Értelmetlen, szóáradatokban kimondva sem lehetne több annál, 
s már magam sem tudom mit jelent, s jelentesz-e még felém valaha 
szórakozott pillanatokban, talán.
Hajdanán kudarc, s most sem vált levegővé csak fel-fel feslik néha a kép, 
mintha folyton emelkedőn mennék felfelé, enyhe karikákat vetve.
Bátor az ki énekel, s népnek kel, s talán nagyobb cipőben is jár, kinevetve 
s ellenben ki keres kutat s harcba száll, hamar felbukhat, nem köszönve.
Motoszkáló, egyre porosodó szarkalábak, járó ujjak, gondolkodnak, hátralépést 
gyakorolva, mert előre úgysem lehet, legalábbis szerinte.
Pedig csak kell egy jó képszerkesztő, eltüntetni azokat, kik nem illenek bele, 
félve széppé, görcsösen merésszé alakítva, mit csak majdnem lehet.
Hamar leír lenyomatokból, ahelyett hogy nyomorult markokba adna, etetne, 
maradna kivehetetlen hang, s koccintanánk a remekre, egymás szemébe nézve, 
nevetve. Kezdésnek jó egy szó, az hamar szót fogad, befogad léleknek, folyton 
csicsergő monológba, mely úgyis megunja saját magát, s elhallgat végre.
Korcsnak szül szótagot, s maró füstnek érzem a levegőt itt benn, hová nem látsz, 
s ez nem lehet véletlen, így hát meghatározó modorban lelkesen fellépek, s rád nézek. 
Letekinget rám kétség, s nem fér hozzám, oly közel, csak mégis elérte, azt amit akkor 
is ha nem úgy lenne változatlan.
Folytatásnak már nem elég a szó, hiányzik valami egészen más, közeli távolság, 
szakadatlan kattogás, dallamnak ereje, ellened.
S végülis úgyis minden mindegy, s jó az úgy ahogy, ha nem majd jó lesz, szokta volt 
mondani, egyenesen, lekanyarodva, egyszer.
S születik a végszó, csak tudni akartam valamit, feltört értelmetlenségben, 
mély tudatlan, szavak nélkül, s csakis a titkomban.

 

Kaló Noémi az Irodalmi Rádió szerzője. Kaló Noéminek hívnak. Egész kicsi korom óta érdekel maga a költészet világa,…