A természet tollnokai – 2017.

A próza kategória első helyezettje, „A természet tollnoka” díjat megnyerte: Császár Viktória

Császár Viktória (Moira McRae) • Ébredés

A kies erdősík felölel és a hajnali köd magánya messze ringat, messze ettől a világtól.

Gyönyörű a tó, ahogyan megbújik a hidegben. A szél fodrokat hint a víz tetejére. A sötét fák is elhalványodnak a távolban, fekete madarak időznek a kopár ágak között. A természet ma menyasszonynak öltözött, fehér ködfátyol takarja valódi arcát. Nyugodt, de fagyos kínokkal teli menyasszony. Virágcsokra elhervadt, egyetlen díszei a fákra felfutó borostyánlevelek. Varjak kárognak, csapdosnak a levegőben, mint figyelmeztetőkürtök. Átható hangjukkal felszabdalják a levegő áramlatait. Szenvedésről, halálról mesélnek a menyasszonynak.

Telik az idő.

A nehezen átlátható, csipkés ködruha kezd megnyílni, bebocsátást enged a kíváncsi szemeknek a természet mélyébe. Zord fák tövében mocorognak a levelek, egy őz ropogtatja meg fekete patáival a levéltakarót. Ülök csendben és figyelem, ahogy mogyoróbarna füleivel feltérképezi a környék zajait. Én semmit sem hallok, csak az édes ürességet, a simogató csendet. Észrevesz és gyorsan el is iszkol.

A Nap ma először próbálkozik sugártűivel áttörni a kora reggel vékony páncélját, de túl friss még, túl gyenge.

Sugarai néha átszaladnak az arcomon, könnyedén olvasztgatják róla a hideg tónussal átitatott vörösséget. A hírnök varjak új vidékek után kutatnak.

A Nap már erősebb, berontva érkezik az esküvőre, szétszaggatja a csipkefátyolt, zargatja a nyugvó fákat.

A természet reggeli arca elhalványul, még némán reszket, de tereit a Nap sugárzó villámai gyorsan feltöltik, kiűzve a lágy fehérséget, kihúzva a tavat szelíd rejtekhelyéből.

Az eddig háborítatlan erdősík arculatot váltott.

Sárgás fénybe öltöztek a bokrok, a fák, a csengőn éneklő madarak. A menyasszony mélyre zárta magában a hajnal emlékét, csipkefátyla egy darabját szorítja. Talán nem lesz még egy ilyen reggel. A Nap egyre korábban tör fel, az emberek dübörgése a távolban hamarabb ébreszti a természetet és a menyasszony sorsa talán örökre megváltozott. Könnycseppjei finom esőként csöpögnek az égből, bánata lassan hópelyhekbe fordul. Szépsége így is állandó és tiszta, nem enged a kibontakozó sárfoltoknak. Még küzd. Nem adja fel, megmakacsolta magát, habár kevés esélye van.

Midőn ereje elfogy, halványodni kezdenek vonásai, kénytelen lehajtania fejét, akár egy hattyú.

Lassan, szomorúan tűnik el. Végig nézem szenvedését. Arcát már sehol sem látni, fátyla szertefoszlott. Csak a táncoló hópelyhek maradtak belőle, csak a táncoló hópelyhek mesélnek még a hűvös reggel úrnőjéről, a menyasszony harcáról a Nappal. Már csak ők őrzik emlékét, zengik halk dalait, miközben szétterülnek a kopár, fakó földön.

---

Második helyezett: Domahidi Klára

 Domahidi Klára • Úszásoktatás

Zolika tegnap múlt öt éves. Amint ballagott le a parton, még fülébe csengett keresztapja szava:
„- Most már igazán nagy fiú vagy!”
– De kár, hogy mindenkinek csak egyszer van születésnapja egy esztendőben! Most egy teljes évet várhatok a következőre. A torta is elfogyott, a vendégek is mind hazamentek. Olyan üres lett minden, elmúlt a várakozás és az izgalom.
Töprengéséből Gergő hangja riasztotta föl:
– Gyere Zoli, fürödjünk!
– Épp oda indultam én is. Szia!
Zoliék kertje végében megomlott a part, s az aljban folyt a Takta. A partoldalt benőtte a gaz. Dúsan zöldellt a csalán, bojtorján, varjútövis, a turbolya. Virágzott a bodza. A sok zöld között fehér tányér alakú virágaival magához vonzotta az emberek tekintetét. Mintha fehér szoknyás tündérek tartottak volna itt pihenőt. A természet nagyot nyújtózkodva mosolygott mindenkire. A langyos nyári szellő megsimogatta a kisfiúk arcát. Bársonyos melege nyomán nyugalom áradt. Az egész táj harmóniát sugárzott.
A szemközti fűzfaerdő tetején szikrázott a nap. A sárga korong visszaköszönt a lomha folyó vizéről. A mély csendet csak a vízimadarak szárnysuhogása törte meg. Kócsagok rebbentek, gém rikácsolt, vadkacsák és szárcsák igyekeztek előre a nádasban. Már virágzott a gyékény. A két fiú is tört magának egy-egy buzogányt, s egy darabig kardoztak vele, majd kiegyeztek a döntetlenben. Ide jártak le fürödni a környék házi kacsái is, jól megfértek a vadon élők között. S a parton tyúkok kapirgáltak.
A két fiú úgy ismerte ezt a tájat, mint a tenyerét. Úgy tartották számon, mint a saját portájuk folytatását. A szü-lők is, ha már hiányzott valamelyik csemete, csak kiáltottak egyet, s a válaszra bizton számíthattak a víz irá-nyából. Csak egy kikötésük volt, hogy belátható távolságban maradjanak.
A Takta sekély, langyos vize hívogatta a fiúkat. Jól esett lehűteni felhevült testüket. Úszni ugyan még nem tud-tak, de önfeledten fröcskölték egymást, nagyokat nevettek közben. Olyan helyet választottak, ahol tiszta volt a víz színe, nem borította békalencse, s messzire elkerülték a sulyom nagy, összefüggő szigetét. Tapasztalatból tudták, hogy milyen fájdalmas belelépni a kemény, tövises termésébe. Hallották azt is, hogy valaha lisztes magját fogyasztották az emberek, de már szüleik sem ismerték az elkészítésének módját.
Vidámra sikeredett a délután, s Zolival lassan feledtette azt a fájdalmat, melyet születésnapjának elmúlta okozott. A fürdőzés után szárítkoztak a napon, s közben helyüket átvették a vízen a kacsák.
– Nézd ezeket a buta tyúkokat! Majd kitikkadnak a napon, mégse mennének a vízbe! Példát vehetnének a kacsákról! Azok sokkal okosabbak.
– Tanítsuk meg úszni őket! Aztán milyen hálásak lesznek!
Megfogtak egy kendermagost, s Zoli a vízre fektette. A tyúk kétségbeesetten kotkodácsolt, de semmi hajlandóságot nem mutatott az úszás iránt. A fiú vezetgette a lábait, közben magyarázott:
– Csak bízd rám magad! Mint a malomkerék, hajtsd a vizet! Nem jó! Na, ügyeskedj már! – de a tyúk elmerült. Hiába kutatták, nem bukkant fel újra.
– Most megpróbálom én! Te hozz egy kacsát, majd az úszik elől, a tyúk meg utána.
Így is tettek.
– Ne ellenkezz te szárnyas jószág! Meglátod, ha beletanulsz, öröm lesz a pancsolás.
A kacsával nem is volt baj, de ez a tyúk is tehetségtelennek bizonyult, s elnyelte a Takta.
– Ne adjuk fel! Apukám azt mondta, ha valamit nagyon akarunk, sokszor érdemes küzdeni érte.
Még három tyúkot próbáltak bevezetni az úszás fortélyaiba, amikor Gergőnek újabb ötlete támadt:
– Apukám azt mesélte, úgy tanult meg úszni, hogy nagyapám bedobta a mélyvízbe, aztán kénytelen volt kiúszni. Ha a szép szó nem használ, hát próbáljuk meg úgy!
Megfogták az utolsó fellelhető tyúkot, elfutottak vele a közeli kis fahídig, s annak közepéről vetették a mélybe. Az rikácsolt egy darabig, majd hangját s egész életét elnyelte a víz, ami ezen a szakaszon szinte már nem is mozdult, s kezdett mocsarasodni.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyi tyúk között egy tehetséges sem akad. Pedig mi mindent megpróbáltunk. Vajon hol rontottuk el?
– Nem tudom, de már összecsíptek a szúnyogok, meg éhes is vagyok. Menjünk haza!
Este, miután elbújtak az utolsó napsugarak is, Ilonka néni, Zoli mamája hiába várta haza tyúkjait.
– Mi történhetett velük? Róka járt erre? Vagy ellopták őket? Érdemes ennyit kínlódni velük, hogy legyen mit enni másnak? Micsoda kár!
– Nem lehet, hogy átúsztak a Taktán, és most nem találnak haza?
– Zolikám! Hogy milyen kérdéseid vannak! A tyúkok nem tudnak úszni!
– De ha megtanulták a kacsáktól?
– A tyúkoknak nincs úszóhártya a lábukon, nem vízlepergetős a tolluk, meg félnek is a víztől, sose tanulnának meg úszni. Te tudsz valamit róluk?
– Azt hiszem, tényleg a róka vihette el őket…

---

Harmadik helyezett megosztva: Szabó Ilona Valéria és Szűcs Ilona

Szabó Ilona Valéria • Az ajándék

Vica már alig várta, hogy indulhasson végre az állomásra Apu elé. Két hete már csak erre gondolt, a szombatra, amikor Apu hazajön majd az ajándékkal.
Vajon tényleg hozza? Nem felejti el, hogy megígérte neki? Nem jön közbe váratlanul valami, ahogy a felnőtteknél gyakran előfordul? Nem, Apu nem szokta elfelejteni, amit megígér, nyugtatgatta magát.
Apu kéthetente szokott hazajárni, messze van a munkahelye, hosszú az út a kis faluig a határ szélén, még át is kell szállnia. Ezért nem jön gyakrabban. Amikor megérkezik, a táskájából mindig előkerül valami ajándék Vicának. Nem különleges, csak olyan, ami a kis faluban különlegességnek számít. Például egy szendvics. A faluban nem szoktak szendvicset enni. Esznek frissen kisült, nagy karéj kenyeret kacsazsírral, még melegen. Igaz ugyan, hogy ezt már csak a szomszédban, Anna nénitől szokott kapni, mert ő még kemencében süti, és mindig vág egy nagy karéjjal Vicának, amikor az kenyérsütés idején véletlenül ott lábatlankodik az udvarukon.
A többség már a boltból veszi a kenyeret. Általában délután érkezik a sarki boltba, ami akkorra már megtelik asszonyokkal, és legalább harmincan várnak a friss, még meleg kenyérre. Vica esetlenül álldogál a bejáratnál, a pult közelébe sem tud jutni, igaz, nem is próbálja. Neki biztosan nem jut majd kenyér, és akkor Anyu mérges lesz. De Erzsike néni, a boltos, észreveszi az örökmozgó, vézna kislányt, és odaszól neki:
– Vicukám, gyere csak ide, észre sem veszlek ott! – és a kezébe nyom egy kenyeret. De zsömlét Erzsike néninél sem lehet kapni. Az csak az Apu táskájából kerül ki, a messzi városból hozza. Ott árulnak zsömlét.
– Tudod mi ez, Szabó Vica? – Apu így hívta, amikor valami fontosat akart mondani neki. Vica nem tudta.
– Szendvics. Magamnak vettem az útra, de valahogy megmaradt. Kéred?
Kérte. Aztán minden második héten, amikor Apu hazajött, és elkezdte kipakolni a táskáját, Vica már várta, hogy megmaradt-e megint a szendvics. Valahogy mindig megmaradt.

Apu fent északon egy gépgyárban dolgozott, amiből több is volt az országban. Egyszer magával vitte Vicát egy hétre. Amíg ő munkában volt, Vica a házinéni nagy fehér kuvasz kutyájával, Ancsával játszott szinte egész nap. Amikor aztán megjött a munkából délután, nagyot sétáltak együtt a városban, mert Apu nagyon szeretett sétálni. Más volt ott a környék, mint otthon, ahol a táj teljesen lapos. Itt hegyek magasodtak, és séta közben messziről egy várromot is láttak.

Amikor letelt az egy hét, Vica elköszönt a házinénitől és új barátjától, a szép, nagy, fehér kutyától is.
– Szeretnél egy ilyen kutyát? – kérdezte Apu. Vica azt válaszolta, hogy nagyon, de nem igazán értette, miért kér-dezi meg tőle. Hogyan is lehetne neki ilyen kutyája? Ez a kutya ide tartozik, itt van az otthona, és Ilus néni úgy-sem engedné elvinni. Lemondóan megsimogatta még utoljára.

Egy év is eltelt, amikor Apu egyszer csak megkérdezte:
– Még most is szeretnéd azt a fehér kutyát?
– Igen – válaszolta Vica szinte suttogva, nehogy elijessze a gondolatot, és elszálljon a remény, a pillanat varázsa.
– Ancsának kölykei születtek, lehet, hogy mi is kapunk egyet Ilus nénitől.

*

A vonat megérkezett, és az utasok óvatosan szálltak le a magas lépcsőkről. Végre meglátta Aput. Kezében egy nagy, barna kartondoboz volt!
Vica elkérte Apu táskáját, majd ő hozza, segít neki, Apu csak a dobozra figyeljen. Szorosan ment mellette, szeme a dobozon volt.

– Benne van? – kérdezte izgatottan Aputól.
– Igen – felelte az szűkszavúan, ahogy szokta.
– Hadd nézzem meg! – kérlelte Vica.
– Majd, ha hazaérünk – tért ki határozottan a kérés elől Apu.
– Nem is nyitotta ki Apu az úton?
– De, a vonaton egyszer. Nagyon tetszett mindenkinek. Az egyik utas meg is akarta venni.
– De Apu nem adta neki?!
– Nem. Pedig nagyon kérte.
– Nem nyithatnánk ki mégis?
– Mondtam, majd ha hazaérünk.

Hosszúnak tűnt az út hazáig. Az állomás a falu szélén volt, de távolabb a házaktól. A járda magasan emelkedett ki a talajból, mintha töltés lenne. Hosszú, magányos csík, amely a végén egy kanyarral fordult be a házak közé. Két oldalán a füves legelőn kövér libák legelésztek. Most gágogva támadtak a járda felé a betolakodók elijesztésére. A kertekből a falusiak a hátsó kiskapun engedték ki őket legelni, így kevesebb gondjuk volt az etetéssel. Végre befordultak az utcájukba. A Sziget utca hosszú, széles út volt, ők pedig a távolabbi végén laktak. Vica a szemét továbbra sem vette le a dobozról, de abból se mozgás, se hang nem hallatszott.
Messziről látta, hogy Anyu már a kapuban várja őket. Amikor hazaértek, és Apu kinyitotta a dobozt, egy fehér bundás, gömbölyű, göndör szőrű kiskutyus nézett ki belőle érdeklődve, de kicsit megszeppenve. A nyakán piros szalag volt. Bundi lett a neve.

Szerelem volt ez első látásra, és Vica számára aznap Bundin kívül más nem is létezett. A szoros barátság, ami kettőjük között kialakult, sok-sok éven át tartott.

 
Szűcs Ilona • Tavasz az őszben

Ellobbant a nyár. A nap kései sugarai langyosan simogatják arcomat. Nincs már ereje, nincs tüze, lassan, öregesen lépeget felfelé az égen. Néha felhő mögé bújik megpihenni, majd újra előbukkan és folytatja útját.

Már nem jut fel a csúcsra, félúttól kicsit feljebb vérvörös arccal hanyatlik a hegyek mögé, szégyellve gyengeségét.
Hideg, morcos szelek fújdogálnak, kísértetiesen zörgetve a fák összeaszott, száraz levelét. Hol van már a tavaszi szellő gyengéd cirógatása, vagy a nyári szél jóleső, hűs csiklandozása lábam szárán, játékosan megemelgetve szoknyám szegélyét.

Mérges, dühös szelek fújnak. Alattomosan meglapulnak a száradó fűben, majd hirtelen támadva rázzák a fákat, rángatják a vezetékeket és bele-belekapnak a háztető kiszögelléseibe. Erejüket fitogtatva tombolnak, majd dühük múltán halk suhogással elülnek a bokrok alján, várva a következő alkalomra, amikor kitörhetnek.

Kézjegyüket viseli a letarolt határ, a csupaszon ágaskodó fák s az út menti vastag avarszőnyeg. A kert is lehangoló látványt nyújt. Rózsáim hervadtan lógatják fejüket, bimbóik már nem bonthattak szirmot. A szőlő levelei sárgán kókadoznak, de még tartják magukat.

Néhány levél fáradtan hullik alá, feladva a küzdelmet. A barackfa ágai meztelenül dideregnek, s nagyokat sóhajtva várják a megváltó havat. Pihe-puhaságába takarózva végigszunyókálhatják a telet, s rügy repesve óhajtják a tavasz ébredését.

Kisétálok az udvarra, lassan lépegetek a járdán, szemem végigpásztázza a kertet, bőröm jólesőn szívja magába a nap langyos, őszi sugarait. A kapu felé közeledve a zöld levelek közt megvillan valami kis apró kékség. Közelebb hajolva látom, három szál ibolya nyílik, szerényen megbújva a szőlő takarásában.

Olyan visszafogottan, félénken ülnek ott, mintha ők maguk is tudnák, hogy nincs itt semmi keresnivalójuk. Egy csipet kis tavasz az őszben. Drága ibolyáim, megtévesztett benneteket a napsütés s ti rögtön szirmot bontva siettetek üdvözölni az ébredő tavaszt?

Micsoda bizalom, micsoda remény lakozik bennetek, irigylésre méltó ez a nagy igyekezet. A természet mégsem ontja rátok ajándékait, az élet nem zökkenhet ki a megszokott kerékvágásból. Nyár után ősznek kell jönnie, hiába a langyos délután, hiába az aranyos napsütés, az éjszaka minden nap korábban borítja fekete fátylát a világra.

Reggelre dérharmatos a fű s fagy szurkálja jeges karmait a földbe. Szegény kis ibolyák, tavasz megkésett hírnökei, szívembe melegséget loptatok. Mosolyogva nézek rátok, kivirultam én is. Köszönöm nektek e csöppnyi tavaszt a búbánatos, október végi őszben.

---

A rendezvényen felolvastuk még Bánlaky László Ragyogva fénylik már a nap című sikeresen szerepelt alkotását is.

Bánlaky László • Ragyogva fénylik már a nap

Napok óta hűvös, borús idő és sok eső szomorítja életem.
Ám ma reggel, ébredéskor, fényárban úszott a szobám. Nagyot nyújtóztam, kellemes bizsergés járta át testem, – és akkor valahonnan tudatom mélyéből, önkéntelen egy régen énekelt éneket kezdtem dúdolni: „ragyogva fénylik már a nap…” Minden hang tisztán csendült fel emlékezetemben.
Régen, nagyon régen sokszor énekeltem – de mikor is?
És mint varázsütésre kitárult emlékezetem kapuja: 1948, nyár, az utolsó cserkésztábor. Ez a dal volt a reggeli imádságunk.
Egy híján hetven éve, 1948-ban államosították az iskolákat, közte a kanizsai piarista gimnáziumot, szeptembertől megszűnt a cserkészcsapat is. De nyáron még volt cserkésztábor, az utolsó. Ma reggel kihúztam emlékeim fiókjából, és az összekuszált képeket szépen sorba raktam.
Úgy harmincan indultunk a kiszemelt táborhely felé, Vonyarcvashegyre, a Balaton partjára. Ez a partvidék akkor még teljesen néptelen volt. Közvetlen a sátraink előtt a parti nádas susogott, mögöttünk a Szent Mihály „hegy”, melyre kanyargós ösvényen jutottunk fel, a tetőn álló műemlék jellegű kápolnáig. 1729-ben, a viharos Balatonból élve kiszabadult 40 halász építette szerencsés megmenekülésük emlékére. Ez az ország egyetlen halászkápolnája.
Érkezésünk előtt két nappal már a helyszínen volt az előőrsünk, az idősebb táborépítők. Minket már a felvert sátrak vártak, és készen volt a „konyha” is: kb. 2×2 méteres, úgy egy méter mélyre kiásott tábori konyha, tűzhellyel, deszkából asztallal. Lábakon álló sátortetőt kapott az eső és a napsugarak ellen. Ez lett két hétre Tüsi, a főszakács birodalma. A kuktát az ügyeletes őrs adta, ők gyűjtötték a rőzsét is a tüzeléshez.
Ó, és el ne felejtsem: a táborverők ásták ki a „budit”, hivatalos nevén a tábori illemhelyet is. Azért tüstént meg-jegyzem: két hét alatt egyetlen gyerek sem betegedett meg. Szigorúan betartottuk a tábori rendet, a higiéniai előírásokat.
A tábor – mint említettem – közvetlen a Balaton partján állt. A nádason keresztül egy ösvényt tapostunk ki, ezen jutottunk el a nyílt vízig. Bőségesen volt alkalmunk megfigyelni a vízi életet. Vadkacsák, nádi rigók fújták az ébresztőt, békakuruttyolás volt az esti takarodó.

Nagy izgalmat keltett, amikor egy vízisikló kúszott elő a nádból, legtöbben még nem találkoztunk soha ilyen állattal. „Kígyó, kígyó” – szaladt Muksó, aki még kiscserkész volt, a táborparancsnokhoz, Ábel atyához. Jó alkalom volt megbeszélni, mi a különbség a kígyó és a sikló között. Pali bátran meg is fogta, hogy közelről tanulmányozhassuk. Természetesen, utána gondosan visszatettük a vízbe, néztük, ahogy tekergő testtel tovaúszik.
Reggel hét órakor volt ébresztő. Otthon megszoktam a koránkelést, így elsőnek futottam ki a gyülekező helyre. Egy kis torna, hogy vérkeringésünk is felébredjen, majd a mosakodás következett. Ez úgy történt, hogy egy szál fürdőnadrágban, kezünkben a szappannal és a törölközővel leszaladtunk a tóhoz. Elég tekintélyes méretű fürdőkádunk volt, a zuhanyozást egymás lefröcskölése jelentette. Mire visszaértünk, Tüsi már várt a reggelivel. Emlékszem, első nap köménymagos rántott levest kaptunk kenyérrel. Aztán még többször, attól függően, sikerült-e tejet venni a faluban, vagy nem. Az ebédnél is gyakori volt a krumpli, mákos tészta (esetleg lekvárral). Húst abban az időben nehéz volt kapni, végül a falusi hentessel Ábel atya megegyezett, hogy bizonyos napokon félretesz a tábor számára disznóhúst.
Zászlófelvonással, reggeli közös imával kezdődtek a délelőtti programok. Ekkor énekeltük azt a zsoltárt (nap-himnuszt), amire ma reggel ébredtem:

Ragyogva fénylik már a nap,
az Úrhoz szálljon énekünk,
hogy minden ártót űzzön el,
járjon ma mindenütt velünk…

Hogy majd a Nap ha távozott,
s az óra újra éjt hozott,
lemondásunk szent éneke
legyen az Úr dicsérete.

Dicsérjük az örök Atyát,
dicsérjük egyszülött fiát,
s a Szentlelket, vigasztalót,
most és örök időkön át. Ámen.

Délelőtt kirándultunk. A tábortól nem messze magasodtak a Balaton-felvidék erdő borította tájai. Ábel atya kiadta a feladatot: minden őrs gyűjtsön különböző leveleket, a fákról, bokrokról. Versenyezzetek, melyik őrs a legügyesebb.
Fél óra időt engedélyezett. Gyorsan szétszéledtünk, lázasan gyűjtöttük a szebbnél szebb formájú, kicsi és nagy leveleket. Sajnos, nem a mi őrsünk nyert, de ettől azért nem keseredtünk el.
Ábel atya két csapatra osztott bennünket, zsákjából előkerültek a kék és sárga, számokkal ellátott lapok, és megkezdődött az első tábori számháború. Az én őrsöm a támadó csapatba került, s mivel sikeresen elraboltuk a védők zászlóját, mienk lett a győzelem. Fáradtan, csapzottan, mégis vidám énekszóval indultunk vissza, és mint éhes farkasok vetettük magunkat az ebédre.
Délután az Atya kirakta egy pokrócra a gyűjtött leveleket, és formájuk alapján szétválasztottuk őket.
Most csak a falevelekkel foglalkozunk, egyszerre elég lesz ennyi. Nézzétek ezeket a fidres-fodros leveleket: ez a tölgyfa levele. Keményfa, bútorokat, parkettát készítenek belőle.
Akkor ez is tölgy – mutatott egy másik halomra Muksó. Annyira hasonlók!
No, nem, ez csak rokon – segített a parancsnok. Cserfa, de csertölgynek is nevezik. A kérge alapján jól megkü-lönböztethetők.
De kérget nem faragtunk le, akkor most, hogy tetszik a különbséget megmutatni?
Bizony nem hoztunk. A cserkész szereti a természetet, fölöslegesen miért bántanánk az élő fákat. De titkos ládikámban vannak képek, íme, nézzétek. A tölgy kérge mélyen repedezett, szürke, a cserfa bordái mélyén vörösek. És ez a szívhez hasonló levél a bükk. Ez pedig itt a szilfa levele. Nagyon kemény, kiváló bútorfa. És a gyertyánból is sok mindent tudunk készíteni, például ásónyelet. Minden fa értékes, mindnek hasznát tudjuk venni. Mégis, a legfontosabb: szén-dioxiddal táplálkozik a levegőből, ami az embernek ártalmas, és tiszta oxigént küld magából. Ezért egészséges az erdei séta, friss levegője megtisztítja a tüdőnket, talán éreztétek délelőtt: nem vett könnyen erőt rajtatok a fáradtság.
Tessék még mesélni a fákról – kérlelte Ábel atyát Muksó.
Mára talán elég ennyi. Hoztam növényhatározó könyvet is, este olvasgathatod, Muksó. De most már itt az ideje, hogy meghódítsuk a Balatont!
Hatalmas üdvrivalgással vetettük magunkat a vízbe. Az úszóversenyt a kis Köpi nyerte (bátyja volt a nagy Köpi).
A nap fénypontja a tábortűz volt. Nagyon sok népdalt énekeltünk, a kis Köpi volt a nótamester. Tréfás jelenetekkel is szórakoztattuk egymást.
Elálmosodtunk, mire a tűz elhamvadt. Körbe álltunk, és egymás kezét fogva énekeltük az esti búcsúdalt:

Tábortűznél minden este,
cserkész-ajkról száll a dal…
Lassan elhamvad a láng is,
felhangzik a hő ima:
Miatyánk, ki vagy a Mennyben,
légy velünk ma éjszaka.

A nádas susogása hamar álomba ringatott.

---

A sikeresen szerepelt rövidprózai írások teljes listája:

Bánlaky László: Ragyogva fénylik már a nap
Domahidi Klára: Úszásoktatás
Fodor Zsombor: A kalapban nőtt gombacsalád
Császár Viktória: Fagyos gondolatok
Császár Viktória: Ébredés
Császár Viktória: A korongtestű vezér
Császár Viktória: A bálterem küszöbén
Kovács Sándor: Kócos Szilvesztere
Lovas József Pál: Egy elefántbébi sirámai
Paróczai Fanni: Vissza a természetbe
Szabó Ilona Valéria: Az ajándék
Szűcs Ilona: Tavasz az őszben
Tóth Kinga: Csak egy felhő az égen

---

A cikksorozat további részei:

beszámoló a rendezvényről – A Természet poétái – A Természet piktorai