Útjaink kockái elvetve régen –
félig rajzolt térképen lépked a lábunk,
egy, szemünk elől elrejtett vidéken
életösztönünkre hagyatkozva járunk.
Vándorok jönnek-mennek életünkben,
járnak rajta kéretlen, keresztül-kasul.
Akad, aki hosszabban elidőzik,
más átrohan rajta érzéketlen, s vadul.
Néha társtalan az ösvény, kíséri
a józansággal együtt járó lusta csend,
érkezések, búcsúzások emlékét
ilyenkor gondolatban ízekre szedem.
Harmatszőnyeg borítja be a rétet,
a napfény megcsillan a cseppek szövetén.
Útjaink egyre távolodnak, érzem.
Te balra siettél tovább, és jobbra én.
Voltak napok gondtalan nevetéssel,
mások gonddal átitatva bőségesen,
s hajszálon múlt, hogy olykor nem sikerült
a holnapba vetett hitet elvesztenem.
Még néha végignézek a tengeren,
de a mértéket sohasem tévesztve el:
nem célom átúszni, mert képtelenség,
s akárki győzködhet, már az sem érdekel,
ha azt mondja, tudok járni a vízen,
mert lelkifurdalás nélkül kinevetem.
De ha arra jársz, és a parthoz vonszolsz,
neked – talán neked még egyszer – elhiszem.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
2 Responses
„Vándorok jönnek-mennek életünkben,
járnak rajta kéretlen, keresztül-kasul.”
Jó meglátás, valóban életünk során sok emberrel találkozunk, ki ilyen, ki olyan hatással van ránk. A befejező sorok azt sugallják, hogy adsz még reményt a volt társnak.
Szeretettel: Rita
Köszönöm szépen Rita!
Üdvözlettel:
Angéla