A kolomp

Derűt árasztó reggelen, harmatos fű tetején vitte lábuk a munkába indulókat. Mindannyiuknak jól esett a harapni való levegő. Egyre-másra nyíltak a többségében nádfedeles porták kiskapui, hogy fejés után az asszonyok, vagy nagyobb gyermekeik útjukra küldhessék legelészni vágyó teheneiket. Az útkereszteződésig kísérték, majd ott csatlakoztatták tarkabőrű jószágaikat a pásztor által hajtott csordához. A csapat elején nyakába erősített, nagyhangú kolomppal bandukolt a vezető tehén. Engedelmesen andalogtak utána a többiek, míg kiértek a dús fűvel terített legelőre.

A gulyás helyet keresett magának a rét szélén egy árnyas fa lombja alatt, s tenyereit két oldalt maga mögé téve, kinyújtott lábakkal üldögélve figyelte a békésen táplálkozókat. Néha felállt, hogy szomjat csillapítani a mező közepén álló gémeskút vályújához terelje őket. Mélybe eresztette a kútostor végén lógó favödröt, s derekas szorgalommal húzta fel a belékerülő hűsítő vizet, melyből párat maga is kortyintgatott.

Lukács bácsi Rózsástanyán csordáskodott. Amikor ráértek, feleségével, Kati nénivel előszeretettel látogattak el barátaikhoz. Legtöbbször a nagyházban (mai szóval élve nagyszobában) diskuráltak vidáman, vagy némi sopánkodással az élet dolgairól a petróleumlámpával megvilágított, kisablakos ház vályogfalai között.

Három szép és jóravaló leánykát neveltek, Rózát, Margitot és Bözsit. A legidősebb már főzni, kenyeret sütni is tudott, a fiatalabbak szintén ügyesen végezték a ház körüli tennivalókat. Mindenki szerette őket, a hasonlókorú környékbeliek jókedvűen beszélgettek, játszottak velük. Szívesen járt hozzájuk Andrásék fia, Mihály is, akit nem csupán a lányok kedves csevegése vonzott oda. Kellő érdeklődést mutatott az állatok iránt, de legjobban az a két kolomp szólította meg, amit Lukács bácsi a régebbi időkből őrzött. Lelke boldogságát jelentették azok az ól padlására rongyokkal felkötött, kakasülőn csimpaszkodó, zajos hangszerek, amelyekhez nap, mint nap hűségesen mászott fel önfeledten harangozni. Kezével nyomást gyakorolva rájuk, élvezettel hallhatta az általa óhajtott érdekes hangokat, s láthatta, hogyan mozognak zenélés közben kedvencei.

Egy vasárnap délután az épület teljes bejárásához kapott kedvet. A mosogatással foglalatoskodó Rózával váltott pár mondatot, aztán elindult, hogy kíváncsian nézzen körül lent, majd fent, az egész tetőtérben. Szépen haladt felfelé a roskatag láptón. Majdnem célba ért, amikor az utolsó előtti létrafokon állva, csodálkozva pillantotta meg a nagy szénacsomót, amiből Kati néni riadtan emelte fel a fejét. Az asszony összekócolt szép hajából huncut módon lógott ki néhány szénaszál. Szerelemtől égő arca egyre pirosabbra váltott a rémülettől. Az őt édesen dédelgető férjét sietős mozdulattal, izgatott szavak kíséretében távolította el magáról. Sebtében takarta el szoknyájával az imént még boldog örömöktől izzó testét, párja meg fejvesztetten igyekezett felhúzni félig letolt nadrágját. Legszívesebben elbújtak volna az egész világ elől.

A kisfiú amilyen gyorsan csak tudott, leiramodott. Futott, ahogyan bírt, meg sem állt hazáig. A történteket – bár a nagyobbaktól hallott már ezt-azt – nem igazán értette, a látottak eléggé megviselték. Kimerülten foglalt helyet, s magába roskadva, szótlanul üldögélt a barnára festett karos lócán.

  • Mi van veled kisfiam? – kérdezte az anyja.
  • Semmi! – hangzott a rövid felelet.

Aznap, másnap, harmadnap a legényke otthon maradt. Hiányzott neki a kolomp, de nem mert elmenni, hogy játsszon vele. A negyedik napon nem bírta tovább. Sompolyogva közeledett Lukács bácsiék házának irányába. Belépett az udvarra. A házaspár mindjárt észrevette.

  • Ez a fiú már megint kolompolni jön, te Lukács!
  • Nem baj! Hadd jöjjön!

Az eset után valószínűleg megtanácskozhatták, hogy miféle módon tartsák a padlástól távol Mihályt, aki most kicsit félt tőlük. Félt, hogy megszidják, de a felnőttek egyetlen rossz szót sem szóltak hozzá. Szégyenérzetük jóval nagyobb volt annál, minthogy az esetre rátérjenek.

A családfő a kolompokat kezében tartva indult el a kisfiú felé.

  • Mihálykám! Ugye, nagyon szereted te ezt a kolompot? Ezt a harangot? – kérdezte barátságos mosollyal.
  • Nagyon! – felelt a gyermek.

Válaszát a megkönnyebbültség sóhaja kísérte. A férfi ekkor felemelte mindkét hangadót, s a fiú felé nyújtotta.

  • Nesze! Legyen a tied! Máris viheted haza!
  • Köszönöm szépen! – lelkendezett a kislegény.
  • Szívesen! – felelte elégedett mosollyal Lukács bácsi, miközben fellélegezve nyugtázta magában, hogy többé nem zavarja meg senki a párjával töltött pásztorórák egyetlen percét sem.

A gyermek örömtől repesve tért otthonába kincseivel. Jó párszor még játszott velük, majd eltette, s egy kis ideig nem nyúlt hozzájuk. Aztán megint szerette volna elővenni. Ment, hogy felemelje onnan, ahová utoljára lerakta, azonban kedves játékainak csak hűlt helyét találta.

  • Apa! Mama! Nem látták a kolompokat? Hol lehetnek? Ti sem láttátok? – kérdezgette kétségbeesetten szüleit és testvéreit.
  • Nem láttam! Én sem! Én sem! – hangzottak a válaszok egymás után.

Hiába kereste napokon át, nem lelte meg. Szomorúság fogta el. …hát elveszítette…

Egy nyári délelőttön nagynénjéhez látogatott a szomszéd faluba. Fárasztó útjának végén megpihent, a fiúkkal játszott egy kicsit, majd az istállóba tartott, hogy megnézze az ott tanyázó négy tehenet. A földre tekintetve döbbenten vette észre, hogy a két hangszer az egyik állat hátsórésze mögött nyugalomban hever.

Azonnal és biztosan tudta, hogy azokat saját apja csente el tőle. Az apa, aki egyébként borzasztóan unhatta a kolompok erős hangját, mindig felelőtlenül ígért, s ajándékozott el olyan dolgokat is, amire hozzátartozóinak szüksége lett volna még. A gyermek csendesen, pityergésre görbülő szájjal álldogált. A kolompokat nem merte visszakérni. Bánatos szívvel vette tudomásul, hogy már csak az emlékük lehet az övé.

Szabó Veronika
Author: Szabó Veronika

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a középiskolát és egyéb szakmai képzéseket Nyíregyházán, a főiskolát Egerben végeztem, munkahelyeim jelenlegi lakóhelyemen, Nyíregyházán voltak. Saját családot nem sikerült alapítanom. Rövid ideig tartó házasságomból született kislányunkat még újszülött korában elveszítettük. Irodalmi érdeklődésem kisiskolás koromban kezdődött el mesék olvasásával, hallgatásával, majd egyre több regény és vers megismerésével. Nagy hatást gyakoroltak rám a Petőfi Rádió régi irodalmi műsorai, rádiójátékai, mesejátékai, színházi közvetítései, a mai napig szívesen emlékezem rájuk. Gyermekként és ifjúként színjátszó csoportokban tevékenykedtem, gyakran vettem részt vers- és prózamondó, valamint szaktárgyi – leginkább magyar nyelv és irodalmi – versenyeken. 12 éves koromban írtam néhány verset, de  sajnos egy kamaszkori helytelen döntésem miatt azok már nincsenek meg. Hosszú ideig szabadidő hiányában nem nagyon foglalkoztam írással, csak néha vetettem papírra gondolataimat, átélt vagy mástól hallott, illetve kitalált történeteimet egy-egy novellában, amelyeket sokáig a fiókom mélyén őriztem. Az utóbbi években neveztem be néhány pályázatra írásaimmal, többségük napilapban, folyóiratban, antológiában és meséskönyvben jelent meg, dobogós helyezéseket is értem el velük. 2017-ben készítettem el mindkét szülőm ágán Családkönyv címmel őseim, rokonaim adatokkal, fotókkal, dokumentumokkal illusztrált történetét, eddig ez volt a legnagyobb munkám. Környezetemben mesemondóként is ismernek, meghívásra több...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Doberdó 1.

Magyarok a Nagy Háborúban… A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra… A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa. A

Teljes bejegyzés »

Hétköznapok… szilánkokban

Mereven bámulok Álmélkodó rosszallással, Arra, mi nem tetszik. * Lehetetlen az, mit Én nem tudok megcsinálni. Rosszak, körülmények. * A hideg kávémat Iszom, nem megyek

Teljes bejegyzés »

ELSZÁNT EMBER

ELSZÁNT EMBER Egy kiváltság szorong, Bennem a düh forrong. Elnyúlnék egy vágyon, Vezess felé lábnyom. Szorongásom kiváltság, Elkerülni nagy bátorság. Halhatatlanok hordaléka, A tudás maró

Teljes bejegyzés »

Majd nászt ülünk!

A halál már, a lépcsőkön lefelé jön, szinte érzem… Bármit tesz is azonban, nekem ő még biz’ nem a fékem. Mi ketten majd valódi, nagy

Teljes bejegyzés »