A boldogságra mindig várni kell.
Leeresztett tekintettel,
Meghunyászkodva, földig hajolva,
Mélyen belül tücsökzenét mormolva.
Telnek a fényes hétköznapok.
Vidámkodó ragyogást vajon mikor kapok?!
Várj még, a boldogságra mindig várni kell.
Nyitott szívvel, őszinte, tiszta lélekkel.
Telnek a szürke hétköznapok,
Örömteli apró sugarat mikor kaphatok?!
Várj még, hisz a boldogságra mindig várni kell!
Türelem hárfa dallama, mi neked énekel.
Telnek a sötét hétköznapok,
Egy villanásnyi halvány fényt sem kaphatok??
Várj még mondom, hisz a boldogságra mindig várni kell!
De látom, szíved mélyén már a kétség figyel.
Feketébe fordult napkerék ismét gördül az égen,
Örömöm vakító sugarát én már nem remélem.
Várj még te balga, hisz mondom, a boldogságra mindig várni kell!
De jól vigyázz! Hervadó lelked virága senkit sem érdekel.
Így hát csendben, a kertemben ülve várok.
Nézem a kék eget, hátha csodát látok.
Nem bírom, nem várok, feladom!
Dühös lelkemből a szeretetet kidobom..
Ám ekkor hamvadó magányomban meglátom a fényt,
Szivárvány szánon kúszik vissza szívembe a remény.
Legbelsőmben hirtelen ragyogni kezd a nap,
A sötétség, mint kihúnyó tűzkohó, elapad.
Látom a szerelem madarát felreppenni felhőkön,
Szárnyalni át aranyló kalászmezőkön.
Itt forr egybe a jó a és a rossz válik el.
Már tudom, a boldogságra mindig várni kell.
Author: Kőnig Eszter
Kőnig Eszter az Irodalmi Rádió szerzője. Rendszerváltás hajnalán születtem, szüleim szívébe meglepetést csepegtettem, Hiszen ők fiúnak vártak, nevemnek Bendegúzt szántak. Gyermekkoromban sok történetet hallgattam, Ezekből aztán fejben saját mesét faragtam. Úgy éreztem, hogy ebben nincs művészet, akkor még nem tudtam mi az a költészet. Most sem igazán ismerem a mikéntjét, rímekbe öltöm szavaknak miértjét. Átlagos kislány voltam, babák világában kóboroltam. Egyszer csak megcsapott a dízelmozdony füstje, józan eszemet ez azonnal elöntötte. Azóta utazom vonaton eleget, nosztalgikus hangulatba mindig ez kergetett. Szeretek, verselek, írok, hétköznapi harcokat így vívok. Kőnig Eszter néven láttam meg a napvilágot a székesfehérvári kórházban 1989. rendszerváltásos júliusában. Kicsi korom óta szerettem meséket és zenéket hallgatni, sokszor kreáltam saját történeteket a környezetemben zajló események hatására. Később aztán papírra vetettem a gondolataimat, jelenleg is dolgozom több novellán, regényen a verselés mellett. Egyszer majdcsak elkészülnek, nem siettetem, hiszen jó munkához idő kell (rosszhoz meg még több, tudom). 🙂 Közgazdasági szakközépiskolába jártam, amikor feltűnt tanáraimnak az irodalom iránti szeretetem, gyakran indultam helyi szavalóversenyen szép eredménnyel, én kreáltam az iskolai szalagavatós darabunk szövegét is, képviseltem a diákéletet a rendezvényeinken. A munka világába sodródáskor kissé eltávolodtam az írástól, majd új szerelem kezdett kibontakozni: a vasútért dobbant meg a szívem; ez a kapocs azóta...
Egy válasz
Kedves Eszter!
Nagyon sok nagy igazságot mond el ebben a gyönyörű versben! Élvezet volt olvasni, nagyon tetszik!
Üdvözlettel: Misi