TISZTA SZÍVBŐL NEVETNI
Egymás szemébe nézve
Jóízűt nevettünk!
Emlékeket idéztünk:
Régen, havasokban fenn,
Kezünk nem eresztettük,
Futottunk tisztás felé.
Ágak arcunkat verdesték,
Mi ezzel mit sem törődve,
Vidáman, hangost nevetve
Szálltunk boldogság elé.
Kis csermely állta utunkat,
Te karodba kaptál,
„Ez számunkra nem akadály!
Cipellőd vizes ne legyen!”
Selymes fűbe túlparton leraktál,
Kezed kezemet el nem engedte,
Barna szemed enyémet kereste.
„Nagyon boldoggá tettél, hogy itt vagy!
Te Drága!”
Csak ennyi volt,
Ezzel elhangzott
Szíved igaz vallomása.
Hogy min nevettünk?
Ki tudja?
Boldogan, kék égre felnézve
Pörögtünk, pörögtünk, pörögtünk,
Fenyők összehajoltak fölöttünk,
Már szédültem, mikor egyszer csak
Szárnyaink nőttek, s mi felszálltunk.
Fel, messze magasba,
Onnan visszhangozta
Erdő kacagásunk.
Nevetve búcsút intettünk,
Vidáman égbe repültünk.
2015. március 30.
B. Moravetz Edith
Author: B. Moravetz Edith
B. Moravetz Edith az Irodalmi Rádió szerzője. 1945. március 4-én születtem Grazban. A világháború végén szüleimmel visszatértem Erdélybe, Besztercére. Itt nevelkedtem csodás környezetben, három öcsémmel, szerény körülmények között, de szerető családi körben. Édesapánk tragikus hirtelenséggel fiatalon meghalt, ekkor Édesanyánk úgy döntött, hogy repatriálását kéri gyermekeivel nagyszüleinkhez. Így kerültem érettségi után Budapestre, ahol 21 évesen férjhez mentem, három csodálatos leányom született. Boldogságomnak tizenkilenc év után válásom vetett véget. Ezután gyermekeimet egyedül neveltem. 1991-ben újra remény költözött szívembe, ekkor kötöttük össze második férjemmel életünket. Egymás megbecsülésében, szeretetben örülünk tizenkét unokánknak, és három dédunokánknak. 1985-ben kezdtem írni visszaemlékezéseimet, prózában. „Miért” címmel 70. születésnapomra magánkiadásban jelentettem meg, szűk családi és baráti körnek. 2014-ben elvégeztem a Jobb agyféltekés rajztanfolyamot, melynek hatására portrékat rajzoltam; ekkor kezdtem el a versírást is… Szeretek olvasni, szeretem a művészetet, lenyűgöz a természet varázsa. Nem tanultam írni, gondolataim felbukkannak, ki kell írnom magamból lelkem rezdüléseit, le kell írnom gyermekkorom emlékeit, a mesevilágot, melyet Erdély személyesít meg számomra, hadd ismerjék meg azok is, akik még soha nem jártak arra. Vagy elég egy szó, egy mondat, a napfelkelte, a szellő, amint titkokat súg a falevélnek, a gyermek kacaja, két öreg kéz, mely egymásba fonódik, a padon ülő kismama; bennem érzelmeket indít, s addig...
