Sellőlány

Tengerpalotában élő, selymes hajú, ragyogó szemű tündérlány, aki beleszeret a királyfiba, és a felesége szeretne lenni. Elhagyja érte csodálatos palotáját, a tengert, örök fájdalmat viselne érte, csakhogy a királyfihoz hasonlatos módon, két lábon járhasson a földön, ezért lemond ezüstös pikkelyes altestéről, cserébe az esetlen, csenevész lábakért, amik lehetővé teszik, hogy alázatosan, szerelmesen lépdeljen a kissé meggondolatlan királyfi után.

Ez aztán a gyönyörű mese. Margit, az én csodálatos nevelőanyám felolvasta nekem számtalanszor. Én meg a kis hableány testi tökéletlenségében, féloldalas szépségében kénytelen voltam magamra ismerni.

De ma igazi sellőlány lehetek! Margit fehér krepp-papírt tekert a derekamra, onnan meg le a lábamra, egészen a bokámig. Zizegő celofánból félkör alakú pikkelyeket ragasztott a kreppre, s a combjaim meg a vállam uszonyokat növesztettek, úgy, hogy kitépdeste és rám aggasztotta a cirokseprűből a sárga szálakat. Még fehér selyemszalagok is lógnak a hajamból, mintha folyondárok lennének. Kikente a szájam meg az orcám halványpiros rúzzsal.  És most lépdelek tipegve Margit mellett, a mi iskolánk, a valamikori úri kastély előcsarnokában. Vigyázva sellőjelmezemre, nehogy a díszeim elvesszenek.

Ha tudnád Bíborka, te kedves kísérő, milyen gyönyörűnek, csodásnak és boldognak érzem magam! Legszívesebben belenéznék a tükörbe is. Most biztos vagyok annyira szép, hogy a bal felemen az a ráncos, szabdalt folt semmit nem zavar. Ebben a sellő jelmezben olyan lehetek, mint a többi lány az osztályban, akik mára szintén jelmezt öltenek, cigánylányok, néger lányok, balettosok, királylányok lesznek. Vidámak és szépek. Ahogy ma én is vidám és szép lehetek.

A frissen kisült fánkocskák illata a folyosóra szivárog. Margit máris magamra hagy, és a belső teremben sürög, ahol az anyák a süteményeket tálcákra pakolják, s keverik a málnát és a narancsszörpöt.

Égh, az én másik imádottam, a mostohatestvérem, szintén messze került tőlem. Idefele az úton még ketten körbe fogva kísértek, s azt mondták, álljak csak be a jelmezes sorba, ahol a tanítónő osztogatja a sorszámokat.

Legszívesebben elsüllyednék most szégyenemben, amint remegve közeledek a sorszámos asztal felé.

A sorszámkiosztást követően a felvonulók egyenként felállnak a tornateremben a zsámolyra, maguk elé tartják a számot, és bemondják a jelmezük nevét.

– Sellőlány! – suttogom a zsámolyon én is magam elé.

Csillogó szemű gyerekarcok vesznek körbe. A tanárok azonban egy pillanatra leszegik a fejüket. Halvány kuncogás támad.

– Sellőlány, sellőlány! – visszhangzik több helyről is. A mosolygós arcok mind elváltoznak. Vaskos, csintalankodó vihogások szabadulnak ki a jelmezek és az izgatottság, az ünnepélyesség finom árnyai mögül.

– Sellőlány vagyok. – Suttogom még egyszer magam elé a zsámolyon.

Aztán a sóhajom elhal, a vad, röhögő hangorkánban, ahogy esetlenül kászálódok le a zsámolyról a parkettára, hogy végre a többi közé csusszanva elfedjem valahogy, amit ezek művelnek velem. Azt, hogy esztelenül és gondolkodás, megfontolás nélkül, vad vidámsággal nevetnek rajtam. S nemhogy a zsámolyról leszállva maguk közé engednének, nem, a kör köröttem tágulva megnyílik, és rövidke csendesedés következik. A megvető, lesajnáló kis félmosolyok az arcokon ragadnak, s ebben a gyötrelmes helyzetben valaki még egyszer is felröhög.

–  Sellőlány! – kurjantja el magát.

Tudod Bíborka, mintha az eddig kiállt szégyenkezésem nem lett volna elég annak a valakinek, az ő szennyes lelkének, vigyorogva még egyszer is kiált.

– Csúf béka, bújj a lyukba!

Erre elszabadul a röhögés megint, még egyértelműbb helyesléssel, elégedettséggel, ami elől nincs menekvés. Senki sem moccan, hogy maga mellé eresszen, hogy az a francos, előttem kinyílt félkör végre elnyeljen, befogadjon.

Tudod te is, kedves Gipszmária, te láthatatlan kísérő, nem bírom tovább!

Apró totyogó léptekkel – mert gyorsan nem lehet haladni, a rám tekert krepptől sem –, mint egy balfácán pingvin, csak úgy tudok totyogni. Bárgyún dülöngélek, magam elé emelt karokkal keresem kifelé a testeken keresztül az utat.

Mihamarébb a tornaterem melletti lányöltöző felé kéne jutnom, ahol már nem készülődik senki, mert már mindenki a helyszínen, az elkezdődött jelmezbemutató helyszínén, a tornateremben a porondon, vagy körüle szorong. Még a belső teremből is a fal mellé sorakoznak az anyák, akik a süteményeket már mind gondosan kipakolták a fehér abroszokkal leterített padokra, és benn van a teremben az összes tanító is. Középen áll feszesen Zsigó, a mi okos és mindig határozott iskolaigazgatónk, és karba tett kézzel szemlélődik.

Bent vannak mind a nyolcadikosok meg a hetedikesek is, már ők jelmezbe sem öltöztek, olyan nagyok, komolyak. Legfeljebb közülük a lányok öltenek valami mókás jelmezt, mondjuk petróleumlámpának vagy holdnak, napnak, utcaseprőnek öltöznek.

Kimeredt szemekkel bámulnak rám ők is. Ajkukra fagyott mosollyal, és rosszallóan ingatják a fejüket.

Hiába mondod erre, Bíborka, hogy nem miattam, hogy azok engem megértenek, kis idétlen vigyorgónak tekintik az olyan alsósokat, mint én. És azokat is, akiken a röhögéstől hullámzanak a kreppszoknyák, és riszálják magukon a bársonyokat, selymeket, miközben vigyorogva várják a következő jelmezest. Egy sincs tisztában az én keservemmel. Kacagnak csak tovább egymás karjába dőlve, jóízűen, s a belső szobában finoman illatozó, süteményekre és sültekre áhítozó gyomorral tapsikolnak is hozzá, és visonganak féktelen örömükben, mint akik egészen jól érzik magukat.

Égh tekintete most biztosan áthatol ezen a számomra ellenséges, tűrhetetlen kavalkádon. A levegőt súlyossá tévő beszéd és kacagás orkánon, az egymást taszigáló testek látványán. Keresgél a mögöttem bezáródók gyűrűjében. Aggódó, kutató szeme nem akar leválni a terembe igyekvőkről.

A színes kreppekkel ékített bejáratnál lelassul a tülekedés. Innen csak kettesével jutnak beljebb. Amint a küszöbhöz érek, rám lel a pillantásával, kiválaszt a többi közül, s már látom, indulásra készen elfordul.

Jön, hogy megragadja a kezem, hazaráncigáljon innen, mert inkább otthon kuporog velem, semmint itt a csúfolkodók között hagyjon. Ha a nyomomba ér, ronda világ támad, még tán le is akaszt egy-két nyaklevest a vigyorgóknak, s én ezt most nem akarom.

Tudod Bíborka, nekem most semmi és senki nem segíthet, ezzel az én bajommal úgy, ahogy van, egyedül akarok maradni.

Nincs a világon rettenetesebb számomra – így sellőnek öltözve – minthogy még annál is nevetségesebben fessek, mint amikor a zsámolyra felállva kimondtam, hogy sellő vagyok. Ne sajnáljanak, ne vigasztaljanak, ne lássanak, és ne legyek!

A lányöltöző ajtaja tárva, oda senki nem tolakszik. Átfúrom magam az idétlenek sorfalán. Királynők, tündérek kreppszoknyája akad a sellő pikkelyekbe, amelyek lefoszlanak rólam, és a többiek talpa alá gyűrődnek. A fénylő, ezüstös lapocskáim így semmisülnek meg! Fájó szívvel elhullajtom őket.

Ami igaz, az igaz, már senki nem figyel rám, csak tódulnak a süteményekkel és szörpökkel megrakott fehér asztalok felé. A lemezjátszó tűje csikorog, Szécsi Pál Egy szál harangvirág dala felcsendül. Utálom én ezért is a farsangi bált, az ilyen ocsmányan hazug dalszövegekért. Mert nekem senki nem fogja énekelni, hogy ennyi csak, mit adhatok, és kívánok még nagyon sok boldog névnapot. Mert az én féloldalas megjelenésem mellett még a nevem is hülyén hangzik. Paula, abból lett a Pupin. Rühellésre méltó és gyűlöletes név, mint mindenem.

Legjobb, ha nem vagyok.

S ezen a boldogan indult téli napon, amikor kinn a hópelyhek csendesen ereszkedni kezdenek a focipályára, és a kastély fenyőfái méltósággal kapkodják magukra fehér lepleiket, én éppen elhagyom a zsibongást, és a napom egyetlen ügyesnek mondható mozdulatával egy keskenyre tárt ajtórésen át besomfordálok az öltözőbe.

Amennyire lehet, annyira lassan és dobogó szívvel hajtom be magam mögött a barna furnérlemezes ajtót.

Az öltöző csak egy keskeny folyosó, a végében nagy ablakkal. Két oldalt hosszú tornapadok a falnak támasztva, rajtuk nagy halmokban az iskola összes jelmezbe öltözött lánykájának a gönce. Rakott szoknyák, bordó nadrágocskák, kék pamutszoknyák és fekete barna, bakancsszerű fűzős bőrcipők. Beszórva a padok alá. Legtöbb kibontott fűzővel, tramplin, kitaposottan hever a szürke kövön.

Tömény, meleg testszag árad. Nyoma sincs itt a tornaterem előtt halomba rakott sütemények édeskés, bódító párájának. Mégis, tudd meg Bíborka, itt most nagyon jó.

Mert mozdulatlanok köröttem a levetett szoknyák, blúzok és nadrágok. Meg a cipők sem csosszannak, koppannak. Itt senki nem keres, és nem talál rám. Égh talán szerencsésen megfeledkezett rólam, s amikor hazaérünk, az arcomon látott kínlódást valahogy nem említi. Ez lenne nekem a jó.

El is határozom, itt maradok végig a farsangi mulatság alatt, dehogy teszem ki innen a lábam. Ezért vagyok most elégedett magammal, hiszen megtaláltam a megoldást szorult helyzetemre.

Egészen az ablakig surranok, nézem, hogy kékes homály tekeredik a fehérülő fenyőágakra, a focipálya ezüstösen csillog, a friss hó lassan mindent megajándékoz sejtelmes ragyogással.

Örvendek, így legalább nekem is jut a mai nap szépségéből. Mind közelebb és közelebb megyek az ablakpárkányhoz.

S ekkor elsuhan előttem óvatosan egy árnyék, az ablak elé telepszik, elfedi a kinti látványt. Olyan, mintha a sötét árnyék értem jött volna, hogy megragadjon az üstökömnél fogva, amiért mindig azt teszem, amit nem kéne.

Fülelek tovább, ám egy pisszenés sem hallatszik. Felemelem a fejem, éppen csak elszakad tekintetem a padlón csúszkáló kék és sárga sálaktól, meg a prémes gallértól, ami egy sáros csizmatalp mellé hullott. Egy villanással újra sűrű, letaglózó fehérség takarja be a fenyőket és a focipályát.

Jaj Bíborka, drága Gipszmáriám, mit nem tettél velem? Hiszen nem mást látok, nem másba találtam belepillantani, mint a tükörbe. Zsigó állíttatta ide a lányoknak, ez előtt fésülködtek egyenként tornaóra után. A kastély pincéjéből hozatta fel tegnap a nyolcadikos fiúkkal. Égh is segített, ő hozta a tükör talpát. Tegnap a többi lányok tornaóra után mind elé álltak, egyenként tépdesték a tükör előtt kipirult arcukba csapódó hajukat, és gyűrték a fülük mögé, és nyálazták a szájuk szélét. Mind hosszan és aprólékosan vizsgálgatta az izzadt arcát meg a ruházatát. Ebben az ovális tükörben.

Én persze nem álltam elé, csak végig néztem az összesnek a tollászkodását, aztán úgy tettem, mint aki már az elején túlesett a fésülködésen, és lehajtott fejjel felvonultam a tanterembe.

Rettenetes most a tükör sugárzása. Fehér ingemre tapad a szemem, onnan felfele haladva szemlélem magam, és érzékelem, mint már annyiszor, hogy a bal karom jól láthatóan befele fordul, vékonyan és élettelen eláll a törzsemtől, szerteszét nyíló ujjaim esetlen mutatnak lefele, a bal csípőm kissé megroggyanva, mint aki oldalra fordulna állandóan. Ilyen idétlen a testtartásom mindig! Főleg, ha megfeledkezem magamról. Mint aki örökké mások bocsánatáért esedezik, olyan vagyok.

De ez a félszeg testtartás mind semmi, az igazi riasztó szörnyűség feljebb honol. Ott-ott, a nyakamnál kezdődő gyűrődés az, az egymást szabdaló, egymáson feszülő, egymásra gyűrődő, élettelen bőrredők, és mint a gyűrött lepedők a mosatlan rongyok között, mind tartanak felfelé a képemen.

A fél arcomat összerántó égési sebhelyemhez.  Amire Margit azt mondta, soha ne nézzem, és ha tükörbe pillantok, az ne tartson tovább három másodpercnél. És akkor is csak a jobb felemnél nézzem magam.

De most megláttam a tükörben a bal felem váratlanul. Siralmasnak és elfogadhatatlannak találom, mert egészen a fülemig húzzák a redők a bal szemhéjam, és a számnak a bal csücske is lefele konyul. Mélyedések, sötétlő egymásra rakodások vannak tényleg az arcomon.

Hiába szép a másik felem, és benn sem látni szebb arcfelet. Tényleg nem. Mert nekem csigás, szőke hajkoronám van. A belé font fehér szalagoktól most még gyönyörűbb. A kintről sugárzó kékes fényben egészen párásnak és omladozónak tűnik. Mégis, amit szemlélek, az a rettentő csúfság maga. A csúfság hatalma! A homlokomtól az államig a megsemmisítő folt.

Fura, apró villanásokban a jelmezemre tűzött celofánpikkelyek megmaradt darabjai most egymáshoz verődnek. Ha nem tudnád Bíborka, éppen a belőlem kitörő zokogástól rezegnek, némelyik lemondóan elhagyja sellő testemet, és a padlóra hullik.

Gyökeret vert a lábam, csak bámulom a kékségtől, fénytől búcsúzó üveglapot, a tükröt. Kintről pedig virít a frissen lehullott hó szikrázó fehérsége, és azt üzeni, dörömbölve az agyamban, hogy fogoly vagyok, bezáródtam ide. Legszívesebben ebben a pillanatban el is süllyednék.

Haragvó, kínlódó pillantásom még mindig a bal felemet elfoglaló sebhely mélyedéseiben, kitüremkedésében turkál.

Az a Nagyhatalmú hova tette a szemét, amikor ebbe beleegyezett?  Amikor a forró toros káposztás fazék megbillent a sparhelten, s mire Margit elkapta, már annyira késő volt. Csak egy löttyintés volt az egész.

Elmesélte párszor, hogy történt – régen minden második falusi házban előfordult ilyen szerencsétlen eset, hogy a forró üstből kiömlő víz valakit telibe talált, hogy zsír pattant valakinek a szemébe, vagy a kisgyerekek magukra rántották a húslevest vagy a toroskáposztát. De olyan azért mégiscsak ritkán volt, hogy a fortyogó, sűrű étel megbillenve, egy asztal alól kimászó, kétéves gyerek arcára, vállára loccsanjon, amikor éppen védeni akarják. Épp akkor. S ezt mi sem igazolja jobban, minthogy a másik felem épségben maradt.

Ha úgy vesszük, időközben megkönyörült rajtam a Nagyhatalmú. Margit szerint ő akkor is velem volt, még ha nem is hallottuk a szárnysuhogását.

Sajnos későn kaptak a fazék füle után, különben meg az zsíros volt, s a láb alatti kőkockákat sötét, híg latyak borította. Azelőtt pár nappal volt éppen olyan hetes eső, hogy a patak egészen a major széléig feljött, s mind benn rekedtek a lakók, két napig ki sem mozdulhattak. Sűrű, sárga, vad rohanással szaladt el az árokban a hömpölygő esővíz. Így mesélték.

Ordítani kezdtem, ők nyomban egy hideg vizes ronggyal képen töröltek. Margit vizet löttyintett egy lavórba, s abba dugta a fejem. Azt mesélte, vadul kapálóztam, és prüszköltem, de ő csak szorította a vállamat, s teljes erővel nyomott le a víz alá. Mint az alvadt vér, olyan csomók úszkáltak a szemem előtt, ahogy a sűrű toroskáposzta felhígulva terjedni kezdett a vízben. S ott úszott körben a hajam is, ragacsokba tapadva.

Ügyetlenek voltak, a sparhelt szélén hagyták a tele fazekat, a fogórongy meg átázott. Nem esett jó fogás biztos azon az edényen, s nem csoda, hogy megbillent végül.

A ruhám meg későn fejtették le rólam, nem gondolták, hogy a forró léből jutott a bal vállamra, s a bal lapockámra, az oldalamon le, egészen a csípőmig, és a bal combon elülső fele is kapott belőle. Ráadásul mélyen belém égett a zsíros lé. Hiába vonaglottam, nem gyanították, hogy az égés nem csupán a képemen dúl, a vállamat, a karomat és a combomat is érte.

Ez maradt utána, az élettelenné, torzulttá vált bal arcfelem. Bal karom meg kifelé fordulva lóg esetlen, és balra roskadva járok. S sosem feledkezhetem meg az egyszerű szabályról, akármi van, akármit hallok, mindig csak a jobb felem tartom mások felé, még a családban és a családtagok között is. Még Égh felé is csak a jobb felemmel fordulok, nehogy elszokjak a jobbos irányú mozdulattól, mert akkor óhatatlan a bal felem fogom mutogatni, a legkevésbé ildomos pillanatban is.

S ha ütnek vagy szavakkal sértenek, akkor sem teszek másként, ösztönös mozdulattal sem tartom oda a bal felem. Ha közben legyűr a sírhatnék, akkor sem. Ahogy Margit tanította nekem:

– Ne állj soha senkivel se teljesen szemközt, még kevésbé állj elé balról, semmiképpen. Inkább menekülj, fuss el!

Hogy roggyanna rá az ég arra, aki a farsangot kitalálta! Ha nincs ez a jelmezes felvonulás meg összegyűlés, akkor megmaradhattam volna ma is a jobb feles mozgásomnál és félreállásomnál, s akkor nem röhögnek ki a többiek a sellőlány öltözékben, és nem látszott volna úgy a sebhely sem. A hajam előre fésülve elég jól eltakarja.

Ki gondolta, ugye Bíborka, hogy én ügyetlenül felvetem a fejem, s Égh arcát keresem a zsámolyon állva, lopva kutatom a szemét és a vonásait, benne a helyeslő, simogató pillantást. A sellő megjelenésemnek kijáró lágy biztatást.

Az arcom elé fésült tincsek egy gonosz fuvallattól, de leginkább saját léptem lendületétől hulltak hátra, feltárva a két arcfelem közti kiáltó ellentétet, egyszerre a szép és a szörnyeteg arcot, s aztán már késő volt. Elhagyta minden erő a bal kezem, és nem mertem visszaigazítani a hajam.

Most még a benti szürkeséget feloldó kinti kékség, az ezüstösen pergő hópihék csillámai sem segítenek. A csúfságom szétterül a tükörben, egyre bővülő körökben.

Jobb kezemmel letépem derekamról a maradék celofán pikkelyeket. Gyűröttek, és mint a hópihék, lassan táncolva hullanak lefelé.

– Ne fordulj el! – motyogok magamban, s a kicsusszanó hangok szánalmat keltőek az áporodott szagú öltözőben.

Folyamatosan áramlik be ide is annak a vidám nyüzsgésnek a zaja, amire úgy áhítoztam. Kissé felocsúdva kezdek hátrálni, s ahogy mozgolódom, nagy robajjal a kőre verődik Zsigó vésője. Letaszítottam a bal felemmel, a jelmezemből kiálló seprűcsomók megakadtak a végében, s most nagyokat visítva fordul a véső párat a kövön.

Felragadom, s heves lendülettel egyből lépek a tükör felé, s még mielőtt a tükör újból és orvul elém rajzolná a csúfságom, panaszos, elégedetlen nézésem, aminek hatása a fénytelen öltözőben túltesz minden más árnyékon, a jobb kezembe szorított vésővel lesújtok. Egyenesen a tükör közepébe csapok. S nincs megállás, még vagy kétszer az üveghez verem a vésőt.

Akkora a csattanás, hogy sem a kinti morajlások, sem saját nyüszítésem hangjai nem hallhatóak, csak a frissen csörömpölő szilánkoké. Mögöttem teljes már a sötétség az öltözőben, kintről sem látszódik a havazás, meg a távolban pislákoló utcai lámpa fénye sem. Üvegdarabkák potyognak a lábam elé, kis szúrásokat, finom érintéseket észlelek.

Nem fáj, tudod Bíborka, akkor sem éreznék semmit, ha a szilánkok mind egyesével a hasamba és a combomba fúródnának.

A nyüzsgés és a vidámság hangjai aztán szépen visszatérnek. Finom, meleg hullám csúszik le a bőrömön, talán a karomon vagy a bokámon is van belőle, mindegy, türelmesen várok, itt úgyis rám találnak. Amikor a teremben minden véget ér, majd akkor mind iderontanak, s idegenkedő rosszallással körbe vesznek, míg nem elvonszolnak.

Egy tompa puffanást hallok, léptek tartanak felém. Valaki a villanyt felkapcsolta, s a mennyezetről csüngő bádogtányérból foltos, gyér lámpafény érkezik. Látszanak megint a szétdobált ruhák, felső testeket, lábakat formázó rongydarabok, s a lépteket elhagyó bakancsok, apró csizmák.

A falon egy üresen maradt barna fakeret meredezik, mögötte sötétkék kartonlap, s a lábamnál sok-sok, éles tükördarab, melyek mind a pengék, úgy hevernek egymáson. Jobb kezemmel szorítom a balt, főleg ott, ahol a meleg áramlás bizserget. Se lenézni, se oldalra bámulni nem merek.

Csodálatos az a sötét karton a falon, a tükör helyén. Sikerült szétvernem Zsigó ajándék tükrét, csak a keret szélein fénylenek a vékony törmelékek.

Most észreveszem, mennyire kapkodva lélegzek, s kitörne rajtam az elégedett kuncogás, ha erre ő időt hagyna.

De hevesen megrázza a vállam, és rám kiált:

– Szegény Pupin, mit tettél! Ide menekültél? Nem bírtad kivárni, amíg elfeledkeznek rólad. Megmondtam, minden csoda három napig tart. Három percet bírtál volna ki, utána már nem téged lestek volna. Hogy a ragya verje ki őket, a más baján így röhögni!

Margit mindig könnyen rám talált, akárhova is rejtőztem.  Most is, amint feltűnés nélkül tehette, ott hagyta a roskadó asztalt, tele krémesekkel és csokoládétekercsekkel. Úgy tett, mint aki sietve szalad az irodába valamiért, gyors léptekkel kijött a zsúfolt belső teremből, áttört a jelmezes csoportokon, elhaladt a bizalmasan kuncogó nagylányok előtt, a fiúkat, akik a bordásfalnál támaszkodtak, valósággal oldalba lökdöste, s máris benyitott ide az öltözőbe, ahova senki más nem tévedett abban a percben. S egy darabig nem is fog. Tudta ő. A ruhákat széthányó lánykák sem térnek vissza egyhamar.

Csak ide menekülhettem, rájött, másfele nem lehetett.

Egy határozott mozdulattal kiránt az üvegtörmelékek közül, tenyerét végig futtatja megtépázott sellő testemen, a bal oldalamat különös gonddal tapogatja végig. Semmi gyanúst nem észlel, csak az alkaromon csurog a vér. Azonnal kitépi hajamból a fehér selymeket, s átkötözi vele a karom, a csomót szorosra húzza, a többi szalaggal meg betekeri a sebet. Erős kézzel, elszántan dolgozik rajtam, véget vet a finom meleg bizsergésnek.

– Hogy rogyna rájuk a magas mennybolt! – szitkozódik tovább, de a szavakat halkan ejti ki, figyelme a karomra tapad. Mikor látja, hogy nem áramlik belőlem már a vér, a tornapad széléhez vezet, megrántja az ép felemet.  Engedelmesen leroskadok, ő meg a sarokból előráncigált söprűvel és lapáttal a kezében hadakozik. Az üvegszilánkok két-három söprés nyomán eltűnnek, zubogva landolnak a sarokba állított bádogkannába. Fehér kötényének a sarkával nyomkodja az arcom.

– Pupin, ne sírj! Nem érdemlik meg. Egy könnyet se ejts ilyenek miatt! Te semmiről sem tehetsz. Menj gyorsan haza!

Tudom én is, így lesz a legjobb, s hálásan simulok Margit derekához, ruhájába mélyesztem a csúf felemet, és érzem, amint sütőben sercegő vajdarabkák, fánkok édes párája nyomul az orromba.

Margit az én csodálatos nevelőanyám, nagyon szeretem, ő tudja mindig, mi a leghelyesebb. Láthatod te is Bíborka, egy rossz szót nem mondott rám, pedig összetörtem a tükröt, és a vésővel tettem, nem a véletlen műve volt, ő mégis kimenekít engem.

Csak egyetlen dolgon nem segíthet, sem a megértő ölelésével, sem a határozott járásával – nem teheti semmissé a csúfságom, a felemás arcom. Semmit sem ért az a tanácsa, hogy a jobb felemet tartsam oda, mert a bal annál jobban feltűnt, minél hevesebben próbáltam rejtegetni.

Ezen csak ő javíthatna, ugye Bíborka, de neki ezer más dolga akad, én meg elégedjek meg a többiek dörömbölésével, és azzal, hogy szüntelen hozzád beszélhetek.

Arról sem tehetsz, hogy a sebhely velem növekedik, s már senki nem tekinthet rá jó érzésekkel, mert kelletlen hátrálást ébresztek. Nem is értem, mi vitte rá Margitot, hogy sellőnek öltöztessen. A vasorrú bába vagy a csúf béka jobban megfelelt volna, azok illenek hozzám.

Margit most a bal karomnál fogva megragad és vonszol a kijárat felé. Még egyszer hátra sandítok és megint elönt a megkönnyebbülés, amiért a tükröt összetörtem, s Zsigó nem hozhat a pincéből helyette másikat, mert nincs ott több, s egyhamar nem is lesz.

Visszatér az izmaimba a nem sokkal ezelőtti feszes tartás, az, ahogy felemeltem a véső markolatját, ahogy elárasztott a hidege, majd egymás után többször a fejem fölé lendítve lesújtottam, aztán hallottam a friss csörömpölést.

Erre gondolok, miközben Margit a kabátomat a vállamra terítve vezet a kijárathoz. Valósággal lökdös, igyekszik mielőbb megszabadulni tőlem, ami érthető is részéről. Benn a teremben, az érett sárgán és virítóan fehéren meg pirosan sorakozó süteményeknél neki sok dolga van.

– Pár év múlva te leszel itt a legszebb. Tapsolni fognak, ha megjelensz közöttük a jelmezedben – mondja konokul.

Erre bólintok, belemegyek a játékba, bár mind a ketten tudjuk, mennyire lehetetlen ez. Soha és senki nem láthat szépnek. Felemás vagyok, ahogy az öltözőtükörben láttam. Tudja ezt jól Margit, tudja jól Égh is.

De szerencsére nem Égh talált rám, nem ő eredt a nyomomba, s nem ő vonszol most a hóesés felé, hogy tűnjek el innen minél előbb, mert csak zavarom azokat a köröket, ahol éppen tobzódik a farsangi klubdélután, ahol a lemezjátszóról szólnak a slágerek, a fiúk felkérik a lányokat, mind szépen táncolnak, apró léptekkel rázva magukat, miközben egymásra bámulnak vagy a plafonra. Csupa vidám kacaj és mosoly az összes táncoló arca.  A belső teremben pedig a kisebbek tömik magukba élvezettel a süteményeket.

Közöttük táncol Égh is, ott benn, elfeledkezve arról a kellemetlen pillanatról, amikor a gúnyolódók célba vették felemás arcom. Amikor megkapta a magáét a csúnya arcú sellő lány. Azt kapta, amit megérdemelt. S ez ellen Égh sem tehet semmit. Ne is akarja, hogy én úgy tegyek, mintha elhinném, hogy ő ezt egyszer semmissé teheti.

 

Bokáig süppedek a friss hóesésben, a hó már a fákról is szálldos, öklömnyi darabokban összeállva. Zsebemben tartom a házunk kulcsát. Margit visszament a kastélyba, hiszen ott az egész iskola, neki meg rengeteg dolga van.

Visszanézek még a kiskapuból, látom az ablakok sárga virítását, a bentiek alakját egészen bevonja a homály.

Azt pedig, hogy nekem mára befejeződött a farsangolás, cseppet sem bánom. Nem hiányolom a finom sütemények ízének elmulasztását, sem a bordó szörpöket a torkomban, sem a forró leheleteket a nyakamba hullva, csak a megnyugtató szabadulást érzékelem.

Arcomon lecsúsznak a hideg hópihék, szinte azonnal megolvadva. Átvágok az udvarunkon, a sötét házban kitapintom a kilincseket, a falak mentén óvakodva járok, Margit szobája felé véve az irányt.

Amint kinyitom az ajtaját, az utcai lámpa gyenge fényében meglátom Bíborkát. Áll a kombinált szekrény szélén, egy fehér lepellel letakarva, hogy a por ne egye szét a pórusait, és ne rontsa meg a vonásait. Gyorsan félrerántom a leplet, s előttem van a Gipszmária, bíbor palástjában, kék fátyollal a komoly, átszellemült arca körül. Karján lebeg az olvasó, a feje oldalra szegezve.

Mindkét arcfele egyformán szépséges, tökéletes, ő a legszebb Gipszmária, akit valaha is alkottak.

Megérintem a kemény talpát, aztán térdre vetem magam előtte. Sötétvörös redőjű palástjába merül a tekintetem, s mormolom az engesztelő szavakat, olyan keresetlenül, ahogy csak előjönnek.

Bocsásson meg mindenért nekem, ma is. Hiába intett a vad cselekedetem előtt, mert ő bizony intett, én lesújtottam. Ütöttem, amíg csak bírtam.

De most addig mormolom a szavakat, amíg a tettem feletti elégedetlenség, a rossz érzések ki nem mennek a fejemből.

Jó, hogy sötétség van, jó, hogy senki nincs a közelemben. Még a hasztalan mögöttem tébláboló csúf árnyékom sem. A suta vigyorgásom talán így visszatér a képemre.

Szorosra kulcsolom arcom előtt a kezem, s végre feloldódik a szomorúságom. Átfolyik fejemből a karomba a nyugalom, az elengedettség a lábamba, s végül elnehezülők tőle. Csúfságom szégyenét végre elfogadom, s a rút béka kijelentésre úgy emlékezem, hogy az csak biztatás akart lenni a többiektől, nem más. Nem bántás vagy taszítás, hiszen én ezt így érdemeltem.

S te is mondod, hogy mindenki fogadja be a sorsát, zárja magába, dédelgesse és kövesse, hiszen te tudod Bíborka, senki más rajtad kívül, merre menjek. Margitot is te adtad nekem.

Ezért alázattal vetem eléd magam mindig. Két térdem apró koppanással ütődik a padlóhoz, lábamnál tekereg a te fehér lepled. Megköszönöm a csúfságom. Általa kerülök egyre közelebb hozzád. Annak a forrázásnak köszönhetem itt létem, hogy Margit jóságában és tündöklő szépségében nap mint nap részesülök.

Gyengéd, engesztelő ujjaiddal simíts hát a hajamba! Tenyered fusson végig a hátamon! Hadd éledjen bennem a szokásos öröm, hogy örvendek, amiért velük lehetek ebben a házban, ebben a világban. Mert nagyon jó nekem, hogy Margit elhozott az igazi anyámtól, és úgy szeret, mintha én az ő lánykája lennék.

Csend van. Óvatosan lefejtem magamról a sellő jelmez maradványait. Igazi gönceim a sarokban hevernek, a szürke mackónadrág meg a kék pulóver, gyorsan magamra húzom őket, s máris beleolvadok a szokásos otthoni kényelmembe.

Bíborka bordó palástja alvadt vérhez hasonlatos árnyalatot ölt.

Jó sokáig mormolok még szakadozó mondatokat, mert igazi imát nem tudok, egyetlen egyet sem, hiszen hittanra nem járok. Nem akkora nagy baj ez mégsem. Aki igazán akar, az még imák nélkül is képes hozzád szólni. Margit is eléd térdepel esténként. Észreveszem, mikor lekapcsolja a villanyt, és azt hiszi, alszom, Pedig én azután sem alszom, hogy ő a dunyhája alá mászik. Mintha valaki folyton rázogatná a vállam, hogy maradjak éber, mindenre figyeljek, mert hozzám is eljön egyszer.