Volt egy álmom. Te és én a világ ellen miközben egymás kezét fogva szaladunk a végtelenbe. Az égbe kiáltjuk jó hangosan, hogy mindenki hallja: ,,Örökké barátok!”.
Ha találkozunk oly öleléssel futunk neki egymásnak, hogy mindketten leesünk a földre. Együtt nevetünk, ugyanakkor együtt is sírunk. Mindig ott vagyunk egymás mellett. Nem csak a jó, hanem a rossz időkben is támogatjuk egymást. Hisz ilyen egy igaz barátság. Két testben lakozik egy lélek.
De a lelked álarcot viselt, nem az aminek hittem. Ez már csak álom marad amely mindvégig csak az enyém volt. A tied nem volt sohasem. Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz vége. Nem számítottam arra, hogy egyáltalán véget kell érnie. Oly igaznak tűnt, oly szépnek. Azt hittem, hogy ami nekünk van az különleges. Hogy semmi és senki nem szakíthatja szét ezt a köteléket. De mindez csak látszat volt. Hazugságban éltem.
Miért tetted? Én mindenem neked adtam amim csak volt. De te mit csináltál? Minden reményemet elvetted. Minden szépet s jót magaddal vittél amikor kisétáltál az életemből. Azóta én nem látok színesben. Távozásoddal a színeket is elvitted. Amiket régen tőled kaptam most te távolítottad el mellőlem. Minek jöttél ha tudtad, hogy itt fogsz hagyni? Miért ígérgettél? Mi okon hitegettél engem?
Tudod, az ígéretek nem azért vannak, hogy megszegjük őket. Azokat azért tesszük mert hiszünk valamiben s megfogadjuk, hogy vigyázunk rá. Te nem vigyáztál ránk. Mindent tönkretettél s leromboltál amit együtt felépítettünk. Neked soha nem jelentettem semmit. Mert, ha jelentettem volna akkor most nem tartanánk itt, külön utakon folytatva. Pedig úgy hittem, hogy a mi utunk közös. De tévedtem. Hittem valamiben amiben nem kellett volna s valakinek akinek nem kellett volna. Mára én jobbra, te balra mész.
Remélem egy nap majd rád tör lelkiismeret. Rájössz, hogy milyen ostobaság volt elmenned és, hogy nem volt helyes amit velem tettél. De már túl késő lesz. Nem tudlak a szívembe visszafogadni többé.
Volt egy álmom s elengedtem. Szívemmel együtt darabokra hullott. Soha többet nem lehet már igazzá. Ég veled! De ne felejtsd el, hogy én mindig ott voltam melletted!
Author: Berecz Klaudia
Berecz Klaudia vagyok, 2007. április 26-án születtem Budapesten és jelenleg is a fővárosban élek. Jelenleg színművészeti szakgimnáziumban tanulok. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy az Irodalmi Rádió tagja lehetek, köszönöm! Az írás mindig is fontos része volt az életemnek. Egyfajta menekülés is számomra ahol kiadhatom magamból az örömöt és a bánatot is egyaránt. "Akkor tudok igazán önmagammal lenni, amikor írok. Ez egyfajta utazás a bennem lakó lélek megismerésére, mert minden történetemben picit benne vagyok én is." ~Nina Collins~
Egy válasz
„Pedig úgy hittem, hogy a mi utunk közös. De tévedtem. Hittem valamiben amiben nem kellett volna s valakinek akinek nem kellett volna.”
Úgy gondolom, hogy sokunk helyett írtad le ezeket a sorokat. Sajnos az ember kiismerhetetlen.
Szeretettel, megértéssel és együttérzéssel: Rita