Az egykor erős, dolgos, nehéz fizikai munkát végző édesapa a halálán volt. Bár lánya megszervezte, hogy egy kis mikró busz vigye a családot az unoka esküvőjére, a nagypapa már felülni se tudott. Kék szemébe sárga fény költözött, ahogy az egész testét is beborította az. Fájdalmát a morfium injekció is csak rövid ideig volt képes enyhíteni.
A kis család bement, hogy a nagypapa láthassa imádott kis unokáját a menyasszonyi ruhában. A könny a meghatottságtól csillogott a szemében, hiszen a kislány, akinek apja helyett az apja is volt, gyönyörű.
Hej, hogy ropta volna a táncot, hiszen nem csak dolgozni, hanem mulatni is tudott, de így nélküle csak egy szerény ünnepség lesz. A szertartás után ebéd a Hotel Ifjúságban, majd az ifjú asszonyt kivéve a többiek haza jönnek.
Arra a pár órára az unokatestvére vállalta a felügyelet, aki foglalkozását tekintve nővér volt és két házzal feljebb lakott, hogy a nagymama részt vehessen a szinte keblükön nevelkedett elsőszülött unokájuk egész életét meghatározó eseményén.
Az ember nem ilyen esküvőre vágyik, de ezt hozta a sors, hiszen három hónappal előtte kellett bejelentkezni és akkor még nem diagnosztizálták a valós betegséget az orvosok. Arról volt szó, hogy tüdőgyulladása van a betegnek, majd tüdő- és mellhártyára voksoltak, végül, mikor már besárgult, gyanakodtak hasnyálmirigy gyulladásra. Aztán, amikor már a laikusoknak is komoly félelmei voltak a betegség kimenetelét illetően, derült ki a hasnyálmirigyrák.
Akkoriban ezt még nem mondták meg a betegnek, így ő egy ideig még bízott abban, hogy meggyógyulhat.
Mielőtt még elindult volna a kis csapat a betegágy mellől, felemelte a kezét – láthatóan ez is komoly erőfeszítésébe került – melyben egy boríték volt, amit a lánya felé nyújtott. Márta rázta a fejét, jelezve, hogy nem, nem fogadhatja el. Édesanyja kérte, hogy ne fossza meg őket ettől az örömtől, hiszen jó szívvel adják, erre a célra szánták, kinek adnák, ha nem a gyermeküknek. Márta belenézett az édesapja könnyező szemébe és ordítani tudott volna a bánattal és a dühtől. Nem, ő nem így tervezte az életét! Arra gondolt, hogy mikor már kirepülnek a gyerekek a családi fészekből, akkor lesz lehetősége adni valamit a szüleinek, illetve nem adni, hanem egy kis morzsányit visszaadni abból, amit ők nyújtottak egész életükben. Elviszi őket nyaralni, hiszen az édesapja még a Balatont se látta soha. Hét éves korától árva gyermekként hamar munkára fogták, aztán jött a háború, majd megszülettek a gyermekek, mármint ő, és a kis öccse. Felnevelték, taníttatták, úgy ment férjhez, hogy még egy fillért se keresett, majd elvált és a drága szülők az unokákért is mindent megtettek és most itt áll az édesapja ágya előtt, akinek talán órák vannak hátra az életéből és ő kell, hogy eltegye a nehéz fizikai munka ellenértékét, az utolsó keresetét, miközben úgy megy el, hogy a lánya soha, semmit sem tudott adni. Nem, ezt nem lehet elviselni! Ez a végső szeretet, a szív utolsó rezdülése már annyira fáj, hogy legszívesebben ordítana, de ezt se teheti. Nem ronthatja el a lánya esküvőjét, nem bánthatja meg a szüleit. Majd sírhat és ordíthat eleget, még ha csak befelé is, de ennek nem most van itt az ideje.
Elvette a pénzt, megcsókolta a csonttá soványodott szorgos kezet, aminek köszönhette, hogy mindig volt mit ennie, volt hol lehajtania a fejét, hogy tanulhatott, hogy szép esküvője volt, hogy a házasságkötést követően is náluk maradhatott, hogy mindig volt kire hagyni a gyermekeit. Mindent, mindent a szüleinek köszönhetett és ő semmit, de semmit sem tud adni, csak könnyet és bánatot. Apu, apukám, drága édesapám, nem ilyen életet érdemeltél! – zokogta magában.
Nehéz elhordozni a szív utolsó rezdülésének ezt a mély, agapé szeretetét, mely azóta is nyomja a lelkét, ahányszor csak visszagondol rá, hiszen meg se érdemelte.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.