A barát
Aranyfürtös fejét lehajtva, keservesen zokogva ült a játszótér homokozójának peremén Ádám, a négyéves kisfiú. Édesanyja szelíd, kedves szavai sem tudták enyhíteni a gyermek szomorúságát.
- Gyere kisfiam, hintázzunk!
- Nem akarok!
- Akkor építsünk homokvárat!
- Én labdázni akarok a többi gyerekkel!
- Drága, kicsi csillagom! Ők már nagy fiúk. Látod? Elmélyülten beszélgetnek. Játsszunk csak mi ketten!
- Nekem miért nincs barátom? – hüppögött a kicsi fiúcska, s még nagyobb elkeseredettséggel potyogtatta a könnyeit.
Az anya szeretettel magához ölelte gyermekét. Kereste, de nem találta a szavakat, amikkel mosolyt csalhat a kicsiny emberke arcára. Váratlanul ott termett egy zsemleszínű, fehér foltokkal tarkított kölyökkutya. A farkát boldogan csóválva, vékony hangon csaholva, a fejét a kuporgó gyerek ölébe hajtotta. Gombszemét a gyerekre szegezte. Tekintete csillogott az öröm érzetétől. A pöttöm Ádám a fejét felemelve, felcsillanó szemekkel nézett a kutyusra. Apró kezecskéjével megtörölte könnytől áztatott maszatos arcát.
- Egy kutya! Szia! Hogy hívnak? Leszel a barátom?
A kutyakölyök, mint akinek a legszebb muzsika a gyerek hangjának a dallama, elkezdte nyaldosni a kicsi fiú mosolygóssá vált arcát. Boldogságtól zakatoló szívvel igyekezett a kisgyermek kedvében járni. Két lábra állva, Ádám nyakát a mancsaival átölelve, vidám hangon vakkantott.
- Mától a barátod és a hűséges társad leszek. Mindig ki fogok tartani melletted, jóban-rosszban. Tudod, én az utcán, egy árok partján születtem. Azt ettem, amit az emberek a szemétbe dobáltak. Sokszor maradtam éhes és korgó gyomorral kellett elaludnom valamelyik bokor aljában. Gyakran féltem és fáztam. Eddig még nem simogatott meg senki. Hálás vagyok, hogy a barátoddá fogadsz, s nálad otthonra lelhetek.
A kis Ádám megértette a ki nem mondott szavakat. Szeretettel megsimogatta a kutyus buksiját. Jókedvűen mosolygott. Mindketten érezték, hogy abban a pillanatban egy igaz barátság született.
Pár perc múlva vidáman gurult a pöttyös labda a zöld füvön. A két jó barát önfeledten, kacagva labdázott, elfeledve a könnyeket és a szomorúságot. A végtelen égen ragyogó öreg Nap szelíden mosolyogva simogatta őket a szeretetet adó, meleg sugaraival.
Author: Czirják Tiborné Móra Gyöngyi
Üdvözöllek. Czirják Tiborné Móra Gyöngyi vagyok. 1962. január 1-én születtem Makón, a hagyma városában. Első gyerekként érkeztem egy földműves családba. Az iskolai tanulmányaimat a helyi Bajza József Általános Iskola, majd a József Attila Gimnázium tanítványaként végeztem. Már az első osztály megkezdése előtt lenyűgözött a betűk, a tollak, ceruzák varázslatos világa. Elvarázsolt a csomagolópapír, a könyvek semmi máshoz nem hasonlítható illata. Magukkal ragadtak a mesék, a szépirodalom csodái. Tiszteletet váltott ki belőlem a mód, ahogyan a költők, írók a szavakkal megfestették, életre keltették a legmélyebb érzéseiket. A szívem szerint újságíró szerettem volna lenni, de mégsem jelentkeztem egyetlen főiskolára sem. Akkor még nem volt elég erős a célorientáltságom, s a kapott külső támogatás is hiányzott. Az érettségi után rövid időn belül férjhez mentem, majd ugyanilyen gyorsan érkeztek a gyerekek, szám szerint három fiú. Ezzel együtt előtérbe került a megélhetés és a napi gondok megoldására való törekvés, a nehézségek, az örömök megélése és háttérbe szorult mindaz, ami a belső hang által meg akart szólalni. Sok év, évtized után végre megszólaltak a mélyben szunnyadó szavak, s életre keltek a verseim. A mottóm: Amikor ráébredsz, hogy milyen értékes ember, lélek vagy és érzed, tenned kell valamit önmagadért, a szűkebb és tágabb világodért, nem az a...