Janka végzett a levéllel, melyet a „Szerelem.hu” blogra akart beküldeni, de mielőtt még megnyomta volna a küldés gombot, átolvasta a levelet, melyben ez állt:
Sziasztok! Janka vagyok, huszonhat éves, boldog és szerelmes! A mi történetünk öt évvel ezelőtt kezdődött: épp a barátnőmet vártam a munkahelye előtt, amikor közvetlenül mögötte egy nagyon helyes srác is kijött a kapun. Magas, kisportolt, barna hullámos hajjal és nagyon szép kék szemekkel, a mellkasán átvetett laptop táskával. Olyan kisfiúsan kedves mosolya volt ahogy elköszönt a barátnőmtől, majd elindult a kerékpártároló felé. Én persze rögtön kérdeztem Barbarától ki volt ez a srác, és mennyire ismeri. Azt felelte, nemrég dolgozik náluk, informatikus – és megmondta a nevét. Este sokat gondolkoztam, be merjem-e jelölni a facebookon, de aztán letettem róla: nem akartam hogy tolakodónak higgyen. Így telt el két hónap, és nem volt nap, hogy ne gondoljak rá. Végül karácsony napján bejelölt, és rákérdezett, emlékszem-e még rá, hogy ott, a bank előtt láttuk egymást. A szívem a torkomban dobogott, azt se tudtam, mit válaszoljak? Akkor még nem mertem neki bevallani mennyit gondoltam rá, de szerintem még így is érezte, hogy örülök a jelentkezésének. Pár napig leveleztünk, majd az ünnep utáni vasárnapra randevút kért tőlem.
Boldogan készülődtem. Anyám észre is vette, hogy sokkal nagyobb gonddal sminkelek és szárítom a hajamat, mint amikor csak a barátnőkkel találkozok, meg hogy fél óráig válogatok a tükör előtt – de persze nem akartam beavatni, hiszen ki tudja, mi lesz ebből a randevúból?
Minden csodálatosan alakult. A szilvesztert már együtt töltöttük, éjfélkor megcsókolt, és boldog közös új esztendőt kívánt magunknak. Olyan boldog voltam, hogy kis híján elsírtam magam! Igen, van fiúm, nem kezdem magányosan az évet, nem fognak sajnálgatni a lányok, akik már évek óta randevúznak! Tamás elmondta, hogy már akkor, ott a kapuban elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy velem megismerkedjen, de nem mert rögtön kezdeményezni, mert volt egy lezáratlan kapcsolata. Erről többet nem beszélt –én meg nem kérdeztem: gondoltam ez az Ő ügye, ha akarja, majd egyszer elmondja.
Csodálatos hónapok következtek, életem első, és nagyon boldog kapcsolata volt!. Már a nyaralás terveztük, amikor egyik nap egy volt évfolyamtársam rám írt, hogy hagyjam békén az ő pasiját, akitől gyereket vár – és a nyomaték kedvéért mellékelt egy fotót, amelyen az én szerelmem és ő látható, amint egy állófogadáson beszélgetnek. Azt hittem, megszakad a szívem! Rögtön eszembe jutott, hogy megismerkedésünk elején azt mondta: van egy lezáratlan kapcsolata. Hát ez lehetett az! Rettenetesen elkeseredtem, zokogtam órákon át, aztán felhívtam Tamást, elmondtam mindennek és meg sem hallgatva mentegetőzését szakítottam vele! Másnap reggel felmondtam a munkahelyemen, kiutaztam anyukámhoz Londonba, és hét hónapig ott dolgoztam. Tamás próbált hívni, írt is nekem – de én olvasatlanul töröltem minden levelét.
A munka – amit Angliában találtam – egyre jobban tetszett, elhatároztam, hogy végleg kiköltözöm, de ehhez haza kellett utaznom, hogy elrendezzem a dolgaimat: pl. megpróbáltam a garzonomba hosszú távra albérlőt találni, olyat akiben megbízhatok. Végül Barbara – egy bankos barátnőm – azt írta: talált egy fiatalt párt, akik kisbabával költöznének, és legalább három évre keresnek lakást. Megvettem a repülőjegyet, és megírtam Barbarának, ha csak tud, várjon a repülőtéren péntek délután. Nem egyedül jött, hanem a kollégájával, aki az albérlet kereste, így megbeszéltük, hogy azonnal velem jönnek a lakásomhoz. Ádám – aki első látásra szimpatikus volt – ekkor azt mondta, hogy ha megengedem, odahívja a párját is a kisbabával, hagy lássák együtt a lakást. Beleegyeztem, és ezután a közös ismerősökről beszélgetve beautóztunk a városba. A lakásom kapuja előtt már ott állt egy lány egy babakocsival – és nekem a földbe gyökerezett a lábam: ez a lány írta azt, hogy Tamástól vár gyereket! Akkor meg mit keres mellette Ádám?
Alighogy kiszálltunk, rögtön kérdőre vontam Katát, és ő töredelmesen bevallotta: Ádámmal már szakítottak amikor kiderült, hogy terhes, kétségbe volt esve, és megpróbált apát találni a gyermekének. Mivel a kollégák közül Tamás volt a legrendesebb, az az őrült ötlete támadt, hogy megpróbálja elszakítani tőlem, és összejönni vele. Kapóra jött a céges buli, ahol valaki lefényképezte őket együtt, így ezt a fotót küldte el nekem. A számítása félig bevált, hiszen én itt hagytam Tamást, de ő a távozásom után teljes letargiába esett, hallani sem akart újabb kapcsolatról, rövidesen kilépett a cégtől, törölte magát a közösségi oldalakról, és azóta senki sem tudja hol dolgozik. Egy hónappal később Ádám valakitől meghallotta, hogy Kata gyereket vár, azonnal kibékült vele, és még a kis Attila születése előtt összeházasodtak.
Kata sírva kért bocsánatot tőlem, mondta hogy tudja, milyen nagyot vétett ellenünk, de higgyem el, hogy nagyon megbánta, és ha tudna, segítene, hogy megtaláljam őt. Azt mondta, megérti, ha ezek után nem adom ki nekik a lakást. Mondtam, hogy időt kérek, ezt nekem meg kell emésztenem, egyenlőre itthon maradok a lakásban, de jelentkezem, ha mégis úgy gondolom, hogy kiadom a garzont.
Ezután még Barbarát is elküldtem, egyedül mentem fel a lakásba, ahol egy csomó levél várt: a szomszéd néni –akinek volt kulcsa a lakáshoz – rendszeresen kiszedte a postaládámat és locsolta a virágaimat. Miután kipakoltam és lefürdöttem, lehuppantam a kanapéra és ölembe vettem a levélkupacot. Számlák és reklámújságok között pár üdvözlő képeslap, és egy levél hevert. Mivel nem volt rajta feladó, gondoltam ezt nézem meg elsőnek, mert kíváncsi lettem ki írhatta. Amikor kinyitottam, azonnal megismertem a kézírást: Tamás!
Igen ő volt, leírta benne, hogy nem érti, hogyan hihettem el, hogy miközben tiszta szívéből engem szeret, viszonya van egy kolléganőjével? Igen, látta ő is a vállalati honlapon a céges buli fotóit, és közte azt is, amit utolsó üzenetemben elküldtem, de higgyem el, azzal a lánnyal akkor beszélgetett életében először: éppen az új laptopja beüzemeléséhez kért tanácsot, arról beszélgettek. Ezt próbálta elmagyarázni akkor is, amikor szakítottam vele, és amikor rájött, hogy elutaztam, ezt próbálta e-mailben is megírni – de valószínűleg olvasatlanul töröltem azt is, mert nem válaszoltam. Ezzel a levéllel tett még egy kísérletet, bízott benne, hogy előbb-utóbb hazatérek, és megtalálom a levelét, de nem mert feladót írni, nehogy akkor ezt is olvasatlanul dobjam el.Ezután megírta, hogy még mindig szeret, és megadott egy új telefonszámot – mert bánatában minden ismerőssel megszakította a kapcsolatát, otthagyta a céget is ahol tönkretették a boldogságát, és elköltözött Szegedre – de azt írta, várja a hívásomat, mert mindenkinek jár egy második esély.
Ott ültem az ágyamon, és folytak a könnyeim: hogy hihettem el, hogy becstelen? Hiszen tudtam milyen őszinte és egyenes ember, hogy okozhattam neki ekkora fájdalmat a hiszékenységemmel? Azt írta: vár rám. De annak már hat hónapja, hogy ez a levél keletkezett, mi van, ha azóta mégis talált valaki mást? Megérdemelném! Néztem a telefonszámot, de nem volt bátorságom tárcsázni, arra gondoltam majd másnap délelőtt, ha kipihenem magam. Lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Arra gondoltam, az nem jó ha délelőtt zavarom, hiszen biztos dolgozik (az, hogy péntek este van és másnap valószínűleg nem kell dolgoznia eszembe se jutott)…végül tíz óra előtt egy kicsivel összeszedtem a bátorságomat, és mégis tárcsáztam azt az idegen számot. Már a második csöngetésre felvette, a hangjában határtalan örömet éreztem, én pedig elcsukló hangon próbáltam kérdezni: meg tud-e bocsátani? Azután három órán át beszélgettünk, majd közölte, hogy reggel az első vonattal indul hozzám!
Azóta a találkozás óta két év telt el, most együtt dolgozunk Londonban. Végtelenül szeretjük egymást, és fél éven belül meg fog születni az első kisbabánk. Azt tervezzük, még a szülés előtt hazautazunk, és összeházasodunk: szeretnénk, ha a barátaink ott tudnának lenni velünk azon az esztergomi sétahajón, amelyen örök hűséget fogadunk egymásnak.Katának végül megbocsátottam, és a lakásomat nekik adtam ki, mert úgy gondolom, igaza van a páromnak: mindenkinek jár egy második esély.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...
