Enikő éppen színházi próbára sietett, amikor összefutott egykori osztálytársával, Áronnal. Legalább hat éve nem találkoztak, így kölcsönösen megörültek egymásnak. Szeretett volna beszélgetni a fiúval, de sürgette az idő, ezért jobb híján megkérte: kísérje el őt a próbára. A fiú belegyezett – annál is inkább, mert mindig tetszett neki ez a magas, hosszúcombú, csinos lány – de mint újságíró is kíváncsi volt Eni véleményére: cikksorozatot tervezett a színházi zaklatásokról.
Amíg beértek a színházba, a lány elmesélte, hogy már három éve hogy az ALT-ban dolgozik. Mindig is vonzotta színpad, de érettségi után nem mert rögtön a színművészeti egyetemre jelentkezni: előbb elvégzett egy színi tanodát, amelynek vizsgaelőadásán meglátta őt az ALT vezető rendezője, és az előadás után – melyen egy szegény árva koldust alakított – megkereste az öltözőben. A lány nevetve mesélte Áronnak, mennyire megijesztette a Mester: amikor bekopogott, vidáman kiáltotta, hogy „bújj be” – mert azt hitte a barátnője Kinga keresi – erre belépett egy számára teljesen idegen, idősebb férfi, ő pedig ott állt jóformán meztelenül, mert éppen akkor vetette le a koldusjelmezét.
- Képzelem, mennyire meglepődtél – mondta a fiú – de aztán minden jól alakult, ugye?
- Hát persze! Rögtön mondta, hogy ne zavartassam magam, ő szakmabeli, és azért jött, hogy ajánlatot tegyen nekem. Ettől persze még jobban zavarba jöttem, azt se tudtam hirtelen mit kapjak fel – hát zavaromba visszabújtam a koldusgöncbe! Képzeld, azóta is őrzöm azt a jelmezt, hiszen szerencsét hozott nekem. Szóval visszabújtam a jelmezbe, és kikísértem az előtérbe: oda ahol voltak asztalok meg székek – és leültettem. Így utólag persze azt hiszem, nekem nagyobb szükségem volt arra, hogy leüljek mint neki, hiszen akkora zavarba voltam, hogy szinte remegett a lábam. El sem akartam hinni, hogy ilyen szerencse érhet, hogy valaki szerepet ajánl, és kilátásba helyezi, hogy ha felvesznek az egyetemre, szerződtetni fog engem.
- És így is lett?
- Hát persze! Képzeld: elsőre felvettek, nagyon jó osztályba kerültem, nagyon szeretem az egyetemi éveket. A Mester megtartotta a szavát: előbb csak epizód szerepeket kaptam, de ahogy az évek múltak egyre hosszabban lehettem színpadon.
- Enci ez olyan, mint egy álom! És tudják az osztálytársaink, hogy színésznő lettél?
- Hát nem is tudom… amikor a vizsgaelőadásom volt, küldtem pár lánynak meghívót, de csak a Balogh Éva jött el – tudod, a padtársam. Neki nem sikerült a közgáz, abbahagyta harmadikban, mert meghalt az apja, és nem volt, aki finanszírozza a tanulást. Most könyvelőként dolgozik a távközlésnél. Szegény. Pedig ő volt a legjobb tanuló az osztályban… látod, erről is írhatnál! Meg Pistiről is, aki belehalt a fogászati kezelésbe… mondjuk, lehetne a cikk címe „csiszolatlan gyémántok”, vagy „befejezetlen életek”! Mit szólsz?
- Nem tudom, Enikém. Talán rosszul esne a többieknek, ha ezekről írnék. A sikertelenségről, a félbe maradt álmokról… inkább magadról mesélj! A te sikereidről szívesebben írnék, ha megengeded. Miben játszol most? Arról írhatok?
- Nem tudom, ismered-e a darabot, a címe „Édes kis semmiség”: egy amerikai romantikus vígjáték. Három szexi szingli: Christina, Jane és Courtney –akik imádják az éjszakai életet – a város egyik legmenőbb szórakozóhelyén buliznak, ahol Krisztina váratlanul megismerkedik egy jóképű férfival, Peterrel. A lány számra Ő a tökéletes férfi, de váratlanul elutazik, és a három lány elhatározza, hogy követi. Persze a nagy Ő felé vezető rögös út csábító meglepetésekkel van kikövezve…, no de nem mondom el az egészet: gyere be és nézd meg – mondta Enikő, mert közben megérkeztek a színházhoz.
- Jól hangzik! És mondd csak: Te vagy Krisztina, a főszereplő?
A lány arcáról a váratlan kérdés hatására leolvadt a mosoly, és végtelen szomorúsággal a szemében csak ennyit mondott:
- Á, nem! Ahhoz előbb le kellene feküdni a Mesterrel. De ezt meg ne írd, mert akkor soha az életben nem fogok tőle főszerepet kapni!
Áron ezután megnézte a próbát, gratulált a lánynak, és megígérte, hogy a bemutatóra is eljön. De már ekkor tudta, hogy a cikket nem fogja megírni, mert ha nem írhatja meg a teljes igazságot, akkor mit ér az egész?
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...