Bee nice!

Zümmögve, keringve, kitikkadt torokkal bolyongott Beenett a méhecske, keresve a szörnyű szomj haláltól való megmenekülés bármilyen apró esélyét. A kert, amibe betért, kicsi volt, és kopár, virág alig nyílt benne, pollengyűjtés tekintetében teljesen érdektelen lett volna, mégis a sziklakert végében észrevett valami hívogató csillogást. Közelebb rebbenve, tényleg nem csalták meg érzékei, egy kis itatótálkát talált, közepén egy nehezékként szolgáló termetesebb kővel.

– Micsoda figyelmesség – jegyezte is meg magában, és boldog megnyugvással megcélozta a pihenő helyet.

Ahogy közelebb körözött, elgyötört szárnyai szinte már kezdték volna feladni, pedig nagyszerű repülő volt, a kaptárban az egyik legjobb, ám mikor végre odaért, hirtelen a semmiből, becsapódott mellette egy nála jóval nagyobb szőrős teremtmény. Ránézésre rokona lehetett. Mikor aztán jobban szemügyre vette a nagydarab bugris alakot, aki udvariatlan, vidékies modortalansággal, majdnem felöklelte őt a vízhez való siettében, kiderült, hogy nem más, mint az egyik nagyon távoli unokatestvére, egy poszméh.

–Khm… Elnézést kolléga, de azt hiszem én érkeztem előbb – szólt dölyfösen a méhecske.

– Ki szólt? Ja, csak te, aprólék. Bocs, de majd szomjan vesztem. Úgy siettem, észre se vettelek, de ne aggódj, jut is, marad is mindkettőnknek, elég nagy ez a tál.

– Kicsit lehetnél körültekintőbb is, de semmi probléma. Megkérdezhetem, ha nem haragszol, te egy vadméh vagy, ugyebár? Poszméh, ha jól gondolom.

– Úgy is van, apróság. Potrohosz a nevem. Aztán, te meg miféle szerzet vagy? Nem lehetsz valami nagy gyűjtögető, ha ilyen kicsike maradtál.

– Én, természetesen egy házi méh vagyok, sőt azok között is, méhészetben nemesített fajta –vágott vissza önelégülten – Nekünk ez a természetes, és átlagos méretünk. Amúgy pedig, tudd meg, kiváló pollengyűjtők vagyunk.

– Értem. Rettentően sajnálom cimbora, ha megbántottalak – motyogta, miközben újból arrébb taszajtotta, miközben odacammogott a szelíden fodrozódó víztükörhöz, majd nagyot kortyolt belőle.

– Semmi probléma – kecmergett talpra dühösen – egy magad fajta bugris, nyilván nincs tudatában, hogy én egy igazi úri rovar vagyok, sőt egyenesen a királyi családhoz tartozom. Én vagyok ugyanis a királynőnk 749-ik gyermeke – és azzal büszkén kihúzta magát.

– Aha – nézett vissza unott képpel a poszméh – Mint ahogy mindenki más a kaptárotokban. Nem tudom, mire hordod fel úgy a csápjaidat, hiszen te is csak egy egyszerű dolgozó vagy, sőt még annál is rosszabb, hiszen ahogy hallom, ti mind, azoknak az undok, rózsaszín kétlábúaknak szolgáltok. Miattuk van minden baj a világunkban, ti meg szolgálatkészen körül dongjátok őket. Ezzel szemben mi legalább szabad vagyunk.

– És mire mentél vele? Ha jól látom, te is épp az emberek által kitett itatóból kortyolgatsz.

– Na persze, mert a mező, ami ezen a területen nyújtózott egykor, már nincs többé, ahogy az a kis tó sem, ami alig öt kilométerre innen jelentette a békés pihenőt nekünk. Mára már teljesen kiszáradt. Mégis, hova mehettem volna? Egyre kevesebb a területünk, és egyre fogyatkozik az élelem is. Régen degeszre ehettem volna magam a vadvirágok nektárjával és még csak el se fáradtak volna a szárnyaim, mára meg szinte kifogytam a csíkjaimból, annyit kell röpködnöm élelmet keresgélve. Tudod mit? Inkább repülj vissza a kaptár-kastélyodba felség, ez az itató túlságosan pórias lehet neked. Mégsem engedhetem meg, hogy egy magamfajtával, egy ilyen helyen iszogass – mondta Potrohosz, sunyi mosollyal csáprágóján.

Szegény kicsi Beenett, hirtelen meg is rémült a gondolattól, hogy megtagadhatják tőle a pihenés és friss víz minden rovart megillető jogát, ezért hát alázatosabban folytatta.

– Valójában nem vagyunk mi olyan különbözőek. Egyikünknek sem könnyű megélni mostanában. Az a rengeteg ember, úgy elszaporodott, hogy a világ szinte összes mezőjét letarolták és bevetették, csak hogy etetni tudják őket. Nyílván nem jó ez így, ezt mi is látjuk. Nálunk is éjjel-nappal erről megy a kaptárpolitika. Barát vagy ellenség az ember? Bár én mindig igyekszem elhatárolódni ettől.

– Nem is gondoltam volna, hogy még a háziméhek körében is beindult a felbolydulás, pedig ti mindig olyan kis szelídnek tűntetek. Biztosra veszem, hogy titeket nem is bántanak. Bezzeg minket állandóan sikítva, csapkodva kergetnek, pedig mi sem ártunk soha senkinek.

– Ne gondold, hogy velünk annyira más lenne a helyzet! Az a baj, hogy rossz a sajtónk. Tudod kiknek a hibája az egész? A darazsaké. Azé a csíkos ruhás rablóbandáé. Mindegyikük aljas bűnöző, én mondom, és, csak mert hasonlítanak valamelyest hozzánk, máris egy kalap alá vesznek minket velük. Pedig ők azok, akik össze-vissza szurkálnak másokat, akik beleesznek más ételébe, vagy támadnak ok nélkül, sőt még betegséget is terjesztenek.

– Ez, azért kicsit rasszistának hangzott. Amúgy pedig, legtöbbször ők sem ok nélkül támadnak ám. Akkor szúrnak, ha fenyegetve érzik magukat. Egyszerű önvédelem, ezért csak nem ítélheted el őket! Ráadásul a darazsak is a természetes körforgás, a nagy láncolat, részei, amit pont a te drága embereid bontanak meg.

– Csakhogy azok a fullánkos banditák nem igazán hasznosak, ellentétben velünk. Csak röpködnek fel és alá, zabálnak, meg kötekednek, és a végén persze ki látja a kárát? Az, aki egy újság összegöngyölt címlapjára kerül, miattuk. Pedig ránk igazán nagy szükség van.

– Bizony, ez igaz, nagyobb, mint valaha – ingatta fejét a poszméh egyetértően – Olyan kevesen maradtunk már, csoda, hogy még egyáltalán van élet a Földön. Persze most még nem értékelnek minket eléggé, de majd, ha nem leszünk, megtudják, milyen cudar világ jön. Hiszen a virágos növények nagy részét, ezen belül is a haszonnövények, a gyümölcsök és zöldségek hozzávetőleg kétharmadát, mi porozzuk be. Ha mi nem leszünk, velünk együtt eltűnik majd többek között a bab, a burgonya, a hagyma, a káposzta, a paprika, a tök, de nem lesz alma, barack, cseresznye, áfonya, sőt gyapot sem, és még mennyi más. Ezek nélkül hamar éhen halnak majd a te nagyra becsült kétlábúid is, akiket oly híven szolgáltok – mondta gúnyos fintorral arcán, amin még mindig ott csillogott néhány pötty vízfolt az ivás után.

– Mit képzelsz te magadról? – vágott vissza hevesen Beenett, és közben dühösen toppantott első pár ízeltlábaival – Mi egyáltalán nem szolgáljuk őket, ez részünkről csupán egy kölcsönösen előnyös munkakapcsolat velük.

– Na persze! Miben is áll a kölcsönösség? Ti dolgoztok egész nap fáradhatatlanul, ők pedig elveszik az általatok megtermelt mézet. Érdekesen egyedi munkafelosztás, nem gondolod?

– Mond csak, te mikor is gyűjtöttél utoljára akác pollent? Á, gondolom soha. Mi épp tegnap jártunk egy gyönyörű akácosban. Lehet, hogy elveszi a mézünk egy részét, de cserében megvéd minket, utaztat, elvisz különböző gyűjtőhelyekre, amikből sajnos tényleg egyre kevesebb van. Mikor pedig nem találni virágot, nem hagy minket éhezni, bár az a cukros lötty nem túl jó, de legalább a kolóniánk nem hal éhen, mikor elvirágoznak a gabona mezők, vagy mikor áprilisban is hó lepi el a fagyott hajtásokat.

– Na persze, de mindez mégis kinek a hibája? Elgondolkoztál már ezen. Miattuk változik az éghajlat, és esik hó lassan még nyáron is. Szintén az ő felelősségük, hogy alig találni már összefüggő erdőséget, és eltűntek a végtelen mezőink is. Ha mindez még nem lenne elég, akkor kiirtanak bennünket a bűzös vegyszereikkel, te pedig még véded őket? Eladtátok magatokat a túlélésért, ennyi. De vajon velük majd fennmaradhattok?

– Felesleges ezen vitatkoznunk, egyezzünk meg abban, hogy a helyzet elég bonyolult. Te nem ismered annyira őket, mint mi. Hidd el, nem mind gonosz, és nem szándékosan okoztak ennyi kárt. Ők is csak túl akarnak élni, sokszor sajnos ostoba módon. Ugyan elég későn kaptak észbe, de azért az elmúlt időben sok mindennel próbálkoznak, hogy helyre hozzák a hibáikat.

– Mint például? – fordította oda nagy kerek összetett szemeit a poszméh, és kihívóan közelebb lépett.

– Sok helyen már bevett gyakorlat, pont a magadfajta vadméhek miatt, hogy a szántóföldek peremét műveletlenül hagyják, sőt megfelelő virágokat telepítenek, hogy elég változatos legyen a növényzet a beporzók hosszú távú élelmezéséhez. Jobban figyelnek a kártevőírtó szereik összetételére, és, hogy olyan napszakban engedjék azt ki, amikor mi már nem repülünk. Aztán vannak figyelemfelkeltő akcióik is, amiben népszerűsítenek minket, és próbálják minél szélesebb körben megértetni az emberekkel az ökológiai szerepünk fontosságát. Tudtad például, hogy saját ünnepünk is van? Bizony, május 20-a a méhek világnapja az embereknél, amikor megemlékeznek arról, milyen fontosak is vagyunk mi. Nem mellesleg pedig, itt vannak az olyan apróságok, mi ez a kerti rovar-itató, amit csak azért tesznek ki, hogy megpihenhessünk egy-egy fárasztó repülés közben. Mi ez, ha nem gondoskodás?

– Megkésett bűntudat? Jól van, na, elismerem, vannak bíztató kezdeményezéseik, és talán nem mind gonosztevő, de azért én még egyelőre nem lennék túl optimista. Annyi kárt okoztak már, hogy talán még ők maguk sem látják át a helyzet súlyosságát. A természetben minden összefügg mindennel, ezért egy-két jócselekedet még nem sokat ér, amíg nem kezdik el az általuk okozott összes, globális kárt helyrehozni. Nem elég egyetlen napig helyesen cselekedni, minden nap ugyan úgy fontos. Lehet szelektíven gyűjteni a szemetet, de sokkal többet jelentene, ha nem termelnének ennyit hulladékot és felesleget. Érted már?

– Igen. Látom, hogy te már feladtad. Pedig hidd el, minden megoldás egyetlen lépéssel kezdődik. Hinni kell. Ők is túl akarnak élni, épp úgy, mint mi, ezért úgy gondolom, ha egyszer végre rátalálnak a helyes ösvényre, végig fognak rajta menni.

– Remélem igazad lesz! Én is figyelni fogom őket. Ha virágokkal, és kis itatókkal várnak, akkor én is elvégzem majd a dolgomat náluk, a többit meg bízzuk az időre. Most viszont mennem kell, mert még nagyon sok virágot kell találnom, hogy meglegyen a napi kvótám. Igyál te is egyet, apróság, látszik, hogy megszomjaztál a sok beszédben!

– Köszönöm! Aztán nekem is indulnom kell tovább, végül is nem hazudtolhatom meg a mondást, miszerint szorgos, mint a méhecske, különben még a végén lecsapatja a fejemet a királynő – válaszolta boldog megnyugvással, majd gyorsan nyelt is néhány kortyot a frissítő vízből.

– Akkor további virágos, szép napot!

– Légy jó!

– Még hogy légy? – horkant fel Potrohosz – Hogy hozzájuk hasonlíts, azt azért kikérem magamnak, minden méhtársam nevében!

– Nem így értettem, de rendben, legyen. Akkor, hogy is szokták mondani…? Bee nice!

– Ez már sokkal jobban hangzott! – azzal felröppent és hangos zúgás kíséretében tovaszállt, miközben apró méretű méhtársa újra belekortyolt a hűsítő vízbe.

Juhász Péter (Peter Shepherd)
Author: Juhász Péter (Peter Shepherd)

Peter Shepherd - Juhász Péter az Irodalmi Rádió szerzője. A nevem Juhász Péter, 1985-ben születtem Budapesten. Tanulmányaim során alapvetően a természettudományok vonzottak. Végzett környezetvédelmi technikus vagyok, mely után az ELTE TTK biológus szakán is eltöltöttem néhány nehéz évet, melyek személyiségemre és írásaimra gyakorolt hatása tagadhatatlan. Mindig is fokozott érdeklődést mutattam az irodalom iránt. Köszönet érte szüleimnek, akik már egészen kis koromban megismertettek a magyar népmesékkel, valamint rengeteget olvastak fel nekem például Grimm legszebb meséiből és más hasonló klasszikus kötetekből. Vélhetően ennek köszönhetően alakulhatott ki bennem már gyerekkoromban egy választékos és gazdag szókincs, mely akkori irodalomtanáraimnak is feltűnt. Kezdetben még versek írásával is próbálkoztam, ám később sokkal inkább megfogott a prózai önkifejezés. A középiskolai és egyetemi évek alatt kezdtem el egyre gyakrabban novellákat írni. Eddigi műveimet, zsánerüket tekintve két csoportba tudnám szétosztani. Az egyikbe a drámai hangvételű életképekről szóló, rövid, érzelemdús novellákat tudnám sorakoztatni, míg a másik nagy csoportot a science fiction zsánerbe tartorozó novelláim teszik ki. Megvallom most már jellmzően inkább ezen utóbbi kategóriában alkotom, mivel lenyűgözőnek találom azt a kreatív gondolati szabadságot, amit e zsáner megenged. Azért néha el-el kalandozom más irányokba, és igyekszem kipróbálni magam minél többféle stílusban. Írásaim javát mostanáig leginkább csak a baráti társaságom élvezte, de...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hajdu Viktória : Ködös múlt

 [A novella végét ezzel a mondattal zártam: “Megmentettem egy életet.” Ami kétértelmű. Úgy is lehet nézni, hogy emiatt a mű mondanivalója az, hogy a halált

Teljes bejegyzés »

MISSZYHEZ, ÉS ZSUMIHOZ

MISSZYHEZ, ÉS ZSUMIHOZ Kezemhez érinti nedves orrát, Szuszogva alszik kocsim alatt, Néha úgy kezel, mint egy szolgát, – „Nekem jár a jutalom falat!” Hozzám bújik,

Teljes bejegyzés »

Egy asszony élete

Edit Szabó : Egy asszony élete Újabb csillag fényesedik, sötét égre megérkezik, felszikrázik fényes léte, kihunyt egy asszonynak élte. Édesanya és nagymama, csillogóan ragyog arca,

Teljes bejegyzés »

Féltékenység

Féltékenység A féltékenység Az emberi gyarlóság ősi fullánkja Benne lakozik mint a lelkek rontása A költő öriások többször megénekelték Így az ember tudatába mélyen belevésték

Teljes bejegyzés »

Hírösszefoglaló – 2022. június 24.

Kedves Alkotótársunk! Ebben a hírösszefoglalóban összegezzük az elmúlt egy hónap eseményeit, új megjelenéseit. Több könyvátadásról olvashatsz majd, két új pályázatunkról, s közlünk két új hanganyagot

Teljes bejegyzés »

ALKONY

ALKONY A jelen idő siratja a múltat, Viseltes batyujában kutat. Garasos emlékek csörögnek, Hűlt helye sikít a rögöknek. Arany csillogású remény, Szeretkezett árnyék, és a

Teljes bejegyzés »