A könyvtár

 

Nyoma sem volt már szép időnek, október elejét koptatták a szelek, és a városkát satuba fogta a vacogtató hideg. Az eső hajnal óta hullott a szennyes, szürke égből, a Napot látni sem lehetett, pedig a melege jót tett volna a testnek, léleknek.

Valahol a fák között erősen párállott egy apró gyerektest, mely a hideg idő ellenére az izzadságtól tocsogott. Számára nem volt ebben semmi különös. Rég megszokta már, hogyha úgy hozta a sors, szaladnia kellett. Jobban futott már a nyúlnál, az agárnál is sebesebben. Akkor is nagy sprinten volt túl, majd a fa tövében megbújt nesztelen. Biztosan tudta, hogy az üldözőit rég elhagyta már, mégsem moccant meg. Köhögni sem mert, pedig a szapora lélegzetvétel erősen reszelte a torkát. De az a fiú a futáson kívül azt is eltanulta a nyúltól, hogy nem elég, ha gyors az ember, olykor lapulni is tudni kell.

Így görnyedt hát a fák takarásában, hagyta, hogy az eső tovább verje a hátát, hogy a hideg cseppek befúrják magukat a ruhája alá, és reszketve leguruljanak a bőrén.

„Bár nagy lehetnék, bizony, sosem szaladnék el!” – dohogta magában, majd végignézett erőtlen madártestén, és elszégyellte magát. Vézna volt és ügyetlen, a fiúk leginkább emiatt nem szerették. Akkor is épp előlük kellett eltűnnie, ugyanis aznap újra csak miatta veszítették el a csapatjátékot, és olyan csúfság esett meg velük, hogy a lányok nyerték meg a versenyt velük szemben. Ahogy tudott, kereket oldott. Nem akarta, hogy a sárba nyomják a fejét, vagy szétszaggassák a táskáját. Hogy másnap mi lesz vajon, azzal még nem volt ereje gondolni.

Már remegett a hidegtől, amikor végre már fel mert egyenesedni, de még ki sem nyújtóztatta elmacskásodott tagjait, máris valaki megszólította, egészen közelről. Lágy volt az a hang, simogató, mint a tavaszi szél, de a fiú mégis megrázkódott, ijedten fordult irányába. Egy pillanat múlva ébredt csak rá, hogy nincs mitől tartania. Akkor vette jobban szemügyre az épületet, ami néhány méterre állt a menedéket nyújtó fáktól. Nagy volt az az épület, szép fehérre meszelt falakkal, s a nyitott ablakából egy idős hölgy mosolyogott rá.

– Szervusz! Nagyon eláztál! Mondd, mi a csudát csináltál odalent, és végtére is mióta kuporogsz a fák alatt? – kérdezte a néni oly kedvesen, hogy már szinte a puszta szavaktól is felmelegedett a fiú.

– Csókolom! – mondta megszeppenve, miközben a ruhájából simogatta ki a faleveleket, hogy mégis illendően nézzen ki a néni előtt.

– Szeretek esőben játszani! – válaszolta, nem túl meggyőzően. Közben, mintha csak lángot kapott volna az arca, úgy belevörösödött a füllentésbe. Nem merte beismerni a gyávaságát.

A néni egy pillanatig fürkészett a lesütött gyerekszemekben, majd mintha minden helyénvaló lett volna, ismét kedvesen szólt:

– Gyere! Meleg van nálam, és talán akad egy bögre forró tea is! Amíg kortyolgatod, megszáradhat a kabátod. Csak tudod, csendben kell lenned, mert ez egy könyvtár, ahol nem illik zavarni a másikat! – magyarázta el a dolgokat a néni.

A fiúba mintha a villám csapott volna, úgy meredt arra az épületre. A szíve hevesebben vert, a tenyere izzadni kezdett, az izgalmán csak nehezen lett úrrá. Nagyon szeretett olvasni, igaz máshoz sem értett, de a könyveket valósággal falta. Régebben a nagyinál bújta állandóan a megsárgult lapokat, mert bizony neki nagyon sok könyve volt ám! Mindenféle izgalmas történeteket elbeszéltek azok, mások sosem látott földrészeket mutattak be, de kerültek köztük olykor-olykor mesék is. Bizony, a fiú nagyon szeretett odajárni, míg aztán egyszer minden odalett, amikor egy szomorú napon a szülei elmondták, hogy a nagyi nagyon messzire költözött, és hogy soha nem jön már többé vissza. A fiúcska nagyon szomorú lett. Nem értette miért hagyta el őt olyan hirtelen a nagyi, hiszen még el sem köszönt tőle.

Aztán sok idő telt el, de mit sem változtattak a naptáron megavasodott napok. Az az év mintha nem csak a nagyit sodorta volna el a fiúcskától, hanem a könyveket is, az olvasás szeretetével együtt. A hosszú hónapok alatt sok mindent elveszett. Sok szép és jó dolgot, mígnem a fiúcska egyszer csak magára maradt a rút valóságban, ahol nem tehetett mást, csak futott a többiek megvetései, gúnyjai elől, mert ügyetlenebb és gyengébb volt tőlük. Cserébe viszont, immár nem talált vigasztalódást semmiben.

Az idő lassan fátyolosodott rá a múlt ejtette sebekre. A gyermek mégsem zökkent vissza a régi életébe, oda ahol a kedves könyvei várták. Valahogy már nem ugyanaz volt kézben tartani egy kötetet, mint egykoron a nagymama megsárgult könyveit.

Azon a délutánon viszont, amikor a könyvtár előtt állt, semmi nem keserítette el a múltból. Semmi, de semmi. Tudta, hogy csurom vizes, hogy a cipője sáros, és hogy már rég otthon kellene lennie, de az az épület egyszerűen nem eresztette, egyre húzta őt magához. A kisfiú nagyot nyelt, és izgatottan elindul felé.

Odabent alig jutott szóhoz, talán még lélegezni is elfelejtett, amikor a falak mellett megpillantotta az egymás mögött rogyadozó könyvespolcokat. Megbecsülni sem tudta a könyvek számát. A szemüvege bepárásodott, levette hát, majd hunyorogva próbálta leolvasni a könyvek gerinceiről a címeket. Egyiket a másik után. Közben még azt sem vette észre, hogy a néni lesegítette róla a vizes kabátot, és a kezébe nyomta a megígért teát. Miután feleszmélt, kérlelő tekintettel az asszonyra pillantott.

– Szabad? – kérdezte halkan, miközben a polc felé mutatott a vékonyka ujjával.

– Persze! De egyszerre csak egyet vegyél el! – mondta a néni, aki a mosolyából még akkor sem fogyott ki, sőt talán akkor ragyogott csak igazán. A fiú hálásan pillantott vissza rá, majd lelkesen elindult a könyvek felé. Közben mélyen beleszagolt a hatalmas terem ódon levegőjébe. A könyvekből kiáradó fáradt illatok furcsa érzéseket kongattak meg a fiú szívében. Régről ismert, lüktető érzéseket.

„Pont, mint a nagyinál!” – gondolta a fiú, s talán hitt is benne, hogy a nagymamája elbújt valahol a polcok mögött, a könyvek lapjai közt, és ragyogva figyeli őt.

Nosztalgiára azonban nem volt idő. Gyorsan átfuttatta a szemét a kínálaton, majd a legnagyobb, legvastagabb enciklopédiát ragadta ki. Drága, színes, gyönyörű könyv volt az, olyan, amilyen még a nagyinál sem volt soha. A fiú nagy odafigyeléssel emelte le. Amikor megfordult, tétován a nénire pillantott.

– Te aztán jól beleválasztottál, de semmi akadálya! A kályha melletti asztal üres, ülj oda, legalább te is hamar megszáradsz! – tanácsolta neki az idős hölgy.

A fiúcska megköszönte a segítséget, majd úgy is tett. Amikor feltárta a könyv lapjait, úgy érezte, hogy az egész világba betekintést nyert. Abban a vaskos kötetben rengeteg dologról volt szó; állatokról, fákról, híres emberekről, feltalálókról, és még sok minden másról is, amire egy kíváncsi gyermek fantáziája vágyhatott.

Amikor megunta a tudományt, a kalandregények között keresgélt. Egy rojtos borítójú könyvön akadt meg a szeme, amin egy lovas vitéz alakja feszült. Nagy volt az a vitéz, hatalmas és erős. A fiú ámulattal nézte a könyvet, majd lassan leemelte a polcról, és az asztalhoz vitte. Pillanatok múlva peregni kezdtek előtte a betűk, és a gyermek megtudhatta, miként győzte le az a lovag az útjába kerülő összes gonoszt, miközben izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba került.

Észre sem vette az idő múlását, egy idő után a néni figyelmeztette, hogy hamarosan leszáll az este. A fiúcska nehéz szívvel vette ezt tudomásul, majd fájdalmasan búcsút mondott a lovagnak, a néninek, és már rohant is.

Szökdécselve ment hazafelé, a félelmét mintha elfújták volna. Nem aggódott, hogy a társai valamelyik sarokról figyelik, vagy, hogy másnap ellátják a baját. Akkor semmitől sem félt. Úgy érezte szétveti az erő, és a láthatatlan kardjával hadonászni kezdett a levegőbe, csakúgy, ahogy azt a vitéz tette a könyvben. Akkor este a lovag, az ő rettegését is kettévágta.

A fiú másnap is elment a könyvtárba, majd harmadnap is, ahogyan nagyon sok délután azok után. Amikor kiolvasta azt a könyvet, újrakezdte. Sosem unta meg. Persze mást is forgatott, de minduntalan visszatért ahhoz a kötethez, mert úgy érezte, erőt adnak neki azok az elnyűtt lapok, a kopott betűk, amik a rettegett páncélost voltak hivatottak dicsérni.

Egy délután aztán olyat tett, mint még soha. Nem is igazán ő akarta elkövetni azt a dolgot, inkább csak az a kicsi része mozgatta az ujjait, ami még akkor is gyenge volt benne. Az kiabált belülről szüntelenül.

Engedett neki.

Ellopta azt a könyvet.

Amikor az idős hölgy nem figyelt, álnok módon a kabátjába csúsztatta. Égette a zsebét, mégis elvitte, mert úgy gondolta, hogyha magával hordja, soha többé nem kell futnia senki elől, mert a páncélos vitéz elkergeti a rosszakat.

A fiút azután valóban békén hagyták a társai. De hogy valóban a lovag riogatta volna el az ártó szándékot, az soha nem derült ki.

A fiú sokáig nem ment aztán a könyvtárba, s csak ritkán vette elő a könyvet is, pedig az még mindig olyan szép és izgalmas volt, mint ahogyan korábban, de a lapjai valahogy bántották a fiúcska szemét.

Aztán egy este a lovag megjelent az álmaiban. A fiú remegett, amikor meglátta jöttét. Tudta, hogy a vitéz csak a rosszakat keresi fel. S ő bizony, már nagyon hosszú ideje tolvajnak érezte magát. A lovag megállt vele szemben, le sem szállt a paripájáról, még a kardját sem húzta ki, de a szeme szúrt, ahogyan ránézett, és a hangja menydörgött, miként megszólalt.

– Az a könyv nem a tiéd! – ennyit mondott csak, aztán megfordult, és elléptetett. A fiú kővé meredve állt, és nézte a tovatűnő alakját. Majd maga is kimondta:

– Az a könyv nem az enyém! – majd elmondta még egyszer, és sokszor azután. Még akkor is ezt ismételte, amikor hajnalban felébredt. Eldöntötte, hogy még aznap visszaviszi a páncélos lovag történetét a mosolygós, öreg néni könyvtárába. Nagyon bánta már akkor dicstelen tettét.

Reszkető lábakkal lépte át a könyvtár küszöbét. Amint felpillantott, azonnal megtorpant a látványba. Az asztal mögött ugyanis, nem az idős néni fogadta, hanem egy másik nő.

– Szia! Segíthetek? – kérdezte a nő, akinek szintén nagyon szép mosolya volt. Emlékeztette az őt valakire.

– Csókolom! Volt itt egy másik néni korábban…– mondta remegő hangon a fiú, mire a nő arcáról egyszeriben lehervadt a mosoly, és tétova mozdulatokkal az asztalon kezdett pakolászni, csak hogy ne kelljen a gyermek szemébe néznie.

– Ő már nincs itt! – ennyit mondott csupán.

– Elköltözött? – kérdezte egy idő után ismét a fiú, aki azt hitte majd beleszédül abba az egyetlen szóba.

A nő ráemelte a tekintetét, mosolyogni próbált. Az ajkai azonban egy pillanatban megremegtek. Nem mondott semmit, csak bólintott. A fiú a könnyeivel harcolt, amikor odaballagott a polchoz, hogy visszategye a könyvet a helyére.

Soha többé nem vett el semmit, ami nem az övé volt.

Guti Csaba
Author: Guti Csaba

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz éve Dabasra költöztem, és véglegesen letelepedtem. Az olvasás nagy szenvedélyem volt gyerekkorom óta. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyv jó útitárs, így akárhová mentem, soha nem maradt el mellőlem az aktuális olvasmányom. A természetnek nagy tisztelője vagyok, ahogy a magam erejéből telik próbálom óvni. Novelláimat sokszor ihletik a fák, és az állatok. Írásaimmal próbálom közelebb hozni ezt a csodát az emberekhez, és a természet szeretetét megerősíteni az olvasóban. Számos novellám azonban humán indíttatású. Szeretek az emberek közt szemlélődni, fürkészni a tekintetükben, elgondolkodni szavaikon, cselekedeteikben a „miérteket” keresni. Próbálom beleképzelni magamat a helyükbe, átérezni gondjaikat, boldogságukat. Írásaim többnyire drámai hatásúak, hogy súlyt adjak egy adott problémának, amiről beszélni szeretnék. A nevelő szándék mellett többnyire reményt hagyok a végkifejletben, hogy az olvasó érezze, hogy mindig van kiút a gondokból. Ez sokszor nem több, mint választás, vagy kitartás kérdése. De a kulcs, ami feltétlenül szükséges hozzá: akarat, és a vonzódás a jó felé.

Megosztás
Megosztás

2 Responses

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Uncategorized
Tóth Lászlóné Rita

A zene

A zene az élet sója és fűszere, van, kit megérint egy andalító dallam, míg másnak a vad akkordú a zsánere, a lényeg, hogy hozzám szóljon

Teljes bejegyzés »

Tisztalapot kér a szív

Tisztalapot kér a szív Tisztalapot kér a szívem, nem csillogót – csak igazat. Hol nem vádol múltak súlya, s nem szólnak rám haragosak. Oly sokáig

Teljes bejegyzés »
Versek
Adorján L. Zoé

Korfu I., Korfu II.

„tengeres szösszenetek”       Korfu I.   citrom, zsálya rozmaring olajfákkal felvidít fenyőliget smaragd csoda nyakba omló virágpompa sziklák, völgyek dűnék halma Pantokrátor nagy hatalma

Teljes bejegyzés »

Jöttél

Jöttél. Csak úgy. Kicsit kopottan, kicsit foltosan, picit sután, kócosan. Rám néztél, s a szemedben az a fény. A fény. Ami úgy hatolt át rajtam,

Teljes bejegyzés »