1.
ha megrezdül a tölgyek koronája
égalja névtelen sugalma lobban
gyűrű kerül az esti holdsugárra
ahová benéz az ősz nagy titokban
ahol kék volt az ég még vasárnap
fények játszottak levélen s a lombban
kis vörösbegy dalolt a láthatárnak
virágmilliók nyíltak nyugalomban
csillagok szelíden égtek az estben
ökörnyálak úsztak a levegőben
álmok sétáltak a tónál kettesben
és rátaláltak egymás kis szívében
2.
sütkéreztek az illatok a fényben
néma tükörbe néztek a poszméhek
lila akácok nyíltak messzeségben
elbúcsúztatták a drága fecskéket
majd behajoltak ablakon az ágak
hulltak a levelek az udvarokon
megjött a szél fázni kezdtek a házak
a pára már megpihent az arcokon
hajnalok rózsaujja átlobogott
szembe ment az áldott búzavetéssel
a kis patak halkan továbbrobogott
holnap nevű álmok nagy gyönyörével
3.
sirálysikoly felelt a szárcsa szóra
sötét felhők alatt lucskos csendben
feketerigó hangol őszi dalra
a gyérült erdőnek szeme se rebben
rövid napot látnak az őszirózsák
halottak napján könnyeznek a kézben
gyertyák ezrei emlékünket ontják
imát emelve az égnek a csendben
gondolatok őszi ámokfutása
visszasírná még a tavaszt szívében
csillagok elképzelt álmában járva
gyermek piheszárnyak szállnak a szélben
4.
medvebundás éj fagyba burkolózik
fenyő hegyek orma hóvihart kerget
esti fényben csilingel hangolódik
novembervég feszül át decembernek
dagadó szél búcsúzik az ősztől
a tétova messzeségek ködében
reménysugár köszön egy üstökösről
igehang száll – végtelenség ölében
gyönyörű volt sodró búcsúnk a nyártól
a szép ősz sem feledteti el velünk
a természet kincse szól boldogságról
záloga lelkünk hite – sorsunk nekünk.
Author: Fazekas Imre Pál
Fazekas Imre Pál (1930-2020) az Irodalmi Rádió legjobb szerzője 2012. cím birtokosa, posztumusz szépirodalmi életműdíjas költőnk. “Félve néztem szét a világban. Mit keresek én ott, ahol az ember fiának van anyja is apja is, és mégis teljesen árva. Talán ennek köszönhetem, hogy hamar szétnéztem a világban. Arra ösztönzött gyermekkorom óta, hogy írásba rejtsem a legszebb, legemberibb, legistenibb szót: SZERETLEK ÉLET! 1930. április 16-án Budapestem születtem. Apám kun, anyám jászsági. Már csecsemőként, kisgyermekként, később munkabíró fiatalként dobált a sors nagynénik, rokonok, nagyszülők között. Amíg felnőttem, 10-15 helyen szerte az országban, szinte minden nyelvjárási területen rám rakták az élet jó, jobb, keserűbb alapjait. Életem végéig hiányzik azonban az anyai szeretet, az apai intelem. Ezt azok tudják csak, akiket életükben nagyon sokszor megrázott a tiszta, az igaz érzelemhiány. Engem nagyon sokáig kísért. Édeseknek, mostoháknak rövid időre kellettem. Eriggy-csináld te büdös kölyök! Soha semmire nem becsültek. Egyik helyen a földön való gazdálkodást (szánts, vess, kaszálj, kapálj), a másik helyen hentes, mészáros, kocsma, szatócs munkát űztem hajnaloktól késő éjszakákig. A mostohák űzve-hajtva kiélték magukat rajtam. Tanulmányaimban erősen gátoltak. Úgy 17 éves lehettem, amikor végső búcsút mondtam a rokoni „szülői házaknak”. Előbb alkalmi munkákból éltem, majd beálltam egy nagykereskedőhöz inasnak, ahol végre volt jóllakásig mit ennem,...