Klári féltő gonddal leste a pitét a sütő üvegajtaján keresztül. Szépen magasodott a tepsiben, a magozott meggyszemek vidáman piroslottak a tészta sárgájában.
– Még egy negyed óra kell neki – szívta be jólesően az édes, vaníliás illatot. A nagymamája kézzel írott receptkönyve ott hevert a konyhapulton, annak alapján készítette el a pitét kedvesének, Ernőnek.
A receptkönyv volt Anna nagyi egyetlen öröksége, de Klári mindennél többre becsülte a reszketeg, szálkás betűket az elsárgult kockás füzetlapokon. Minden oldalról egy-egy ínycsiklandó étel illata szállt fel az idő távolából, a gyermekkor gyomorba-szívbe markoló emlékei a nagyi fazekából, aki lassan már egy évtizede a mennyei konyhában kevergeti fakanalával legendás újházi tyúklevesét, és szeli darabokra a frissen sült pitét, rakja tányérokra, hogy jusson belőle mind a hat unokájának.
Klári reggel korábban felkelt, hogy bekeverje a tésztát. Mikor hazaért a munkából, már csak bele kellett simítani a tepsibe, és rászórni a meggyet. Most, hogy már sínen volt a sütemény, végre magával is foglalkozhatott. Átöltözött, megigazította a sminkjét, és közben Ernőre gondolt. Két hónapja ismerte meg társkereső hirdetés útján, s még aznap rájuk tört a szerelem első látásra. Ernő magas volt, szőke és kék szemű, ez már önmagában elégnek bizonyult ahhoz, hogy rabul ejtse Klári szívét, de egy másik, nem kevésbé fontos körülmény is mellette szólt. Klári még gimnazistaként Veszprémben töltött pár napot a szüleivel, s a város főterén séta közben, csak úgy kíváncsiságból megállt egy tarka kendőbe burkolózó jósnő előtt, aki megjövendölte neki, hogy majdani férjét Ernőnek fogják hívni.
Felejthetetlen két hónapot töltött együtt az ő Ernőjével, álmaiban már látta kettejüket az anyakönyvvezető előtt, hallotta suhogni menyasszonyi ruhája fodrait. A férfi szabadkozott, amikor Klári felajánlotta, hogy költözzön hozzá. Idős édesanyjával lakik együtt, akit nem szeretne hosszabb időre magára hagyni. A nő megértően bólintott. Az a kis idő is, amit Ernő vele töltött, a mennyekbe repítette. A lakás megtelt nevetéssel, férfiillattal és sok-sok szerelemmel. Ez lesz az első közös Valentin-napjuk, méltóképpen meg kell hát ünnepelniük! Miközben az ajkát rúzsozta, képzeletében már le is pergett eljövendő estéjük. Az aprócska konyhából nyíló étkezőben ülnek az asztalnál, s fogyasztják az Anna nagyi receptje szerint készült pitét. Ernő teli szájjal habzsolja a szeleteket, egyiket a másik után, morzsák gurulnak ki a szája szélén, s hullnak le a földre… majd az ágyban folytatják az ünneplést, egészen pirkadatig.
A sütő felől a fürdőszoba ajtaján át bekúszó, sürgető illatorgia szakította félbe az álmodozásban. Felhúzta az edényfogó kesztyűt, kiemelte a tepsit. A tészta pompásan megemelkedett, enyhén rózsaszínűre pirult, a meggyszemek is belesüllyedtek, úgy, ahogy kell. Szeletekre vágta a süteményt, tálra tette, megszórta fahéjas porcukorral. Elégedetten szemlélte művét a tavaszi virágmintás, frissen vasalt asztalterítőn. Nagyot sóhajtott, mindjárt fél hét, háromnegyedre ígérte magát a kedves! A mosogatóhoz vitte a tepsit, kivette belőle a sütőpapírt. Mosogatószert nyomott bele, megnedvesítette a szivacsot, és jó alaposan áttörölte. Megnyitotta a csapot, hogy leöblítse. Folyatta rá a vizet, éppen készült elzárni a csapot, amikor bugyogó-sistergő hang tört fel a lefolyó felől, és a habos víz egyre csak gyűlt a mosogatóban.
Idegesen morgott valamit az orra alatt, miközben elzárta a csapot és kivette a tepsit. Próbálkozott egy darabig, hátha a vécé mellett tartott pumpával megszüntetheti a dugulást, de nemsokára feladta. Elkeseredetten toppantott a lábával, azon agyalva, mi lesz, ha Ernő itt találja izzadságtól csöpögve, lefolyt sminkkel a sütéstől felforrósodott konyhában, az eldugult lefolyóval bajlódva. A lefolyótisztító bevetésének nem látta értelmét, órákba telne, míg kifejti hatását, ha egyáltalán segítene bármit is… Leült a laptopja elé, beírta a Google keresőjébe a dugulás elhárítás címszót. Jó néhány elérhetőség felpattant, szinte mindegyik gyors, pontos munkát ígért, sürgősségi kiszállással igény szerint. Nem sokat teketóriázott, találomra felhívta az egyik számot, lesz, ami lesz.
A csengő berregésére megriadt, kis híján elejtette a poharat, amelyből ivott. Az ajtó előtt nem túl magas, vékonydongájú ember állt, a feje tetején kissé már kopaszodott. Jellegtelen kinézetét valamelyest ellensúlyozta az ajkán játszadozó kedves mosoly, mely megszépítette a vonásait, kisimította a homlokán mélyülő ráncokat.
– Vendéget vár? – kíváncsiskodott az ember, látva az étkezőasztalon a két terítéket, s az aranyszélű süteményestálat a pitével.
– A páromat. Bármelyik pillanatban itt lehet. – A nő eligazgatta a szeleteket a tálra helyezett szalvétán. Az ember megszemlélte a mosogatóban megrekedt víz tetején úszó morzsás habot, majd lehajolt a lefolyóhoz.
– Ez bizony csöpög – állapította meg a szifon alját tapogatva. – Nem vette észre?
– Más dolgom is van, mint hogy a lefolyót figyelgessem – húzogatta a száját a nő.
– Pedig időnként nem ártana. – Az ember kinyitotta a szerszámosládáját, és előkapta a szükséges eszközöket. – Van itt valahol egy használaton kívüli vödör? – tudakolta, mielőtt szétcsavarozta volna a szifont. – A nő előhozott a fürdőszobából egy régi műanyag vödröt, amelynek hiányzott a fogantyúja. Félrefordult, mialatt a szerelő dolgozott, tudtára adva, hogy nincs kedve társalogni vele. Ahhoz sem volt lelkiereje, hogy végignézze, mik jönnek ki a keze alól a szifonból, elkedvetlenítette, ahogy az elakadt ételmaradékok rothadó bűze elnyomta a süteményillatot. A konyhai órára nézett, mely negyed nyolcat mutatott. Ernő ilyen sokat késik, ez furcsa. Nem szokása, de ha netán mégis valami közbejön, mindig szól időben, vagy SMS-t ír. Idegesen kapta fel a telefonját. Nem jött üzenet, nem fogadott hívást sem jelzett a készülék. – Mi lehet vele? – törte a fejét. Felhívta, bár Ernő nem szerette, ha kereste a telefonján, nem tudni, miért. A hívott számon előfizető nem volt kapcsolható… Az idő egyre csak telt, a bűz nőttön-nőtt. Odafordult a mosogatóhoz, kétségbeesetten nézte a vödörbe gyűlt koszt.
– Nem ártana kicserélni a szifont és az elvezető csövet – hallotta a szerelő hangját. – Összeraktam és újratömítettem, ezzel ellesz még pár hónapig, esetleg fél évig, a használattól függően. – Csontszáraz, nézze csak! – A férfi kivette a vödröt, felegyenesedett, és nagy büszkén megnyitotta a csapot. – Tegye a szifon alá a kezét! Ugye, hogy már nem csöpög?
– Valóban nem. – A nő kihúzta a kezét, és becsukta a konyhaszekrény ajtaját. Megnyugodva figyelte, ahogy a csapból előtörő vízsugár akadálytalanul csobog át a lefolyócsövön.
– Azért jó lenne a kávézaccot és a morzsákat, no meg a használt étolajat nem a lefolyóba önteni, mert eldugítják a szifont… Eszemben sincs alkalmatlankodni, csak segíteni akarok. Az igazságot sokszor a lefolyóban találjuk meg, higgye el nekem, tapasztalatból tudom – tette hozzá az ember, megint csak azzal a fontoskodó, széles vigyorral a képén. – Ha gondolja, hívjon, amikor végképp időszerű lesz a csere, állok szíves rendelkezésére.
– Mennyivel tartozom? – kutatott Klári a pénztárcája után a retiküljében. Lassan nyolc óra felé járt az idő. Újra eszébe jutott Ernő, a tálon tornyosuló rengeteg sütemény, és a hűtőben a pezsgő.
A szerelő jutányos árat szabott, ahhoz képest, hogy milyen kitűnő munkát végzett.
– Úgy látszik, elakadt valahol a vendég – húzta be a cipzárt a táskáján. – Csak nem meggyes pite? Imádom – vetett sóvár tekintetet az étkezőasztalra. – Én bezzeg nem késlekednék, ha ilyen finomsággal várnának…
Klári feszült hangulata megenyhült, ahogy nézte az arcát. Nem éppen szép, de határozottan kedves, főleg amikor nevet. – Megkínálhatom? – szedett ki pár szelet süteményt az Ernőnek szánt tányérkára.
– Mennyei! Egyszerűen nem találok szavakat! – nyelte le a szájában ízlelgetett falatot a férfi.
– Ha jól emlékszem, még be sem mutatkoztunk egymásnak – tette vissza a tálat az asztalra a nő. – Mihályi Klári vagyok.
– Ernő. Papp Ernő.
Author: Bora Ildikó
Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. A Szegedi Tudományegyetemen szereztem francia-orosz nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tanulmányaim során behatóbban megismerkedhettem e két nemzet kiemelkedő irodalmi alkotásaival, vallom, hogy ez a tudás jelentős mértékben hozzájárult íráskészségem fejlődéséhez. Kedvenc szépirodalmi műfajom a romantika, ezen belül is Victor Hugo regényei. Középiskolás koromban szerettem meg a krimiket, sorra faltam Agatha Christie könyveit. Már kisgyermekként gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később rájöttem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, s máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. Egy novellám (Lelki szemetes) megjelent az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. antológiájában 2021 novemberében. Egy versem (Szerelmes szonett) bekerült az Irodalmi Rádió Szerelmemnek Bálint-napra (2022) c. antológiájába. Műveim olvashatók a Csillagszívként harcba mennék c. Blogszerzők...