Kert alján füstszínű lidércek osonnak,
bundájuk hullámzik, hólében tocsognak.
A hold rója útját, amíg távol járnak,
s ha kell, utat mutat a tévelygő párnak.
A fenyőágakról a hó rájuk pereg,
mégsem olyan vidám ez a téli hideg.
Jobban teszik, hogyha most visszafordulnak,
a jó meleg házba újra bevackolnak.
A gazda már kint áll, megfeszül a teste,
mert őket az éjben egyre csak kereste.
Látszik rajta, hogy egy pár kérdést feltenne,
s nem az lesz az első: „Hogyan telt az este?”
Óvatosan lépnek, a karmok behúzva,
talán mindkettőjük ép bőrrel megússza…
Minden tudományuk elő kell most venni:
körüldorombolni, körülhízelegni.
Múlik bár az idő, a bátorság megnő,
pattognak a szavak, de puha a kendő,
amivel áttörli a borzas arcokat,
kócos farkincákat, nedves tappancsokat.
Bejutnak a házba, egymásra sem néznek.
Rongyszőnyegeiken csendben heverésznek.
Kimerültségükben eljönnek az álmok:
jutalomfalatok, s jó zsíros cubákok.
Kalandvágyuk megnő, ha újra jön az este,
az ajtón kicsusszan mindkettőjük teste.
A hold ismét feljön, átfesti a tájat,
s a kert legvégében vígan poroszkálnak.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
