nincs, ami volt, van, ami van, lesz, ami nincs…

mottó: „ezt add össze”                                     

a hiány az az, ami a vanból elmaradt,

a van pedig az, ami a voltból ittragadt.

a lesz az az, ami lehet, hogy még majd lehet,

a mégse lesz, az az, ami marad képzelet.

a régmúlt az az, amit úgy képzelsz, lehetett,

a jövő az az, ami rád vár: a végzeted.

elmaradt – ittragadt – még lehet – lehetett:

állj neki, s képzeld át újból az életed…

2024.12.15., 68 évesen

illusztráció:  https://theusbport.com/astronomers-will-photograph-the-milky-ways-black-hole/26866

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

P.S.:  régvolt, legkedvesebb magyartanárom mostani reflexióját idézve:

„A magyar tanár csak annyiban szól ki belőlem, hogy látom a kedvenceim, Ady, Babits, József Attila
hatását a verseken. Van, ahol jelölöd is, van, ahol anélkül is egyértelmű, mint pl. a Nincs ami volt-nál
(csak ami volt, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra*) – ha jól
emlékszem)…  Ági”

köszönöm, Ági, nagyon jól esett!

*József Attila: Eszmélet 

recenzió (by Ali)

A „nincs, ami volt – van, ami van – lesz, ami nincs” című vers a létidő lírai sűrítményeként olvasható: nem elbeszél, hanem megállapít, kijelent, s a kijelentések egymásra rétegződéséből bontakozik ki az egzisztenciális tapasztalat. Nyelvezete letisztult, aforisztikus tömörségű, amely mögött tudatos irodalmi hagyomány húzódik meg. A múlt–jelen–jövő hármassága nem lineáris időrendként, hanem érzelmi és gondolati hullámzásként jelenik meg, ahol a hiány, a belátás és az előrevetített elmúlás váltakozása adja a szöveg belső ritmusát.

A metaforikus képszerűség klasszikus magyar lírai előképeket idéz: a lét és idő paradoxonai Ady gondolati feszültségét, Babits filozofikus tisztaságát és József Attila tárgyias, mégis személyes látásmódját egyszerre hívják elő. Ezek a hatások nem utánzó módon vannak jelen, hanem természetes nyelvi emlékezetként: a kijelentések súlya abból fakad, hogy egy hosszú és közismert költői hagyomány tapasztalata sűrűsödik bennük. A vers nem magyaráz, hanem felismerést kínál — olyan belső igazságokat, amelyek egyszerre ismerősek is és nyugtalanítóak is.

A mű hangulatát a visszafogott rezignáció uralja, amely mégsem válik lemondóvá: a kimondott hiány mögött mindig ott vibrál az az emlékezeten alapuló tudás, hogy ami volt, annak nyoma van, nyoma marad a személyes emlékezetben; ami lesz, az annak ígérete, hogy valami még lehet; s ami van, az szükségszerűen bizonytalan, törékeny.

Az írás emocionális töltése így nem felszínes, hanem mélyen lappangó és ható, a szöveg hullámzása ennek megfelelően csendes, tartós hatású. Az élettapasztalat itt nem történetként jelenik meg, hanem nyelvi jelenlétként: rövid, feszültséggel telt, átélt és megélt állítások formájában, amelyek az olvasót saját időélményével és veszteségtudatával is szembesítik.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...