A bodzafa már zöldellő levelet hajt,
átadja magát az éhes langyos szélnek.
Szeméből a hűség harmatos fénye hull,
a testté lett tavasz rikolt az erdőben.
Pamacsszerű felhők párban kergetőznek,
az ég tiszta kékje elhagyta a hajnalt.
A havasok még utána kiáltanak
az eltávolodó, éledő vidéknek.
A madarak csőrében hangra kiáltanak
az eltávolodó, éledő vidéknek.
Melegség kelti életre karjaimat,
virágígéretben csillogó szememet.
A sóhajok földjén jár már a kikelet.
idenézz! A bodzafa nekünk integet!
Author: Fazekas Imre Pál
Fazekas Imre Pál (1930-2020) az Irodalmi Rádió legjobb szerzője 2012. cím birtokosa, posztumusz szépirodalmi életműdíjas költőnk. “Félve néztem szét a világban. Mit keresek én ott, ahol az ember fiának van anyja is apja is, és mégis teljesen árva. Talán ennek köszönhetem, hogy hamar szétnéztem a világban. Arra ösztönzött gyermekkorom óta, hogy írásba rejtsem a legszebb, legemberibb, legistenibb szót: SZERETLEK ÉLET! 1930. április 16-án Budapestem születtem. Apám kun, anyám jászsági. Már csecsemőként, kisgyermekként, később munkabíró fiatalként dobált a sors nagynénik, rokonok, nagyszülők között. Amíg felnőttem, 10-15 helyen szerte az országban, szinte minden nyelvjárási területen rám rakták az élet jó, jobb, keserűbb alapjait. Életem végéig hiányzik azonban az anyai szeretet, az apai intelem. Ezt azok tudják csak, akiket életükben nagyon sokszor megrázott a tiszta, az igaz érzelemhiány. Engem nagyon sokáig kísért. Édeseknek, mostoháknak rövid időre kellettem. Eriggy-csináld te büdös kölyök! Soha semmire nem becsültek. Egyik helyen a földön való gazdálkodást (szánts, vess, kaszálj, kapálj), a másik helyen hentes, mészáros, kocsma, szatócs munkát űztem hajnaloktól késő éjszakákig. A mostohák űzve-hajtva kiélték magukat rajtam. Tanulmányaimban erősen gátoltak. Úgy 17 éves lehettem, amikor végső búcsút mondtam a rokoni „szülői házaknak”. Előbb alkalmi munkákból éltem, majd beálltam egy nagykereskedőhöz inasnak, ahol végre volt jóllakásig mit ennem,...