Az idei Bálint-napi antológiába ez az irásom mkerült be.
A napokban láttam egy facebook üzenetet, melyben egy rég nem látott ismerős boldogan tudatta a világgal, hogy nagymama lett. A fotón a férjével volt látható, kezében a csöpp unokával, akit ugyanúgy Borikának hívnak mint az anyukáját. Miközben gratuláltam neki, eszembe jutott az, hogyan adta férjhez őt a lánya, kinek köszönheti a mostani boldog életét.
Borbála – vagy ahogyan az ismerősök becézték: Barbara – húsz évesen, főiskolai hallgatóként a nyári szünetben a helyi strandon vállalt munkát: a napközis táborban volt felügyelő. A mi ismeretségünk is innen való, mert a fiam is oda járt: azon a nyáron tanult meg úszni Gábortól, a Pestről érkezett úszómestertől. A férfi szinte rögtön a megismerkedésük után csapni kezdte a szelet a szép fekete hajú, karcsú lánynak, aki a nyár végére már tiszta szívéből szerette a tőle nyolc évvel idősebb férfit. Minden szabadidejüket együtt töltötték, boldogan andalogtak a város széli arborétumban, vagy bújtak össze a Szabadság kávéház kertjében, a rózsa lugas alatt. Barbi már a szüleinek is be akarta mutatni szerelmét – akik tartottak kicsit ettől a kapcsolattól, hisz „messziről jött ember azt mond, amit akar”- de a fiú kétszer is kitért a bemutatkozás elől, a hétvégi fővárosi elfoglaltsága miatt. Három hónap telt el boldogságban és szerelemben, majd de Barbinak vissza kellett mennie a főiskolára. Közvetlenül ezután kapta a rossz hírt : amikor letelt Gábor próbaideje a Vízműnél, nem véglegesítették, így visszamegy Budapestre. Hiába sírt a lány, és kérlelte, hogy keressen a városban új állást, Gábor közölte, hogy neki vissza kell mennie, mert ott a családja. Barbara kétségbeesett: semmit se tudok a férfi múltjáról, fogalma sem volt arról, hogy otthon egy gyűrűs menyasszony várja csapodár szerelmét.
Amikor a férfi összecsomagolt és elment, keserves csalódásában először úgy érezte, értelme sincs a az életének. De két nap kétségbeesett sírás után úgy döntött, harcolni fog a szerelméért. A Vizmű munkaügyesétől megtudakolta a férfi címét, és az őszi szünetben felkereste. Megdöbbent, amikor a megszerzett címen a férfi szüleitől megtudta, hogy Gábornak nemcsak menyasszonya van, hanem egy fia is, akinek az anyjával épp azidőtájt váltak, mivel a gyermeke anyját már többször megcsalta. De hiába volt a figyelmeztetés: szegény szerelmes kislány mindebből csak arra következtetett, ha kimondják a válást, talán visszatér hozzá. Azt kérte hát a szülőktől, adják oda Gábornak a pesti barátnője címét, ahol vasárnap estig várja. Másnap délután a férfi be is állított Andi albérletébe, ahol Barbi egyedül várta. Bár a férfi azért ment, hogy határozottan közölje, köztük vége mindennek , és soha többé ne keresse őt, végül együtt töltöttek egy szerelmes éjszakát. De ezek után kertelés nélkül hazaküldte a lányt, aki lelkileg összetörten tért haza, mit sem sejtve arról , hogy ezen az éjszakán anyává lett, és három hónap elteltével kénytelen volt bevallani szüleinek, hogy ő bizony babát vár.
Apja haragja határtalan volt, követelte, hogy adja meg a címet, ahol rátalál Gáborra, de a lány tudta: semmi értelme, a férfi valószínűleg sohasem szerette igazán őt, nem fogja elvenni. Végül nem sokkal a szülés előtt felhívta Tamást, aki Gábor legjobb barátja volt, és akit még nyáron ismert meg. Elmondta neki, miért keresi Gábort, és a csendes, halk szavú férfi – aki őszintén sajnálta Barbit – megígérte, hogy elhívja hét végén magához a barátját, és ott tudnak találkozni. Gábor rideg volt és dühös: előbb Tamást hordta le mindennek, amiért odacsalta, majd számon kérte a lányt miért nem vetette el a gyereket? Ezután volt mersze azt mondani, mit tudja ő, ki mindenkivel feküdt le Barbara a szakításuk után, neki esze ágában sincs az apaságot vállalni! Miután Gábor elviharzott, Tomi kikísérte a kétségbeesett lányt az állomásra, elmondta, mélységesen felháborítja a barátja viselkedése, és arra biztatta: nyújtson majd be apasági keresetet, ha más nem, a DNS teszt be fogja bizonyítani a lány igazát. Búcsúzóul elkérte Barbiék telefon számát, és kérte: engedje meg hogy ő majd néha meglátogassa a babát.
Több hónap telt el Borika születése után, amikor Tamás betartotta az ígéretét: gyerekjátékokkal és felkereste őket. Megcsodálta a csöpp pici lányt, és megjegyezte: Gábor egy szívtelen, lelketlen ember, aki megérdemli, hogy Barbara beperelje, és bíróság előtt kell felelnie magatartásáért. Vállalta, hogy tanúskodik ha kell, megígérte, hogy ha sor kerül az apasági perre, értük jön, és elviszi őket a fővárosba.
A per során Gábor nem vállalta a felelősséget, még csak rá sem nézett a bíróság folyosóján a babakocsiban alvó, az ő hajszínét és vonásait viselő édes pici lányra. Végül a bíró kötelezte őt, hogy vesse alá magát a DNS tesztnek, amit mogorván bár, de tudomásul vett. Barbit elkeserítette a férfi viselkedése, hogy képes kitenni a kislányt a fájdalmas procedúrának, de végig akarta csinálni, igazságot szolgáltatni a gyerekének. Arra gondolt, ne érje esetleg később majd megalázás azért hogy „zabigyerek”. Tamással a hazaúton sokat beszélgettek, ő maximálisan egyetértett a döntésével. Amikor hazaértek, azt kérte, máskor is hagy látogathassa meg őket, és ha tehet értük valamit, feltétlenül szóljon.
Teltek az évek, a vizsgálat alapján egyértelműen bebizonyosult, hogy Gábor az apa, a kislány így a nevére került, és kötelezték, hogy gyermektartást fizessen. Tudomásul vette, de közölte: lemond a láthatási jogáról, és nem akarja a kapcsolatot tartani velük. Tamás viszont többször meglátogatta őket, amit a kis Borika mindig nagyon várt. Azután egy játszótéri séta során odapördült a férfi elé, és azt kérdezte: „nem vennéd feleségül Anycit? Akkor te lennél az apukám! ” A férfi erre karjába kapta, és odalépett vele Barbarához. Mielőtt az még tiltakozni kezdett volna, hogy nem ő biztatta, ezt a kislány biztos csak magától találta ki, megvallotta neki, hogy már azóta szereti, mikor azon a nyáron, a strandon meglátta a barátja mellet, és boldogan teljesítené a kislány kérését, ha Barbi beleegyezik.
Hát így történt. Így adta férjhez a cserfes kislány az anyukáját. Tamás hamarosan bérbe adta Pesten az édesapjától örökölt órásműhelyét, mert belátta , hogy az óvónőként dolgozó Barbinak a hosszú műszakok miatt szüksége van esténként a nagyszülői segítségre. Tomi szerencsére a kisváros plázájában talált állást egy ékszer-üzletben, és hamarosan a hétvégi apuka szerepet felcserélhette egy igazi gondoskodó férj és apa szerepére. Közös nyaralások, vidám túrázások után, a második együtt töltött évben megszületett a kisfiuk Dávid, és Borika nagyon büszkén tologatta kisöccsét a játszótéren. Csak az bántotta, hogy az ő vezetékneve nem ugyanaz, mint neki, de megfogadta: amint nagykorú lesz, kérni fogja a név változtatást. „Úgyis te vagy az igazi apukám” – mondta egyszer Tamásnak, akit ezzel igazán boldoggá tett.
Húsz év telt el azóta, hogy Barbara és Tamás egy párt alkotnak, de soha, egyetlen percre sem bánták meg, hogy összekötötték az életüket. Kölcsönös szeretetben telnek az évek, Tamás nemcsak Valentin napon, hanem minden hét végén rózsacsokrot vesz Barbarának, aki boldogan gondoskodik egyre növekvő családjáról és szerető férjéről.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...