Művészportré Fejes Anikóval

Fejes Anikó művészportré sorozatunk következő vendége, aki 2016 nyarán járt szerkesztőségünkben egy kis megfázással a hangjában, de így is sikerült beszélgetnünk egy kicsit és bepillantást nyerhettünk életébe és alkotói világába.

A szerző bemutatkozása

1967-ben születtem. Szegeden tanultam a tanárképzőn (biológia-kémia szak). Majd Pesten az ELTE TTK-án mikrobiológusként posztgraduáltam. Debrecenben végeztem a biológia tanári Msc-t.  BME-en szakvizsgáztam, ekkor a Waldorf pedagógiából írtam a szakdolgozatomat, és mélyebben foglalkoztam az antropozófiával.  A Sirály Art Művészeti Kör tagja vagyok. Bőr alapú folttechnikás képeket készítek. Több közös és egyéni kiállításunk volt. A képeim mellé (az egyéni kiállítások alkalmával) a verseimet is „kiállítottam”. Néhány képkiállítást  én nyitottam meg, ekkor a verseimből is felolvastam. 15 éve csinálom a diákújságot, rendszeresen írunk a megyei lapba. Édes anyám a Péchy Blanka „Beszélni nehéz” mozgalomba csatlakozott, táborokat és versenyeket szervezett, ebben segédkeztem neki. Akik hatottak rám: Kodolányi János, Sienkievicz, Rudolf Steiner, Goethe, Hamvas Béla, Bulgakov, Mihail Csehov, Ady Endre, Novalis, Czakó Gábor, Kovács Ákos, Jókai Anna, Bistey Zsuzsa, Szabó Magda, Stanislaw Lem, Isaac Asimov, Dosztojevszkij, Samuel Bekett, Madách Imre stb.  Műkedvelőnek tartom magam, aki az eredeti szakmája mellett a művészetekbe is belekontárkodott.  De persze szeretettel, élvezettel foglalkozom ezzel és azzal is.

A műsorban elhangzott alkotások és néhány bőr alapú folttechnikás kép

Életfa

Lába talajba vájva
Feje az egeket látja
Gyümölcsét vén karjaira aggatja
Úgy adja, hogy nem tudja
Törzse derék
Kérges domb
Ha öleled
Érzed a verő ereket
Benne az eredet
Az embergyökered

Levél kavarog

Levél kavarog
Kopog az avar
Már nem zavar
Hogy mindent takar
A barna talaj sara
Csak sárga lomb
Száraz szemét
Könnytelen nyitja
Rám tekintetét
Ki más, mint az elmúlás
Játszik velem hangtalan
Dallamot zongoráz
Léghúrok pattannak
Lánghangok lobbannak
És a tér kitér
Az idő elöl’
Megáll minden
De az örvény pörög
Örökké görög
Bennem legbelül

Mondd, miért küzd minden?
Mi hajt minket,
Mikor az őstél elvett mindent…?

Milyen mély a remény?
Gyökere meddig ér?
Kiirthatatlan meddig él?

Kiírhatatlan sorokat írok untalan…
Mondd, miért?

Aspektusok…

További híreink…
Tegnap a reggeli órákban…
Kiskarma község határában…
Az útviszonyoknak nem megfelelően hajtott…
A megengedettnél nagyobb…
Ittas egyén okozta…
Elgázolta és cserbenhagyta…
Áldozata….
Özvegy Egyvalakiné…
A kórházba szállításkor…
Akkor…
Reklámmal folytatjuk…
Szenzációs árajánlatunk…

Dohos szájízű reggel…
Alig ébredt fel…
Álma izzasztotta…
Gyűrött dobozban cigaretta…
Vibráló ujjakkal kutatta…
Hideg víz tarkóját nyugtatta…
Üres, másnapos, felesleges…
Valami mást keres…
Elég volt, gondolta…
És a vízcseppet nyakbőréről lerázta…
Pár pohárral még felhajtott…
Kulcs után nyúlt, majd elhajtott…
Gázra taposott…
A pedálba kapaszkodott…
Az egész vacak világot…
Gyűlölte…
Tombolt a dühe…
Hirtelen fékezett…
Semmit nem értett…
Sáros, női cipőtalpak…
A furcsán kilógó lábak…
Csak az iszonyat maradt…
Mint nyüszítő állat…
A teste iszkolt…
Már tér és idő sem volt…

A reggel, mint mindig…
Mégis más…
Varázslatosak a fények, élénkebbek…
A tükör előtt, utoljára mikor is tette…?
Megállt…
Az idő, hogy eljárt…
Abban a piros ruhában…
Amiben őt megismerte…
Talán a diófaszekrényben…
El ne felejtse…
Hogy délután feltétlen megkeresse…
Pepitaköves konyhában…
Kopott bevásárlószatyrot hozott…
Az ablakon át az első sugár beragyogott…
Mindenki mindenkitől búcsúzott…
Az öreg kertkapunál a ház visszanézett…
Régi emlékeket felidézett…
A járdán friss esőtócsák…
Sietni kell, ebédre jönnek hozzá…
Vagy mégsem…
Már nem emlékszem…
Gondolta…
A hatalmas csattanást már nem hallotta…

A Nap izzón izzott…
Ezen a csodán mindig csodálkozott…
Korongja lassan emelkedett…
És soha nem unta meg…
Ahogy énekelt, a levegő zengett…
A fény lényét átjárta…
Újra és újra…
Ma munkája volt, mennie kellett…
Nyugodtan sietett…
A tűzgolyótól elfordult…
A sötét város felé indult…
Az árnyak szárnyat vetettek mögé…
Nem ismerték őt eléggé…
Mégis várták, most ketten…
Felülről figyelt, emelkedetten…
A csattanás felcsattant…
Fent szomorú derű, lent szürke aszfalt…
A Nap a házak között felbukkant…
A fény a víztócsákon megcsillant…
Fekete, vizes, sáros cipőtalp…
Halkan koppant…
A nő kezét megérintette…
És a testtől elvezette…

Vásár után vasárnap

Az ablak hideg üvege homlokomon
pihen a vér
lüktet a forró ér
nyakamon jeges dér
egy kis résen át betér a levegő a falak közé
vegyül bennem minden kép
zakatol az agyam
hasogat az udvaron a szomszéd
öreg fát rakosgat rendben
ahogy a régi világ nyugalma bennem ébred
felragyog a Nap az ágak között
játszik a fény
és minden olyannak látszik, mint gyermekkoromban…

Műanyag
szagos áruház
ami műruhákat rád ruház
vagy épp gumival etet
és ócska partvisnyelet vetet veled
azt súgja neked: vegyed, egyed
és az akciók és fikciók
időzített robbanók
reklámja benned ott ketyeg
Mert mindegy
Hogy nyugat vagy kelet
Nyugalmadat tőlük úgysem leled
Végül minden szemetet
Amit csak lehet
A torkodon lenyelet
Ha engeded!

Zavart
szemek mohón falnak
fal mellett álló kosarat akarnak
egymás elől elkapkodni
nem kell sokat latolgatni
ha nincs pénz, adok kölcsön
habozással itt időt ne töltsön
legfeljebb földje bánja
vagy csak háza hűlt helyét látja
Mert mindegy
Hogy nyugat vagy kelet
Nyugalmadat tőlük úgysem leled
Végül minden szemetet
Amit csak lehet
Megetet veled
De miért engeded?

Nyüzsgő
lármától kong az üreges terem
arcok járják lomha táncuk
összekoccanó fejek
porcelán mellüregek
hangtalan zenélnek neked
csak most, csak vegyed
ezt aztán megérdemled
Mert mindegy
Hogy nyugat vagy kelet
Nyugalmadat tőlük úgysem leled
Végül minden szemetet
Amit csak lehet
A torkodon lenyelet
Mert engeded.

Az ablak hideg üvege homlokomon pihen
a vér lüktet
a forró ér nyakamon jeges dér
egy kis résen át betér a levegő
falak közé vegyül
bennem minden kép zakatol
az agyam hasogat
az udvaron a szomszéd öreg
fát rakosgat rendben
ahogy az égi világ nyugalma
bennem ébred
felragyog a Nap
az ágak között játszik a fény
és minden olyannak látszik,
mint gyermekkoromban

Kérdések a feleletre

1.

Látod?
Fényt ölelő fa
Erdőben derűs folt
Télben friss tavasz
Vagy
Ha ünnepet ül az erőd
Ne félj, ha zűrzavart fakaszt az
Ami az igazság
Formába öntött dal
Madárének
Az emberi lélek
És
Vándora a hang
Mert
Amit adtál
Az voltál és vagy!

2.

kijózanító sikerek
fényes kudarcok
hangok halmai
mögül
a lehetetlenség kapuját
döngeted
és
a megpróbált erő
mérlegre helyezi
benned
szépen a jót
mert a visszapillantó múlt
felismeri magában a jelent
amit jelent
a kínlódó öröm és a víg gyötrelem
kegyelmet szül a jövőnek
csak az értelem gyógyítja meg
Akkor mondd hát
mi mást érdemes tenni?
mint megkísérelni
újból és újból
az el nem bírhatót
’a lehetetlent’
az egyedül valót!

3.

Quo vadis?
Az elveszettnek hitt
és
Megvetett hit
Újra szólít
Magad vagy
A csöndből morajló jóslat
Hív belülről
Amit mások átaludtak
Te meghallottad
Kiapadt kút szomjazik utánad
Hová igyekszel
Beteljesülés?
Uram!

4.
Ami vagy
Az a fájdalomból lett,
S a kínja áldozatból született,
De ha megszólal benned a már ismeretlen,
A fájdalom ismét beléd hasít vele,
Csontba vágódik a keserűség ökle,
Hangja sikolt a füledbe…
Kiált:
Az emberi szív, fények városa
Mostanra sötétség otthona,
S a megunt napok tüze
Elhamvasztja a reménység sugarát.
Vastalpak porrá tapossák
A szeretet lakhelyét.

De van még remény
Amíg benned szól a hang:

*
Még ölellek
Magamban meg nem öllek
Míg életbe hívó dallamot írok
Addig minden fájdalmat elbírok
Mert nem az a lényeg, hogy ne fájjon többé
Hanem, hogy a hited maradjon a tied örökké
Akkor minden kínt elbírok
Létbe zenélő dalt írok
Magamba emellek
Mindig ölellek

*
Van még remény hát,
Mert benned szól a hang!

És a szerelem otthonát újra felépítik.
Véres rozsda zabálja fel a hideg vasat.
Minden hiba értelmet kap.
A kacagó seb beheged.
Kifényesíti az elsötétült szíveket.
Ami felkiált!
Füledbe zeng egy új nótát.
Megpendít ismerőssé vált húrokat,
Melyek csendesen neveden szólítanak.
Hogy ne fájjon többé semmi se!
Hogy ne fájjon többé semmi se.
Ami vagy: EMBER

 

„Az EMBER HÍD”
Latinovits Zoltán emlékére

’A segítő az,
aki a beszédén keresztül
az új világok létesülésére kísérletet tesz.’

NEM KELL
Az a szó, mely elhalt, mint lehulló, kiszáradt szirom.
NEM KELL!
Az a szó, amely már nem ég, mint izzó ÉG, s kihunyt parázsként lankad hamvain.
NEM KELL!
Az a szó, amely nem való, s nem lüktet át szívünk hevén, ami már nem hoz reményt.
De add, hogy szóljak
ÉLŐT,
Lángoktól fénylőt,
Friss vizet,
Szomjoltó tüzet!
Add a SZÓT,
a JÓT hozót,
az örök FÉNYT hordozót!
….
Lehet-e még tiszta az emberi beszéd?
Milyen erők nyilvánulhatnak meg a kiejtett szavak által?
Az ős-eredeti szó az élő erők teljességét áramoltatta ki önmagán keresztül.
A magasságok szellemi ereje üzent általa.
Tűz égetett a szavak nyomán.
Világok teremtődtek a hangok által.
A beszéd és a zene még egy volt.
Egységben volt a létezéssel.
Ezt a lángot, a beszéd képességének erejét az embernek ajándékozták.
Ha valaki rendelkezik ezzel a tüzes karddal,
az alkotó beszéd erejével,
és nem mondhatja ki a kellő szavakat,
vagy nem hallják meg a hangját,
azt az embert könnyen elemészthetik
az égető, belülről feszítő mondatok,
amelyek a külvilágban, a kihűlt elmékben
és a fagyos szívekben szándékoztak volna tüzet gyújtani.
Ez az ember belső harcának és vívódásainak gerjesztője.
….

Mondd ki a fényt, és új Föld terem a lábad nyomán!
….

Milyen a mai beszédünk?
Fájó.
Fájón sírnak, nyögnek a szavak.
Torzak, sebzettek, akárcsak az emberi szívek.
Félelmükben mocskot rikoltozó, vad erők játékszere lett.
Azt mondjuk-e, amit tudatosan akarunk?
Vagy azt mondjuk ki, amit mondatnak velünk?
Hol támadható meg könnyen az ember?
A legmagasztosabb képesség a legérzékenyebb.
A gondolkodás, az érzés, az akarat harmóniája
a beszédben, az emberi nyelvben válhat tökéletessé,
és e három erő diszharmóniája a szavakat a föld alá süllyesztheti.
Mondd! Mit választunk?

Mint kis madarakat,
fehér, tiszta galambokat,
látom szállni a szavakat,
jaj, de denevérszárnyú,
vad, s fekete testek borítják be a tiszta lelket……
kergessed el őket, huss……
hadd szólhassak hozzád…,
Általa…., mindig…..

Van egy pont, épp ott

ahol végletekig feszített a gond
ahol a kín kipattan
ott, ahol a vak fájdalmad a földhöz vagdal
ott, ahol pöttyé zsugorodott, halott pont vagy
Ott van egy végső pont
.
a gondolat gondolája a parton kiköt
az idő kilép belőle
az anyag színes kavalkádja már nem csábítja
sikátorok között siklik, siet haza
lárvaarcok, fehér álarcok hiába csalogatják
magukhoz nem vonják
belép otthonába
egy hatalmas szobába
ahol az ablakok az égig érnek
Ott az idő megáll

van egy pont
talán a fájdalomé
talán a reménytelenségé
vagy a kietlen kín bontja meg a folyamat rendjét?
az anyag sodró kavalkádja elül
Végtelenül egyedül vagy és időtlenül

tudatom régmúlt emlék
benne:
városkép
kikötő
kis csónak
tengerkék
kövek
körben
hullámok
csapkodnak
sikátorok
szűk falak
magukba
húznak
csak sétálok
Vagy haza felé tartok?
nem tudom
köröttem maszkok, fehér lárvák, viaszfényű arcok
félek
Vagy harcolok?
nem tudom

Ott vagyok
bent a házban
lázban
izzó szívvel
csapzottan
megalázva
állok

poros függönyök nyögnek a plafonon
érzem, az éhes, szürke fal felfal, ha hagyom
ruhám régimódi, hosszú, bársony
nyom, présel a meleg
vastag anyag
mégis fázom
az ablaküveg a fekete-fehér mozaikkőtől a plafonig vezet
szárnyai kitárulnak
kintről fénycseppek áradnak
megmosdatnak, gyógyítanak

Nyugszom,
Bennem a táj
Minden száll, pulzál
Mégis mozdulatlan
Csak áll
És néz
Ég a szem
Tekintete rám lel
Engem kémlel
Hozzám beszél
Minden
Engem kér

Én vagyok a világ levegője
Csak engem lélegez, szép lassan, ki és be
Mellkasa emelkedik, süllyed
Finoman beszippant, majd lágyan kienged
Szép lassan, ki és be
Én és Te

Mert a kettő között van egy pont
Talán a megnyugvás pontja
Tán az új reményé
Vagy a lélek békessége adja ezt a csendet?
Az anyag sodró kavalkádja elül
végtelenül vagyok, egyedül, időtlenül…

Ott
Ahol kilépsz az időgondolából
A gondolatok csapongó sodrából
És a vágy csak lágy
Benned mégis erős
A cél
Élesen világlik
Minden él

Ott
Ahol önmagad vagy
A Végtelen
Egység
Az Öreg
Időtlenség
Van egy pont
Éppen
Ott

Hova rejtették?

A földön jártam, gyöngytájat láttam,
vagy csak álmodtam, de nem tudtam?

A víz volt az idő, az üvegóceán.
Az ég a hang, tiszta kristálylevegő,
benne csengett a nevető levegő.

Én a parton lestem a hullámok közt úszó testem,
és ahogy érintett a hideg szél,
lassan vízcseppé perzselt a fény.

Tán ez nem is igazi táj?
Nem hideg az üvegóceán,
és a vize mégis friss, üde,
meg a Nap sem forró, mégis izzasztó a tüze!
És fölöttem az ég fénnyé égető kék!
Mi ez? Kérdeztem!
És éreztem, hogy véreztem.

Mert hiába volt hibátlan minden,
valami hiányzott és hibádzott itten!

Nem voltak sikoltó madarak, sem néma halak.
Sehol nem zizegtek sárga darazsak.
Fehérnyakú hattyúk sem őrizték egymást,
lusta csiga sem húzta csavaros házát.
A homokban nem volt egyetlen nyom sem.
Minden letisztult a megdermedt időben.

Ember alkotta ezt a világot vagy gép?
És Istent belőle hova rejtették?

Cadaverin

A kényszer hajt
Ő fél
Ő meg lő
Aztán ő lő
Ő meg fél
Két fél
De egyik sem egész
Mert mind azt hiszi
Hogy az egész bajt
A másik okozta
Az első követ ő dobta!
Ezt ki mondta?
Hogy is mondta?
Már ki tudja…

A rendszer kényszer
Ez hajt
Tátongó torkokból
Döglött hangmoraj
Miközben ordítja
Isten nevét torzítja

Ez a háború
Amikor a berobbant agyak
Hada háborog
Az elme borít
Borúra borút
Megvesz vegyszert,
Szerves fegyvert
És szakadt inakra súlyt
A dübörgő ég
A lágy zúzógép
Ahogy felszáll
Máris kaszál
Nem vár

Mert ahol az ember csak brancs
Ott a kapocs a parancs
És űz, hajt a kényszer
Hogy még egyszer-kétszer talán
Kijátszd a fáradhatatlan halált

Ám az idő robban
És a szédítő habban
A szív utolsót dobban

Szürke folyó
Kicsiny sárgolyó…
Folyik utánad
A félelmed
A tested
Nem éred meg az estet

Rád borult a háborúd
Nyakadba hullt a madár
„Jöjjön, aki rám vár!”
rikoltja
És a maradék fényt is kioltja.
De a karmából sosem enged
És a kényszer új kényszert szül benned…

Teremtetten

Teremtetten, lassan, égve
A szívem ritmusát félve
Megnyitom magam, hogy láss

A sárkány tűzzel, vassal írt
Kőkövön nem maradt felróva
Egyetlen strófa

Ami bennem újból hajnalt bont
Ha rád gondolok,
Akkor megint virrad

És teremtetten, lassan, félve
Szívem ritmusát zenélve
Megnyitom magam, hogy láss!
…

Az agyamból kifordult minden kép
Levetette előítéletét a hét
Árulkodó örök pecsét

Benned felhasad
Lángol titkokat

Soha nagyobb kínt
Mint az öröklétből kint

Ámulkodó madarak
Röptetik vad magányukat

Ugye marad a lélek?
Tudod, én már mindig félek

Egyedül hagyták a bábokat
Csak a déli kábulat, az maradt

Az angyaltól elfordult a nép
Agyaggá perzselte az Ég ígéretét

Gúzsba kötött hétköznapok
Napközi lét, ennyit kapok

Emeld fel áldozat magad
A porból jött, de rajta maradt
Az árulkodó pecsét

Soha nagyobb kínt
Mint az öröklétből kint

Akkor létezik-e

Akkor létezik-e a görbén, körbe haladva jobb és bal irány?
Vagy tán csak közeledés és távolodás van?
Lehet, hogy egy végtelenül véges pontban újra összefut minden?

Vajon mik működnek, s irányítnak a dolgok mögött?
És befolyásolják-e a befolyásolhatót?

Sima szavak, szép képek,
de van-e mögöttük érdek?
S mögötte újabb?
Egyre láthatatlanabb?

Megosztható-e a megosztható?
Mondd, teremtsünk-e az igaz helyett szép, új világot?
Éberséget elaltatót…

Létezik-e hát a körön jobb és bal irány?
Vagy tán van embert segítő és ember ellenes erő?
Felismerjük-e a nagy megosztót,
a szavakat kiforgató álruhás bitorlót?

Vajon meglátjuk-e a szeméből áradó tört-sötét fényt?
Ami elszív minden reményt?
S ha zavarost teremt, ahol már a rossz a szent,
akkor járhat-e a házunkban odabent?

Látjuk-e, ha emberkesztyűn át ujjakat mozgat?
És lelkünkbe mézes mérget csorgat?

Szívünk nehéz már a szárnyaknak?
Ám kényelmes helye az árnyaknak?

Tehát létezhet-e a gömbön jobb és bal irány?
Vagy lelkünk egy pötty, mégis megosztható,
mert van benne hiány?
…

Ha a megtartó erő, az egyensúly elvész,
és a szeretet, az ész, bennünk még nem kész,
akkor a szétszakítottság marad,
és a lélek még kába,
ekkor minden hiába.

Tehát a cél a közép. S az út az EGYség.

S létezik jobb és a jó,
de az iránya nem jobbra vagy balra tolható,
hanem egy középpontból induló,
felfelé mutató,
fokozódó erő…

Fogadjuk be magunkba az iránymutató erőt!
Azt az erőt, ami a magyar néplélekkel összeköt.

Lélekvándor

Otthonod elhagyod
Úttalan utadat járod
Lépkedsz magadban
De a lényed mozdulatlan

Éji fények a csillagok
Átölelnek, mint karok
És a fáradt fájdalom
Már csak gyötrő álom

Sebes folyó a lelked
Partjánál megpihennek
Egy pillantásra a könnyek
Hozzád könyörögnek

De a tested tovább halad
Vándorol némán a lábad
És talán egyszer a magodban
Megváltozik a mozdulatlan

’A halhatatlan hangja hallhatatlan’

Víz-vízi –vízió:
’’az égő vízből
mint egészből
alábukkan a gömb
gyermeke
nő
növekszik
az ég cseppje
húzza
vágya
az ég-ágya
elhagyja
’Ég áldja’
tükröző csepp
körben
örvényben
kígyózik
tölcsértorka
éhes szájat bont
lent
amit megtanult
fent
úgy, mint lent
adja tovább
Ég csöppje
egyszülöttje
kiválik
leválik
a Földdel eggyé válik
a homokóra
pora
szemekbe folydogál
homályosul az égi határ
már a Halhatatlan hangja is hallhatatlan
míg a víz mozog, a hal csak ’áll’
megjelenik a halál…’’

Bordó szemek

Jól esett
A vihar utáni
Dermedt csend
Pihentetett

A fáradt felhők mögül
Kivillanó Nap
Fénye millió képben
Csillant a könnyes
Szőlőszemekben
Az esőcsepp leült
Majd továbbgördült
És a fürt alján összegyűlt
A tizenkét vízgolyó
Egy hatalmas csöppben egyesült
Hopp, épp a lábamra esett egy
Jól átmosta, megtisztította
Végül a Föld magához húzta
Az éltető nedvességet

Olyan jól esett
A vihar utáni csend
Leültem hát a vizes talajra
A szőlőtőkék közé
Hogy bámultak rám a bordó szemek!

Egymás múltját láttuk meg:
A vízözönt
Noé bárkáját
Korsókba csurgó lét
Ezerré bomlott ént
Meztelen, alélt öregembert
Széttöredezett istent
Szakállas Dionysost
Puhatestű Bacchust
Hat tisztálkodó edényt
Őt, kinek ideje nem jött el még
Borrá váló tiszta vizet
Istenből kiszakadó lényeket
Fájdalmát a Megfeszítettnek

A földbe folyó vért
Zöld szőlőtőkét
Bordó szemeket
Melyben egymás múltját láttuk meg

Jól eső ez a vihar utáni csend

Fáradt vagyok
Kicsit megpihenek

Tudom
Még sokat küzdhetek