A napraforgók búsan meredeztek a kert végében. A szél néha unottan hintáztatott rajtuk egyet, mire azok ijedten kapkodtak száradó leveleikkel a levegőbe, hátha valamiben megnyugvást találhatnak. Csönd ült a fákra, a színes madárkák már mind elmentek, nem trillázott rajtuk semmi. A fészkek üresen tátogtak bele a hűvösödő alkonyba, hogy jóllakjanak a szótlan órákkal. Olykor baljóslóan az öreg diófa is elengedett egy-két levelet. Szép csöndesen tette mindezt, nehogy valaki tudomást vehessen róla. Még rákiabálnák az emberek, hogy ő hozza a nyakukra az őszt.
Minden lelassult, álmos lett, a hetekkel korábbi zsizsegésnek már nyoma sem maradt. Peti az udvaron botorkált, és próbálta magát elfoglalni valamivel. A kert tele volt gyümölcsfákkal, az édesapja ugyanis abban a kis földben találta meg a családja boldogulását. Óva intette hát gyermekét minden ott elkövetett rosszaságtól, hisz, ahogy értek a gyümölcsök, úgy lett belőlük szép sorjában portéka, befőtt, vagy éppenséggel pálinka. Aztán ez a sok minden egyszeriben gazdát cserélt, és kenyérré vált az asztalon.
Ezekre a fákra nem lehetett felmászni, ágaikból nem lehetett csúzlit faragni, sőt bunkert sem lehetett köréjük építeni. Szabad volt azonban őket gondozni, locsolni, a töveiket kapálgatni. Az öreg kertész, a fák szeretetét próbálta beleültetni a fiába is, aki szívesen segédkezett, és próbált jó kisinasnak bizonyulni. Sok délutánt eltöltöttek a fák között, de ősz végén, amikor az utolsó gyümölcs is lekerült a fákról, beköszöntött a hideg, és már nem volt mit tenni.
Peti sokszor nem tudta mit is kezdjen a megmaradt szabadidejével. Édesanyja sok könyvvel ajándékozta meg, de velük nem kötött oly nagy barátságot a fiú, csupán átpörgette az öreg besárgult lapokat, aztán érdektelenül félrerakta őket. Mindhiába! Gyerek volt még, aki játékra vágyott, mozgásra, szabadságra, odakint a szabadban a fák között, a fűben, vagy akár a patakban térdig gázolva.
A fiúnak nem voltak testvérei, és a közelben barátai sem, így semmi sem volt olyan izgalmas, mint ahogyan az többedmagával lehetett volna.
Aztán egyik nap az öreg kertész fütyörészve, vidáman érkezett haza a vásárból.
– Nahát, ilyen jól sikerült az alku? – kérdezte a felesége, aki ritkán látta ilyen jókedvűnek a férjét.
– A vásár is jó volt, – felelte sejtelmesen az öreg -, és a fiú bajára is megvan a gyógyír!
– Na, és mi lenne az? – kérdezte hitetlenkedve az asszony.
– Egy kiskutya! – vágta rá a férje.
– Egy kiskutya? – kérdezett vissza mindjárt az asszony, mint aki nem jól hall.
– Az ám! – bizonygatta az öreg.
– Megpróbálhatjuk! – adta rá az áldását az asszony.
Így került hamarosan egy apró eb a házhoz.
El kellett telnie egy rövid időnek, amíg a kis állatot a házukba fogadhatták, hisz annak az anyja tején még meg kellett erősödnie.
De egy szép napfényes, késő őszi napon az is eljött, hogy Peti, és az apukája elindultak, hogy kiválasszák az alomból azt a szerencsés kiskutyát, aki azontúl náluk lakik majd. Elöl ment Peti szinte futva, hisz izgatottságában már alig bírt magával. Az öreg követte őt, szaporázta amennyire bírta, de igencsak megizzadt a gyors tempóban.
A nagy sietség végén, messzebb, valahol a buckák alatt kisejlett egy apró faházikó kéménye.
– Látod azt a házat, fiam? – bökött arra fejével az apa.
A fiú lázasan bólogatni kezdett.
– Na, oda megyünk!
Azután már nehezen lehetett parancsolni a gyereknek, aki legszívesebben futott is volna, csakhogy az út végére érjenek.
Néhány pillanat múlva, azonban már mindannyian ott álltak az alom előtt. Ő is, az apja is, és a gazda is, akié a kiskutyák voltak.
Peti tágra nyílt szemekkel nézte az öt apró kis szőrpamacsot, amint azok borostyánszemeiken keresztül ismerkedtek az óriásinak tűnő világgal. Volt köztük koromfekete, tarka, kajlafülű, és bozontos szőrű is. Két ugyanolyat azonban nem lehetett találni köztük, mintha csak nem is testvérek lettek volna.
A fiú hirtelen azt sem tudta, hogy melyiket nézze, melyiket válassza. Végül csak megakadt a szeme az egyiken.
Nem volt az a kiskutya szép. Sőt, ha lehet ilyet mondani, akkor az a kiskutya egyenesen csúnya volt. Soványabb, szerencsétlenebb volt a többitől. Valami lehetett a lábaival is, vagy talán a csípőjével, mert bukdácsolva járt. Olykor, ha nagy lendületet vett, orra is esett. De mindannyiszor miután elnyúlt a földön, azonnal felállt, hogy morogva követeljen helyet magának az anyja csecsei között. Persze a testvérei könnyűszerrel félrelökték, de az a kiskutya mindannyiszor küzdött tovább. Akarat volt benne, meg nem alkuvás. Peti részvéttel nézte azt a jószágot, és egyben csodálattal is. Akkor már egyedül csak őt, mintha a többi ott se lett volna.
– Ugye, nem azt a kis szerencsétlent nézted ki magadnak, fiam? – kérdezte az apja rosszallóan.
A gyerek nem szólt semmit, csak kinyújtotta a kezét, és végigsimított a kiskutyán.
– Az nem biztos, hogy megmarad! – szólalt meg a gazda is.
De a gyerekszív megváltozhatatlan volt, így mégis az a szerencsétlen, sovány kiskutya került oda aznap Petiékhez. Nagy lett a fiú boldogsága azután, hisz jó barátságba lettek ők ketten. A fiú, meg a kiskutya.
Az ebnek Ragacs lett a neve. Ezt a nem túl dicső nevet a fiú apja adta neki, miután megfigyelte, hogy a kiskutya miként bukdácsolt mentében.
– Hát fiam, ez az eb úgy halad, mintha ragasztós lenne a tompora. Alig van négy lábon, és máris földhöz veri magát! Aztán meg alig bír felállni!
– Igen! Legyen a neve Ragacs! – ujjongott a kisfiú, aki a névválasztás nehéz feladatát mindaddig képtelen volt megoldani.
– Hát legyen! – morogta az öreg kertész, majd visszafordult a fáihoz, szinte nem is törődve az egésszel.
Ragacs a bajait azután sem nőtte ki, de ez Petit soha nem zavarta. Csak az apja morgolódott néha, amikor a kutya épp útban volt, és nehézkesen mászott arrébb előle. Soha nem bántotta őt ezért, egyszerűen csak nem szerette, hogy olyan volt, amilyen. A kiskutya azért őt is feltétlen hűséggel szolgálta, bár viszonzásul nem sokat kapott vissza az idős kertésztől. Az öreg ugyanis nem sokat törődött vele, ő továbbra is csak a fáinak élt.
A kiskutya sokszor megfigyelte a gazda munkáját, amikor Peti éppen iskolában volt. Így tudatosult benne, hogy azokat a gyümölcsfákat, valamiért nagyon tisztelni kell. Nem annyira, mint Petit, nem is annyira, mint az apukáját, de azért tisztelni kell őket nagyon, mert a gazda is szereti őket. S amit a gazda szeret, az jó. Ennyi volt csupán a lecke a fákról Ragacs számára, sokat nem is morfondírozott tovább rajta. De ennyit határozottan megjegyzett.
Aztán teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. A kiskutyából nagykutya lett, amolyan házőrző féle. A kis Peti is nőtt egy évet, meg jó néhány centit, de lelkében megmaradt annak, ami volt. Továbbra is sokat törődött a kutyájával, fortélyokra tanította, persze csak akkor, amikor nem volt a gyümölcsösben semmi munka. Az öreg kertész ugyanis még mindig ápolta a fáit, épp csak egy kicsit hajlott a háta az eltelt egy év alatt.
Újra ősz volt. Gyümölcsszezon. Abban az évben különösen jól termettek a fák. Az ágak rogyadoztak a sok terméstől, alá kellett őket dúcolni, hogy ne szakadjanak le. Az öreg kertész is többet mosolygott akkoriban, örült mindennek, amit a fiával ketten összehoztak. Mert Peti is tagadhatatlanul kivette a részét a munkából. Az apa ezért elhatározta, hogy vesz neki valami ajándékot.
Sokat tanakodott, amíg végül egy biciklire esett a választása. Egy szép napon az öreg meg is vásárolta a kétkerekűt. Szép volt az a bicikli, suhant, mint a fecske a nyári égbolton. Petinek addig soha nem volt még új kerékpárja, így nagyon örült neki, amikor megkapta. Azonnal ki is próbálta. Aznap délután szinte le sem szállt a nyeregből.
Ezalatt Ragaccsal nem játszott senki. De ezt akkor nem igazán bánta a kiskutya, mert látta, hogy a gazdája boldog.
– Majd holnap több időt szán rám, vagy ha nem holnap, akkor azután! Ha esetleg végleg nem lesz már rám ideje, hát akkor elég lesz az is, ha nézhetem, és a közelében maradhatok! – gondolta a kiskutya, majd a mellső lábaira tette a fejét, és úgy figyelte tovább Peti örömét.
– A fák, és a bicikli. Most már ezekre kell vigyáznom, amíg a két gazdám alszik! – véste a fejébe Ragacs. S azontúl éjszakánként még éberebben aludt.
Akkor este is így hajtotta álomra a fejét. Sötét éjszaka volt, mert a Hold nem világított. Elbújt ő is egy puha felhő mögé, hogy maga is hunyjon egy kicsit. Ragacs nézett egy ideig a vaksötétbe, majd összegöndörödött az óljában, mint a róka, és behunyta szemeit.
Álma azonban nem nyúlhatott messzire, mert hamarosan motoszkálást hallott a kerítés mögül, és suttogó emberi beszédet. Nem ismerte azokat a hangokat, hát beleszagolt a levegőbe, ahonnan a zaj érkezett.
– Hjjj!! – rázkódott meg, mintha azok a szagok tüskeként fúródtak volna bele az orrába. Ugyanis idegen emberek hozták azokat magukkal! Vicsorogni kezdett akkor a kiskutya, és felborzolódott a szőr a hátán. Felpattant vackából, és acsarkodva a hangok felé ugrott.
Odabent mit sem vettek észre ebből. Aludt a család, mint akiket a becsületes munka elringatott.
Pillanatok múlva azonban egyszerre pattant fel mindenki, mert Ragacs akkor már valósággal hörgött dühében.
– Acsarkodik a kutya! – kiáltotta el magát az öreg, de akkorra már Peti is kiugrott az ágyból.
– Te csak maradj veszteg! – parancsolt rá az apja.
Mire ezt kimondta, a kutya ugatása fájdalmas vonyításba torkolt.
Csönd lett azután. Mérhetetlen csönd. Egy pillanatig hallgatták csak, aztán az öreg elindult az ajtó felé. Egy szúrós pillantás elég volt, hogy Peti tudja; maradnia kell! Az öreg úgy vágott neki a szeptemberi éjszakának, ahogyan volt; pizsamában. Peti az ablakból figyelte őt, anyja szintúgy.
Az öreg kertész a kert végében már nem látott egyebet, csak két fekete árnyat, ahogy azok átugranak a kerítésen.
– Takarodjatok innen, az anyátok keservit! – kiáltotta utánuk, talán azért, hogy a csibészek meg ne gondolják magukat, vagy, hogy ő maga meg ne ijedjen.
Aztán újra csönd lett. Csak a szél játszott a levelekkel, ágakkal. Az öreg megállt. Talán nem is lélegzett néhány pillanatig. A kutyát kereste, de nem találta sehol. Halkan hívogatni kezdte. Lágyan, kedvesen, ahogyan még soha.
– Ragacs! Ragacs, te! Merre vagy? Gyere elő, no!
De az éjszaka mozdulatlan maradt a hívó szóra. Az öreg körbejárta a fákat, tőről-tőre. Ismerte mindet. Haj’ mennyit dolgozott velük! Csukott szemmel is körbejárta volna már őket. De akkor a kutyát kereste, a fákkal semmi dolga nem volt. Rossz volt már a szeme, hunyorgott. S akkor mintha meglátott volna valamit. Valamit odalent a földön.
Az ablak teljesen bepárásodott, ahogy Peti és az anyukája az arcukat nekitapasztva várták vissza a családfőt. A családfőt, a kutyával.
S egyszer csak hirtelen, az öreg döcögős járásával feltűnt a kert végében. Lassan jött, talán még nehezebben, mint máskor. A bentiek meredten nézték őt.
És az öreg közeledett. Lassan, csöndesen, de közeledett. S akkor Peti meglátta, ahogy a karjaiban ott fekszik a kutya. Az ő kutyája. Ragacs.
Kirohant. Akkor már nem érdekelte a tilalom, vagy, hogy esetleg leszidhatják.
Az öreg nem szólt semmit, amikor a fia elé ért, csak letette a kutyát, aminek a vére vörösre festette a földet maga körül. Sötét volt az a vér. Szinte fekete. Olyan, mint a gyász. A fiú szólongatni kezdte Ragacsot, de a kutya meg se rezzent. Még a fülét se biccentette, a farkát se csóválta meg, mint máskor, amikor a gazdája szólt hozzá.
Peti zokogni kezdett. Az öreg otthagyta őket.
Már hajnalodott, amikor az öreg ásót vett elő, és gödröt csinált. Egy sírt. Amibe egy kiskutya épphogy belefért. Abba tették bele Ragacsot, akkor, amikor a Nap felkelt.
A gazda ezután fűrészt vett elő, és a nagy körtefához ment. A legnagyobbhoz, a legöregebbhez. Azt szerette a legjobban. Egy ágat vágott le róla, abból csinált a kiskutya hantjára keresztet. Közben egy szót se szólt. Csak csinálta, amit kellett.
Peti segített neki, mint mindig.
Author: Guti Csaba
Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz éve Dabasra költöztem, és véglegesen letelepedtem. Az olvasás nagy szenvedélyem volt gyerekkorom óta. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyv jó útitárs, így akárhová mentem, soha nem maradt el mellőlem az aktuális olvasmányom. A természetnek nagy tisztelője vagyok, ahogy a magam erejéből telik próbálom óvni. Novelláimat sokszor ihletik a fák, és az állatok. Írásaimmal próbálom közelebb hozni ezt a csodát az emberekhez, és a természet szeretetét megerősíteni az olvasóban. Számos novellám azonban humán indíttatású. Szeretek az emberek közt szemlélődni, fürkészni a tekintetükben, elgondolkodni szavaikon, cselekedeteikben a „miérteket” keresni. Próbálom beleképzelni magamat a helyükbe, átérezni gondjaikat, boldogságukat. Írásaim többnyire drámai hatásúak, hogy súlyt adjak egy adott problémának, amiről beszélni szeretnék. A nevelő szándék mellett többnyire reményt hagyok a végkifejletben, hogy az olvasó érezze, hogy mindig van kiút a gondokból. Ez sokszor nem több, mint választás, vagy kitartás kérdése. De a kulcs, ami feltétlenül szükséges hozzá: akarat, és a vonzódás a jó felé. Guti Csaba szerzőnk szerkesztőségünk által kiadott könyvei megvásárolhatók a Líra Könyv hálózatában: