudott jutni a sűrű hálóerődítményen. A pókcsalád tagjai naphosszat itt nyüzsögtek: nyolc lábukra egyenként cipőt húztak, úgy korcsolyáztak fel-alá a hófehér pókfonalakon. Volt, aki a betevő falatra vadászott, mások a fonalakat ellenőrizték és javították, megint mások új fonalpályákat szőttek. A pókgyerekek eközben szédítő sebességgel kergetőztek és versenyeztek a fonalak teljes hosszában. Mindenkinek megvolt a maga feladata.

Vagyis, majdnem mindenkinek.

A pókcsalád legeslegkisebbje, PókIca csüggedten üldögélt az egyik pálya szélén és fonalbabáját magához ölelve lóbálta a lábait. Túl aprócska volt ahhoz, hogy bármilyen feladata legyen, sőt, még a többi pókgyerekkel sem tudott játszani. Azok hiába hívták őt mókázni, a számára hatalmas fonalakon PókIca csak botladozott, ügyetlenkedett, nem tudott rendesen közlekedni. Nem is voltak barátai szegénykének. Naphosszat az apró otthona előtt ücsörgött és vágyakozva nézte, ahogy a többiek élik a megszokott pókéletüket. Bárcsak ő is így tehetett volna! Hiába vigasztalta az anyukája:

– Ne szomorkodj, kincsem, te így vagy különleges! Tudom, hogy nehéz neked, de higgy nekem, egy napon majd megmutatkozik, hogy te valami mást, valami csodásat tudsz csinálni, amire mások nem képesek.

– Hogyan is tudnék bármi csodásat tenni, ha ilyen kicsi vagyok? – búslakodott PókIca. Reménykedett, hogy majd nagyobbra fog nőni, de sajnos olyan picike maradt, mint aki aznap kelt ki a póktojásból. A többi pókgyerek bezzeg szépen megnőtt, és sorra húzták lábaikra az egyre nagyobb pókcipőket, míg ő szégyenszemre még mindig mezítláb járt. Egy nyári, meleg napon úgy döntött, hogy ő bizony nem vár tovább arra, hogy nőjön akár egy millimétert is. Összeszedte a bátorságát, kisurrant otthonról és a vastag fonalpályán valahogy elügyetlenkedett a Pókcipészhez. Nagy tekintély volt ám a Pókcipész, hiszen ő készítette mindegyik póknak a cipőit, amelyekkel a hálón korcsolyáztak naphosszat. Ő volt az egyik legidősebb pók a hatalmas családban, megélt már sok mindent. Annyira öreg volt, hogy már látni sem látott egyik szemével sem, mégis csodálatos cipőket készített a pókcsaládnak, nem került ki a kezei közül egy rossz munka sem. PókIca kissé megszeppenten járult elé.

– Kedves Pókcipész, kérlek szépen, csinálj nekem is lábbelit, mint a többieknek! Ők már mind a fonalakon korcsolyáznak, csak én nem tudok velük tartani – mondta. – Nem kell, hogy olyan szépek legyenek, csak valamiféle cipőcskék, egészen kicsikék az én apró lábaimra.

– Hadd nézzem azokat a lábakat – hajolt előre finoman tapogatódzva a Pókcipész, majd meglepetten füttyentett egyet. – Ezek aztán valóban nagyon apró lábacskák! Lássuk, tehetek-e bármit is…

Azonban hiába méricskélt, hiába számolgatott, bizony nem tudott olyan kicsi anyagot szabni, amiből aztán cipőt varrhatott volna. A cipésztűje nagyobb volt, mint PókIca egész lábfeje!

– Sajnálom kicsike – mondta. – Ekkora cipőcskét bizony én sem tudok készíteni.

Szegény kis PókIca elpityeredett.

– Mi lesz így velem? Hiszen meg a fonalaim is olyan vékonyak és könnyűek, hogy a többieket el sem bírják! Semmi hasznom nincsen…

– Azért ez nem így van – vigasztalta az öreg Pókcipész. – Mindenki hasznos és különleges valamilyen módon. Én például, képzeld, nem öregségemre vakultam meg. Sohasem láttam, vak vagyok, mióta kikeltem a tojásból. Akárcsak te, én sem tudtam a többi pókkal együtt korcsolyázni a hálókon. Nagyon sokat bánkódtam emiatt, mígnem egy napon rá nem találtam arra, ami az én különlegességem: mivel nem láttam a hálókat, a tapintásommal tudtam csak tájékozódni. És mivel sokat tapogattam a hálókat, kitapasztaltam, milyen cipők a legjobbak, hogy rajtuk közlekedjünk. Azóta én vagyok a család legjobb cipésze. Te is rá fogsz lelni a saját utadra, hidd el!

PókIca búslakodva ballagott hazafelé. El sem tudta képzelni, mi lehetne az a dolog, amiben ő különleges és ügyes. Hiszen ő mindig mindenből kimaradt.

Ahogy így szomorkodott, feltámadt a szél. Kicsit meg is dobta őt, néhány pillanatig felemelve a levegőbe, mielőtt PókIca gyorsan beiszkolt a hálópálya biztonságos, szélvédett oldalára, nehogy felkapja és elrepítse őt. Neki különösen vigyáznia kellett a fuvallatokkal, hiszen olyan apró és könnyű volt.

Volt a padlásbéli pókbirodalomnak egy olyan része, ahol gyakran megtörtént ez, a házban lakók ugyanis egy ablakot mindig nyitva tartottak a szellőzés miatt. Minden pók tudta jól, hogy ezen a részen érdemes figyelni, hiszen a huzat könnyen ledobhatja a hálóról azt, aki óvatlan. Ugyanakkor az élelem is az ablakon túlról érkezett a pókcsalád hálójába, így hát az a nyitott ablak igencsak fontos szerepet töltött be. PókIca gyakran töprengett, vajon milyen is lehet az ablakon túli világ. Most, hogy a szél feltámadt, belekapott a fonalbabájába, leszakítva belőle egy vékonyka szálat. PókIca óvatosan kidugta a fejét a hálópálya takarásából és figyelte, ahogy a fonal a levegőben kering. Majdnem ő is így járt az előbb. Azazhogy…

Hirtelen egy nagyon furcsa és legalább ennyire vakmerő ötlete támadt. Mi lenne, ha…?

Izgatottan húzta be a buksiját és kis habozás után lázas munkához látott: fonni kezdett. Nem hálópályát, hiszen az ő fonalai ahhoz túl vékonyak és gyengék voltak. Egészen máson dolgozott. Apró, légies, kicsit csálé valami került ki a kezei közül, ami egészen úgy festett, mint egy ejtőernyő. PókIca hevesen dobogó szívvel kapaszkodott meg a sarkaiban, vett egy nagy levegőt, és előugrott a hálópálya takarásából.

A szél azonnal felkapta őt. Egy pillanatig egészen rémítő volt, ahogy magával sodorta, messze az addig biztonságot jelentő hálótól, akár egy tehetetlen porgombócot. PókIca erősen kapaszkodott és szorosan lehunyta a szemét. Aztán kis idő elteltével résnyire kinyitotta.

Nem esett baja.

Repült!

A levegőben siklott könnyedén és sebesen, akár maga a szél, lábai a mélység felett kalimpáltak, és vissza, felfele nézve a hálóbirodalmat is látta, amely most aprónak, távolinak tűnt. Az általa font könnyű ernyő fenntartotta őt a levegőben. Óvatosan megrángatta az egyik szélét, mire az ernyő engedelmesen elkanyarodott. Tudta kormányozni. PókIca most már nem félt, sőt, olyasvalamit érzett, amit addig korábban még sosem: kalandvággyal vegyes izgatott örömöt. Megcélozta a nagy ablakot, amely mindig nyitva volt, és amelynek a túloldalán egy másik, eddig sosem látott világ várt rá. Fonálernyője engedelmesen kanyarodott arrafelé, és a pókocska kirepült az ablakon…

PókIca attól a naptól kezdve nem búslakodott azon, hogy olyan apró és hogy nem tud a hálókon korcsolyázni. Lehet, hogy ezekre nem volt képes, helyette azonban megtanult repülni. Fonálernyőjével, melyet egyre biztosabban irányított, olyan helyekre jutott el, ahová a többi pók sosem. Látta, hogy évszakonként hogyan változik a természet, látta a kék eget és a zöld tájat, és látott furcsa lényeket is, négylábú óriásokat, amelyek odakinn éltek és az ember gondozta őket. A levegőben repülve versenyzett a pillangókkal, vagy csak úgy sodródott a fákról hulló virágszirmokkal, levelekkel. Új barátokat szerzett: társasága méhecskék, szöcskék, bodobácsok voltak. Amikor hazatért egy-egy útjáról, mindig elbeszélte, milyen kalandokban volt része. Idővel ő lett a pókcsalád mesemondója, aki fantasztikus történetekkel szórakoztatta társait. Szerették és csodálták őt, és ami mindennél fontosabb: PókIca boldog volt. Megtalálta a maga útját, amiről az öreg Pókcipész beszélt. Minden reggel vidáman ébredt, hiszen új kaland, új utazás várta őt.

Lehet, hogy egy napon majd ti is találkoztok vele.

Author: Nagy-Hernádi Janka

Már gyerekként is különböző történeteket vetettem papírra minden szabad percemben... amíg írni nem tudtam, hát lerajzoltam őket. Ez a két szenvedélyem az évek során egyre erősödött: ha írok valamit, illusztrálom is, ha pedig rajzolok, ahhoz előbb-utóbb születik egy történet. Elsősorban meséket, gyermekverseket írok, melyek létrejöttéhez korábban szeretett óvodai csoportom, jelenleg pedig a kicsi lányom ad kimeríthetetlen ihletforrást. Instagram oldalam, ahol inkább illusztrációim, rajzaim vannak fenn: https://www.instagram.com/hirfaeldraws