Másik világ

Tamás izgalomtól remegő ujjai lágyan érintették Adél hűvös kézfejét. A fiú a lány szemébe nézett, s feltette a már régóta magában érlelgetett kérdést:

– Hozzám jössz feleségül?

Ez alkalommal nem a szokott helyükre, a pizzériába, hanem egy menő belvárosi étterembe ültek be. Mennyivel másabb ízlésesen terített, gyertyafényes sarokasztalnál elköltött vacsora után meghozni egy ilyen horderejű döntést, mint a műanyag tálcáikkal egyensúlyozó önkiszolgáló vendégek jövés-menésében, a kávégép sziszegő zajában! Tamás türelmesen kivárta, míg a hangtalanul suhanó pincér leszedi az asztalt, kihozza az elit pincészetből származó zamatos óbort, majd diszkréten félrevonul.

Bal kezében a féltve őrzött ékszerdobozt szorongatta, úgy nézett Adél tágra nyílt, szürkéskék szemébe. A lány finom vonású arca, szelíd tekintete talán nem keltette fel oly mértékben a figyelmet, mint az erőteljes sminkkel túlhangsúlyozott nőiesség, de Tamás pont ezt szerette benne. A csendességét, a szótlan ábrándosságát.

– Igen – felelte Adél cseppet sem meglepetten, majdnem szenvtelenül, mintha régóta várta volna már a házassági ajánlatot –, hát persze, hogy hozzád megyek, édes.

Adél elalvás előtt meghatódva forgatta, nézegette ujján az eljegyzési gyűrűt. A fehérarany foglalatban apró, csiszolt gyémántkő csillogott. Milyen boldog lenne most az édesanyja, ha élne! Csendes szomorúságot érzett, mint mindig, valahányszor eszébe jutott, hogy a szülei már régóta nem lehetnek részesei élete sorsdöntő pillanatainak.

Szerette Tamást, ha nem is lángoló szenvedéllyel, de csendes, megtartó szerelemmel. Ő az a férfi, akire mindig várt. Éles ész, erős kar, határozott jellem. Életet, családot lehet rá alapozni. De vajon tényleg ezt akarja? Vele maradni, míg a halál el nem választja tőle?

Felült az ágyban, kezét előrenyújtotta, mosolygó arccal, mintha várna valamit. Vagy valakit? Behunyta a szemét, és a rég nem látott képre összpontosított, ahogy már kora gyerekkora óta számtalanszor. Négy-ötéves lehetett, amikor először megtörtént, a régi gyerekszobában, ahol még most is aludt. Akkor látta először azt a fiút. Szőke volt, mint egy angyal, a szeme türkizkéken csillogott. Aranyszínű kezeslábasát, csizmáját, hóna alá csapott arany szkafanderét egy galaxis közi harcos is megirigyelhette volna. Egyikük sem beszélt, de szavak nélkül is megértették egymást. Első találkozásukkor a fiú alig volt nagyobb, mint Adél. Világa, amelyből vétetett, itt, a gyerekszobában tárult fel a kislány előtt. Éles határvonal húzódott a szoba valós helyszíne és az idegen föld között, kettéosztva a padlót borító szőnyeget. Az ágyról felállva Adélnak csupán egyetlen lépést kellett volna tennie, hogy lába a harmatos füvet tapodja. Nem földi fű volt, élénkebb, világosabb zöld, s a fűszálak közt színpompás, ismeretlen virágok tárták harang alakú, bársonyszirmú kelyhüket az idegen nap felé, mely jobban megnézve, nem is nap volt, sokkal inkább gigantikus, narancssárga, folyton kelő hold. A fiú szakajtott egy szál virágot és Adél felé nyújtotta. A kislány ijedten hárította el, mire a furcsa kép egy csapásra eltűnt, csupán a szoba berendezése sejlett át a gyér lámpafényen, úgy, ahogy eddig. Az álomszerű eset többször megismétlődött. A másik világ mindig ugyanott, ugyanúgy tárult fel. A szőke fiú göcsörtös, ágas-bogas, levél nélküli fák közül lépett elő. A sárgásbarna törzsű fák ágain pillekönnyű, pitypanghoz hasonló, de a földi pitypang fejénél kétszer-háromszor nagyobb méretű termések függtek.

Szüleinek később elmesélte mindazt, amit látott, legalábbis megkísérelte tudatni velük, hogy létezik egy fiú, aki a pitypangfák földjén él… Ők csak annyit jegyeztek meg rosszalló fejcsóválás közepette: „Ugyan már, kislányom, hagyj fel a hiábavaló álmodozással!”

Még az is felmerült, mint fenyegető veszély, hogy a szülei gyermekpszichológushoz viszik. Adél többé soha nem tett említést képzelt barátjáról. A fiú továbbra is látogatta, mindig esténként, elalvás előtt. Az eltelt tíz-tizenkét év alatt együtt növekedett Adéllal, de a szeme csillogó és ártatlan maradt, mint kiskorában. Hívta, egyre hívta Adélt, nyújtotta felé a kezét, de a lány kitért előle, mert tudta, érezte, hogy ha vele megy, mindent itt kell hagynia, sosem láthatja többé a szüleit. Akik évekkel később meghaltak abban a balesetben… Aztán jött Tamás. S ahogy ő belépett az életébe, a szőke fiú örökre eltűnt.

Erősen koncentrált, de többé nem tárult fel előtte a pitypangfák világa, csak a régi fotel mályvaszín huzatát nézegethette, s az íróasztalt a hajópadlón, amely felváltotta a hajdani lakkozott parkettát. Talán jobb is így. Ha Tamás ideköltözik az esküvő után, úgysem láthatja többé a szőke herceget. Mert biztos, hogy ha nem angyal, akkor királyfi vagy herceg. Nem olyan, mint a többi ember. Vagy talán nem is ember? Mint ahogy azt sem zárhatja ki teljesen, hogy édesanyjának volt igaza, és csak álmodta őt.

 

Tamás vacsorára hívta péntek este a lányt, ezúttal saját kis legénylakásába, kivételesen maga is főzte az ételt. Adél késésben volt, mivel túlóráznia kellett, s a főnöknője litániáját is végighallgathatta a következő heti határidős feladatokról. Mire elhagyta az irodát, jócskán hűvösödött, s a dunnává vastagodott fellegekből hideg cseppek hulltak, a csendesen permetező őszi eső előhírnökei. Adél megszaporázta lépteit, amint észrevette a keresztutcából kikanyarodó trolit. Jó lenne megcsípni, ne várakoztassa túl sokáig Tamást, bár írt neki SMS-t, hogy késni fog egy kicsit. Egyszerre ért a megállóba a trolival, felpattant a középső ajtón. Kapaszkodott felfelé a lépcsőn – ez a járat épp nem alacsony padlós volt –, amikor reccsenő hangot hallott, és egy rántást érzett a vállán hátulról. Hosszú, majdnem földig érő kabátjának bélése beleakadt cipőjének vékony tűsarkába. Tipikus női baleset. Minek is kellett megvennie ezt a kabátot, ügyelhetett volna a praktikum szempontjaira is a csinosság mellett!

A troli nagyot rántott, ahogy elindult, Adél egyensúlyát vesztve hanyatt vágódott. Cipője sarka oly mélyen befúródott a kabát anyagába, hogy teljesen belegabalyodott. Feje hangosan koppant a cipőtalpaktól nedves padlón. Halk sikolyt hallatott, egy fiatalember és a vele utazó nő ugrott oda, hogy felsegítsék.

– Az agyrázkódáson és a bokaficamon kívül nincs semmi komoly – hangzott a megnyugtató diagnózis a baleseti sebészeti kezelőorvostól –, de néhány napig bent kell tartanunk a hölgyet megfigyelésre.

Tamás sokáig ült a szendergő Adél mellett, zilált haját simogatta, csókot lehelt verejtéktől gyöngyöző homlokára. A szomszédos ágyon idős asszony feküdt. Fel-felhorkanva húzta a lóbőrt, csupa ránc, májfoltos keze a kórházi paplanon nyugodott. Öreg este lett, mire az ügyeletes nővér kiparancsolta a férfit az osztályról azzal, hogy majd reggel hozzon be a menyasszonya számára néhány szükséges holmit.

Adél szemei kipattantak valamikor az éjszaka közepén. Éjjeli lámpa nem volt az ágya mellett, így mobiltelefonjának képernyőjével világított. Hajnali egy órára járt az idő. Még mindig lüktetett a feje, és a szájában érzett valami keserű utóízt a gyógyszerektől. Felült az ágyban, meztelen lábával a papucsát kereste. Ekkor jutott eszébe, hogy Tamás azt is csak holnapra tudja behozni.

A folyosóról beszűrődött némi fény az ajtóréseken keresztül. Az ügyeletes ritkán jár erre ilyenkor, Adél ezt most annyira nem is bánta. Megnyugtatta Tamás jelenléte az este, bár annyi erőt nem érzett magában, hogy ezt meg is mondja neki. Megtapintotta ujján a gyűrűt, és az esküvőre, eljövendő közös életükre gondolt. Langymeleg szellő támadt, lágyan cirógatta az ágyról lelógó lábait. Orrába virágillat kúszott, fanyarul, erőteljesen, elnyomva az ágyneműbe és a falakba ivódott fertőtlenítőszagot. A kórterem legnagyobb része eltűnt, csak a két ágy maradt, az övé és a nénié, aki mozdulatlanul feküdt, különös módon épp akkor nem horkolt.

Már látta is a pitypangfa göcsörtös ágait, az opálos égboltra felkúszó hold-égitestet, mely vörös fényben úszott, éppúgy, mint a szerelemtől ajzott, ritka vendégként eljövő földi vérhold. A harangkelyhes virágszőnyegen lépdelt az aranyruhás herceg, hívogatóan nyújtotta felé a karját, angyali arcán várakozó mosoly ült. A lány felállt, papucs nélkül, mezítláb lépte át a két világ közti mezsgyét. Határtalan könnyedséget érzett, a fájdalom és az ólmos fáradtság eltűnt. Ruganyosan mozgott, mintha sosem ficamította volna ki a bokáját a trolin. A fiú kézen fogta, húzta volna magával, beljebb és beljebb a virágok és a fák közé, de a lány intett, várjon még. Egy pillanatra visszanézett. Az ágy és a fal rideg hófehére piszkosszürkének tetszett ideátról, a vérhold tüzes színorgiájában pompázó bolygóról. Lehúzta ujjáról a gyűrűt, és az ágy felé dobta. Karját nyújtotta a hercegnek, s belépett a fák közé, ahonnan többé már nem volt visszaút.

 

– Elment. – Az idős hölgy csak ennyit mondott Tamásnak, aki másnap reggel idegesen méregette az üres ágyat a hanyagul odahajított paplannal.

– Úgy érti, a mosdóba?

A néni a fejét rázta.

– Akkor mégis hová? – tudakolta sürgetőn a férfi. – Messzebbre nemigen mehetett, hiszen azt mondták, pár napig bent kell maradnia.

– Pedig elég messzire ment, nekem elhiheti. Olyan messzire, ahonnan már biztosan nem fog visszajönni.

A néni különös, ábrándos pillantást vetett a férfire. Tamás megborzongott. Mintha Adél mélázó tekintetét látta volna tükröződni a hályogos, félig megvakult szemekben.

– Az nem lehet! Hogy ilyen hirtelen? Hiszen nem is volt semmi komoly baja. Talán rosszul lett az éjjel? Mondja már, mi történt! – rázta meg a csonttá soványodott vállakat.

– Valamikor rég engem is hívott… – a néni lehunyta a szemét –, az a fiú…

Tamás haragosan legyintett. Letette Adél ágyára az utazótáskát a létfontosságú holmikkal, törölközővel, papuccsal, neszesszerrel, két váltás fehérneművel. Leült az ágyra, megsimította az Adél fejétől vájt mélyedést a párnán. Kezébe temette arcát, szeméből súlyos férfikönnyek peregtek.

Mikor bánata alábbhagyott, felemelte a fejét. Apró, csillogó holmi vonzotta a padlóra a tekintetét. A gyémántköves jegygyűrű. Lehajolt érte, felemelte. A tenyerében forgatta, nézegette. A mívesen csiszolt kő pimasz szikrákat vetett, örökre magába rejtve a titkot.

 

Bora Ildikó
Author: Bora Ildikó

Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. A Szegedi Tudományegyetemen szereztem francia-orosz nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tanulmányaim során behatóbban megismerkedhettem e két nemzet kiemelkedő irodalmi alkotásaival, vallom, hogy ez a tudás jelentős mértékben hozzájárult íráskészségem fejlődéséhez. Kedvenc szépirodalmi műfajom a romantika, ezen belül is Victor Hugo regényei. Középiskolás koromban szerettem meg a krimiket, sorra faltam Agatha Christie könyveit. Már kisgyermekként gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később azonban rájöttem, hogy a prózában otthonosabban érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, s máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. Egy novellám (Lelki szemetes) megjelent az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. antológiájában 2021 novemberében. Egy versem (Szerelmes szonett) bekerült az Irodalmi Rádió Szerelmemnek Bálint-napra (2022) c. antológiájába. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

ÉRKEZIK AZ ŐSZ

Érkezik az ősz múlik a nyár, Ám, Nap forrósága még átjár. Még lüktetve mutatja magát, Majd a hűvös ősz köszönt ránk.   Erdő szín kavalkádban

Teljes bejegyzés »

ÉGI SZIVÁRVÁNY

Hol eső után felragyog a Nap, Az eltűnő felhő fátyla alatt, Mint egy királyi trón jelenik meg, A szivárvány gyémánt fényeiben.   Félkörívben ragyog az

Teljes bejegyzés »

Mesés hársfavirág

Edit Szabó : Mesés hársfavirág Nem tudom én,hogy hányan kellünk, a hatalmas törzsét átöleljük, régi családi ház udvarán terebélyesen magaslik hársfánk. Évtizedek sodrásában élt, több

Teljes bejegyzés »

Álmaimban látlak még

„Hogyha képzeletnek szárnyain” visszarepülhetnék a múltba, veled utaznék hazánk szép tájain, hidd el, boldogok lehetnék újra.   Mióta magam maradtam, múltunk kisért. Mondd: mit és

Teljes bejegyzés »

Tükrömbe néztem

Edit Szabó : Tükrömbe néztem Bele nézek a tükrömbe, néha olyan girbe-görbe, épp hogy odapillant szemem, képben vagyok,ott egy ember! Ember,kinek mély a lelke, ember,kinek

Teljes bejegyzés »

Kyrie eleison

Kyrie eleison Kyrie eleison Uram irgalmazz, irgalmazz a ma emberének Mert nem tudják, mit cselekedének,cselekedének Felforgatják a világot, , megverte őket az átok A sátán

Teljes bejegyzés »