Karácsony
Karácsony előtt egy héttel leesett az első hó. A háztetőkön az érintetlen vastag hótakaró, az ereszről lecsüngő jégcsapok, a fehérbe öltözött bokrok és fák, már az ünnepre készülnek.
Az utcán a csomagokkal siető emberek barátságosan mosolyognak. A fejekben, a szívekben a KARÁCSONY Jézus születése, a szeretet ünnepe.
A feldíszített város, a téren felállított óriás fenyő, a sátrakban a forralt bor, a virsli, a sült gesztenye, hívogatóan figyelmeztet.
Aki ritkán néz be Isten házába, az is betéved azért, hogy az elkövetett vétkeit meggyónja és megbocsátásért könyörögjön.
Ilyenkor nagyon korán esteledik. A kivilágított házak fényesen ragyognak. Bent a család sürög-forog, készül a kalács, a mákos guba, a halászlé.
A gyerekek csodálják a feldíszített fenyőfát. Kíváncsian bámulják a sok-sok ajándékot, amit csak később lehet megnézni.
A régi karácsonyokat kétszer éli át az ember. Egyszer a jelenben, másodszor az emlékekben.
Nézegetem a régi fényképeket. Szüleink boldogan állnak a fenyőfa mellett, örülnek, hogy mindannyian együtt vagyunk.
Amikor gyerekek voltunk, a Mama napokig készítette a fenyőfa díszeit. Selyempapírba mokkás cukrot csomagolt, sütötte a habcsókot.
Ma a kirakatok hívogatóan kínálják a szebbnél szebb karácsonyfadíszeket, de szeretetet számunkra csak a régi hordozott.
Gyerekkoromból ajándékra nem nagyon emlékszem. Az együtt töltött idő, a közös beszélgetések, a szomszédok becsomagolt süteményei jelentették az ünnepet, a nagybetűs szeretetet, amely örökre a szívünkbe vésődött.
Felnőtt koromban igyekeztem én is ezt az ünnepi hangulatot átadni.
Ma a családom csak úgy teljes, ha beszélünk telefonon, ha kimegyünk a temetőbe, ha gyertyát gyújtunk és emlékezünk.
Karácsony! A szeretet ünnepe!
Gondoljunk azokra, akiket nem vár senki, akikhez már nem tudnak menni a hozzátartozók.
Egy kedves gesztus, egy mosoly nem kerül semmibe, de örömet szerzünk vele.
Sokan vannak olyan szerencsétlenek, akik csak egy tál meleg ételre vágynak.
Gyerekek, akik kitörő lelkesedéssel fogadják a játékokat, a mesekönyveket, a csokoládét, a narancsot.
Mindezeket csak észre kell venni!
Örök példa a Kisherceg meséje!
„Jól csak a szívével lát az ember… ismételte a Kisherceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”
Minden kedves olvasómnak áldott karácsonyt és nagyon boldog új évet!
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
