Márti úgy érezte, ami most vele történik, egy pergő film. Egy ismeretlen lány, ki most egy istenháta mögötti falu temetőjében ül, egy ismeretlen falusi öregasszony mellett és bámul egy ismeretlen sírt. De, hogy lehet ismeretlen, mikor az ő újdonsült asszonyneve van rajta? Épp ésszel előbb fel kell fogni
Kije neki, ez az ősz hajú, töpörödött asszony? Anyja, anyósa?
Este, mikor férjével megérkeztek, az asszony úgy fogadta, mintha a lányát ölelte volna magához. Sőt a férjét is úgy fogadta: „Fiam, de jó, hogy itt vagy! -Közben fogta a négyéves kisfiú kezét és Mártihoz vezette. „Kisfiam-szólította meleg hangon-puszild meg az anyukádat!
Ekkor, a gyermek a falra mutatott kis újával, egy fiatal barna nő fényképére: Ő az én anyukám, te mondtad, Mama! Igen, de azt is mondtam, ő, az égből vigyáz rád, ez az anyukád pedig, már mindig veled lesz!
Márti, megszólalni sem tudott. Fel sem fogta, mennyi bölcsesség és szeretet szorult ebbe az iskolázatlan asszonyba. Hol tanulta ezt a bölcsességet? Ezt a szeretetet, nem lehet tanulni. A gyermek iránti szeretet, megalkuvást szült. El kellett fogadnia ezt a városi kisasszonyt, mivel át kell adnia az imádott gyermeket. A vejei is azért jött új feleségével, hogy elvigyék.
Reggel, mikor megkérte Mártit, menjen ki vele a temetőre, először ledöbbent, de, átgondolta a dolgot, rá jött, ezt már rendszeresen kell megtennie férjével is. Ezt, még esküvő előtt megbeszélték, Lacika úgy nőjön fel, hogy tudja, anyja még pár hónapos korában meghalt. Márta szülei szerint is felnőtt korában jobban értékeli majd, nevelt anyja milyen szeretettel volt iránta. Most, ő is úgy érezte, ez a helyes.
Azt viszont, hogy az asszonnyal jött ki, már megbánta. Józsival kellett volna. Arra gondolt, biztos bizalmasan akar vele beszélni, olyat, amit csak nő mondhat nőnek. Valóban, amint ide jutott gondolataiban, Julis néni megfogta Márti kezét, és mintha magának beszélne, megszólalt:
Tudja kedves, úgy könyörögtem Évikémnek, mikor elvégezte a nyolc osztályt, ne menjen a városba, maradjon mellettünk, hiszen az urammal már mind a ketten öregek vagyunk. Mert tudja, ő a harmadik gyerekünk. Olyan, késői gyerek. A Mari lányunk lánya, vagyis az unokánk, csak egy évvel idősebb tőle. Szégyeltem is, hogy együtt cseperedett a két gyerek.
Az urammal úgy gondoltuk, ha már az Isten adta, el kell fogadni. Szóval, Évikénk menni akart. Tanulni akart. Nehéz szívvel, de elengedtük. Mikor először hazajött, alig ismertük meg. Levágatta azt a gyönyörű fekete hosszú haját. Azt mondta, mindig csúfolták, falusi fruskának hívták az osztálytársai. Kicsit furcsa volt rövid hajjal, de jól állt neki. Igaz, megjegyeztem, minek bele, az a bodorítás? Azt felelte, az a divat. A második hazajövetelénél a szűk, miniszoknyát, már nem álltam meg szó nélkül. Még, hogy én, nem álltam meg, de az apja ki akarta zavarni a portáról. Igaz, először nem ismerte meg, azt hitte, valami városi dáma mutogatja magát a kapu előtt. Csak, akkor enyhült meg, mikor átölelte és puszilgatta. Aztán belenyugodtunk mind a ketten, hogy a korral haladni kell.
A 15. születésnapjára már kicsit szolidabb öltözetben, lehajtott fejjel érkezett. Biztos, rossz jegyei vannak, gondoltam. Amint kettesben maradtunk, átölelt, a vállamra borult és zokogott. Mi baj van, kérdeztem? Anyukám, állapotos vagyok. Micsoda? Mit tettél lányom? Apád, agyon üt. De, ő csak zokogott. Szeretem, anyukám! Ő is szeret. Jó szakmája lesz! Még, egy féléve van, hogy megkaphassa szakmai levelét. Azt mondta, akkor feleségül vesz, de, addig nem lehet. Jó lányom, én beszélek először apáddal. Kedves Mártika, a többit már tudja. Józsi, elmondta nekünk, hogy mielőtt udvarolni kezdett, őszinte volt magával, nem árult zsákba macskát. Igen, így volt, felelte Márti.
Én is szeretem és Lacikát is szeretni fogom, ezt itt, az Évike sírjánál fogadom meg.
Az öregasszony átölelte, és potyogtak könnyei. „Az Isten áldja meg érte! Márti, ezek után, a szavak után szintén sírt.
Author: Benedek Erzsébet
Benedek Erzsébet az Irodalmi Rádió szerzője. Benedek Erzsébet néven születtem Miskolcon, iparos családból. Szinte egész életemet Miskolcon étem. 2018-ban költöztem Budapestre, gyermekeimhez.Az irodalom és vers szeretete mindig életem része volt. Írással csak nyugdíjas koromban kezdtem intenzíven foglalkozni. Igaz, már gyermekként is leírogattam, ami gondolataimban megfogant, de csak saját magamnak. Folyamatosan, 2014-től küldözgetek pályázatokat.Fő témáim: A család, hit és a történelem. Szeretem elemezni írásaimban, a történelem milyen hatással van az egyszerű, hétköznapi emberre, valamint, a család életére. Verseim és kisebb esszéim témája is erről szólnak általában.Már gyermekként is szerettem hallgatni szüleim, nagyszülőim élettörténeteit.Úgy, ahogyan múlt az idő felettem is, írásaim is az én korosztályomból került ki. Megihlettek gyermekeim, unokáim, dédunokáim születése is.Mivel 1956-ban voltam 18 éves, valamint átéltem az ötvenes évek diktatúráját, így sok személyes tapasztalattal is találkoztam. Így született meg, az Irodalmi Rádió kiadásában a „GÖRÖNGYÖS ÚT” c. regényem. Ezzel elnyertem az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 60. évfordulójára Miskolc város Irodalmi különdíját.Terveim vannak még, kérem a Jóistent, szellemi képességem további megtartására.
