Hó, hó a nyár kellős közepén. Hatalmas pelyhekben hullott alá a hófehér, szilárdra fagyott eső. A király, kastélyának legmagasabb bástyáján állva fürkészte a megzavarodott világot. Arcát megcsípte már a pír és fényesen ragyogott, ahogy a lenyugodni készülő nap utolsó sugaraival megvilágította az olvadó hópelyheket. Hosszú szakállában itt-ott feltűnt egy-egy fehér szál, ám mélykék szemei még mindig oly éberek voltak, mint annak előtte.
Oly rég volt már, hogy apja végtelen erdeiben vadászva meglepte az éjszaka. Akkor még fiatal volt, tele erővel és kitartással, de az álompor édes ölelésétől minden térd összecsuklik, s az álom hatalmas súlya a legszélesebb vállaknak is elviselhetetlen teher. Kopóitól körülvéve mély álomba merült.
Mikor felébredt, a kopók mind egy szálig eltűntek. Hívta őket, fütyült nekik, még tapsolni is próbált, de az erdő éjjeli neszein kívül senki nem válaszolt. Nemsokára csaholásra lett figyelmes, majd a sok apró torokból előtörő vonyítás egyértelműen megmutatta az utat. Nemsokára rá is talált az apró ebekre, akik éppen egy fűzfa körül ugráltak és szomorúan szűköltek és vonyítottak. A herceg nem értette mi lelhette őket. Próbálta megfogni őket, de minduntalan kiugrottak a kezeiből és visszaszaladtak a fához. Lassan minden kísérlete kudarcba fulladt.
Ekkor jutott eszébe, amit az udvari varázslójuk mesélt neki régebben.
- A fák ebben az erdőben és a világ még megannyi lombos, bokros, virágos vidékén néha nem azok aminek látjuk őket. Néha, különös éjeken, mikor a hold korongja teljes pompájában világítja be földjeinket, a fák életre kelnek. Először magányos éneküket csak a természet gyermekei hallják, majd, mikor egyszerre száll az ég felé daluk, az ember is meghallhatja. A régi mesékben szó esik egy királyfiról, akinek egy fa nemcsak énekelt, de teljes emberi alakjában meg is jelent. A gyönyörű leánnyá változó fa és a királyfi azonnal egymásba szerettek és boldogan éltek és élnek talán még ma is, hiszen a királyfit azóta nem látta senki.
A herceg óvatosan lépett közelebb a fához. Jobb kezével óvatosan érintette meg a fa törzsét és fülét a puha kéreghez tapasztva hallgatózott. A kopók szűkölése mellett alig hallhatóan, de felcsengett egy lágy hang, valahonnan a fa belsejéből. A herceg egyre közelebb nyomta a fülét a törzshöz, csak hogy hallhassa az éneket. Észre sem vette, hogy a szűkölés abba maradt és az erdő neszei elhaltak. Csak hallgatózott tovább. Mikor az egyik kopó a nadrágjánál fogva el akarta húzni, csak kitépte magát a szorításból és visszafordult a fához. A fa helyén egy gyönyörű lány álldogált, félszegen méregetve a derekán pihentetett kezet. Lassan eljutott a kéz gazdájának tekintetéig és smaragdzöld szemeivel azonnal rabul ejtette a mélykék szempárt. Akkor egy pillanatra a világ megszűnt létezni.
Azóta e gyönyörű leány két gyermekkel ajándékozta meg a királyt és éppen a harmadiknak adott életet. Mikor a bába megjelent a bástya tetején, szürke szemeiben boldogan csillant az élet tüze. Karjában a király legfiatalabb leányát hozta és óvatosan az apja karjára tette. Egyetlen vékonyka kendő fedte apró testét, ám rezzenéstelenül tekintett apja mosolygó szemeibe. A fiatal zöld szemekbe egy-egy hópehely hullott, megriasztván ezzel a világ legfiatalabb ajándékát. Az apró szemek gyorsan lecsukódtak, majd mikor ismét kinyíltak, a hópelyhek kék csillagokként világították be smaragdzöld íriszüket.
Author: Tóth Zoltán
Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője. Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat az apró mozzanatokat, gondolatokat, helyzeteket, találkozásokat és megoldásokat keresem, amelyek napokkal, hetekkel, hónapokkal, évtizedekkel egy mű elolvasása után azt a bizonyos „Aha!” felismerést keltik. Tisztelem azokat, akik zsigerből képesek ilyen műveket írni és becsülöm azokat, akik törekszenek erre. Ezzel próbálkozom én is. Gyakran a leglehetetlenebb élethelyzetekben engedem a gondolatoknak, hogy szabadon cikázzanak, alkossanak és mozizzanak. S a leglehetetlenebb helyzetekben alkotott gondolathalmazok teremtik meg a legérdekesebb meséket. A történeteket a végtelenről. Így meséltem régen és így mesélek ma is, kedvtelésből, hobbiból, a történeteket kérésre és a meséket, mert el akarják mondani magukat. Ez vagyok én, egy kis mese, egy kis valóság, egy kis álmodozás. Tóth Zoltán vagyok, mesemondó, történetíró, álmodozó.
