Pete Margit: Háború és béke

Az írás az IR 2022. évi nyári táborába, megadott témára született! 

Háború és béke

Ma is jól emlékszem. Nem a folytatásos epizódokra, már csak az alaptörténetre:

Hatalmas, kúria-szerű ház, még hatalmasabb, gyönyörű park. A ház előtti teraszon kalapos, elegáns nő ül, kezében könyv. Fel-felnéz az olvasásból, a közeli utat kémleli. Én lepkéket kergetek. Mindenütt nyugalom, béke.

Ám egyszer csak katonák tűnnek fel – nem túl sokan – az úton, vállukon puska, egyenruhájuk szakadt és piszkos, de egyik sem sérült. Végig mennek a ház majdnem körbejárható teraszán, beszállásolnak, rendezik kinézetüket, majd visszajönnek és elmondják a nap történéseit: hol volt ütközet, hány katonát veszítettek, hová szállították a sebesülteket. Vacsora után szobáikba vonulnak.

A történések álmaimban rendszerint folytatódtak.

Mindig akkor álmodtam ezeket, amikor nagyanyáméknál aludtam, olyan 5-6 éves koromban. Lefekvéskor már szinte vártam, mi fog következni.

Hogy miért álmodtam katonákkal, háborús történésekkel – azért-e, mert mindig elmeséltem azokat a felnőtteknek, és ők elmondták háborúval kapcsolatos emlékeiket, vagy fordítva: beszélgettek előttem a II. világháború idején megtapasztalt eseményekről –, az ma már kideríthetetlen. És a miért itt nem is számít, viszont mindennél jobban megmaradt bennem, amit ők elbeszéltek!

A tiszántúli faluban, ahol laktunk, nem volt tényleges összecsapás, de átvonultak rajta először a német, majd az orosz katonák. Ott voltak „elszállásolva”, ahogy a nagyszülők fogalmaztak. Az emlékezés közben meg-megszakított mondatok, a múltba révedő szomorú tekintetek mindig elárulták akkori érzéseiket.

Felemlegették, hogy a német katonák osztogattak, az oroszok viszont fosztogattak. A németek mindennel el voltak látva: járművekkel, rendes ruházattal, élelemmel, és azokból elmenőben ezt-azt ott is felejtettek…

Nem úgy az oroszok! Ők tetvesek voltak, szakadtak és éhesek. Kifosztották a kamrákat, kikutatták az elásott élelmiszer-tartalékokat is, leölték a háziak aprójószágait, dűtöttek, borítottak. Még az éjjeli edényt – bilit – is főzéshez, evéshez akarták használni.

A nőket megbecstelenítették, szemet vetettek a fiatal lányokra, ezért őket elbújtatták, vagy csúnyára maszkírozták. Később az a – nem megalapozatlan – hír járta a településen, hogy bizony több gyermek is született, akinek nem a férj, hanem orosz katona volt az apja. A férj legtöbbször sajátjaként nevelte fel a gyermeket. Olyan sajnálatos eseményről is tudni, amikor a női családtagot védelmező hozzátartozót a katonák lelőtték.

Amikor aztán végre elvonult a haderő, elhurcoltak minden mozdíthatót, de még a lovakat is!

Sokszor elmesélte nagyanyám, hogy anyukámat – aki hat év körüli volt akkor –, megkedvelte és magával akarta vinni egy fiatal „ruszki” katona, aki karjaival ringatást utánozva mutatta, hogy ott valahol messze ő is hagyott egy kisbabát, aki azóta már nagyobbacska lett. Fotót mutatott róla, és magyarázta: ha hazatér és béke lesz, együtt fogócskázhatnak majd a magyar kislánnyal.

Simogatta anyu fejét, és könnyes volt a szeme…

Szinte vég nélkül lehetne idézni a hallottakat! Sajnos vannak örökké fájó tragédiák, veszteségek is, amikor családtagok, rokonok estek el, maradtak oda a háborúban, vagy megcsonkítva, roncsként kerültek haza. Mindannyian tudunk ilyenekről…

Szerencsére a mi közvetlen rokonságunkban nem voltak efféle áldozatok, de anyai nagyapám és családja érintve volt a háborús eseményekben.

A nagybátyám, aki most 90 éves, gyakran elmeséli ma is, mi történt velük.

Ő tíz év körüli fiúcska volt, amikor szülei útnak indultak – két nagyobb és két egészen kicsi gyermekeikkel –, hogy nagyapám útkarbantartó munkásként dolgozzon a vasútnál. Kárpátalján kaptak szolgálati lakást, nagyapám útkaparó lett. Amíg ott tartózkodtak, született még egy lányuk, sőt! A hazafelé úton egy kisfiuk is.

A sors úgy hozta, hogy közeledett a front. Hazaindultak, de mielőtt átértek volna, a határt lezárták, a vonat nem közlekedhetett, ők a vagonban rekedtek. A nagyapám valahogy átszökött, hogy majd értük megy, vitte magával az egyetlen tehénkéjüket, hogy az biztosítsa majd az élelmet a hazaúton. Az átmenekítés sokára sikerült csak, az ott maradottaknak nem volt mit enniük, idegenektől kaptak ennivalót, hogy éhen ne haljanak.

Hogy milyen kerülővel, és milyen keservesen keveredtek haza, az abból is érzékelhető, hogy az említett fiúgyermek Mosonmagyaróvár területén, a vonat padlóján jött világra.

Legjobban az a harmadikként született gyermek járt, akit nagyapámék elmenetelükkor a szomszédban lakó ángyikáéknál hagytak, mert nekik úgysem volt gyerekük.

Ő volt az anyám, akit az orosz katona magával akart vinni.

És mert egyszer mindennek vége szakad, befejeződött a háború, elkövetkezett a „békeidő”, a nagybátyám katonatiszt lett, de hittel vallotta, hogy nem lesz többé háború! Ilyen borzalmak még egyszer nem fordulhatnak elő! Mert az emberiség tanult, okult…

Ezt gondoltuk mi is, az utódaink is… hiszen ez már a XXI. század!

A nagybátyám tévedett… Mindannyian tévedtünk!

Mire majdnem mind elmentek azok, akik még a világháborúk borzalmaira emlékeztek, itt a következő drámai eseménysorozat. Ráadásul a szomszédban, hozzánk közel…

Voltak ugyan azóta is háborúk a világ más részein, például az araboknál, Koreában, Vietnamban is, de az nem érintett bennünket „testközelből”. Nem érintett bennünket ennyire fájdalmasan.

Most, amikor a feldúlt, szomszédos városokból menekülő, síró gyerekeknek és nőknek nyújtunk segítséget, mert ott kellett hagyniuk életüket, múltjukat, sokszor eszembe jut az általam gyakran mondogatott idézet: Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb!

Valóban nincs az embernél csodálatosabb?!

Azt gondolom, Szophoklésznek csak részben volt igaza, mert az ember mint teremtett lény, valóban csodálatos, de bizonyos cselekedeteinél nincs elítélendőbb és gyalázatosabb! Ilyen például a rombolás, az emberi életek kiirtása, a háború.

Egy neves nemzetbiztonsági szakértő – aki a történelmet és az emberi viselkedést folyamatában, behatóan tanulmányozta –, arra a megállapításra jutott, hogy bár az emberiség szinte felfoghatatlan technikai változásokon ment keresztül, az ember hatalom és gazdagság utáni vágya az őskortól napjainkig változatlan.

Amennyiben ez így van, szinte biztos, hogy a világbéke után még sokáig – vagy örökké? – csak vágyakozhatunk…

Én azt gondolom, hogy a békét csak önmagunkban tudjuk megteremteni.

Azt az állapotot, amikor elégedettek vagyunk azzal amink van, és azzal, amivel foglalkozunk, amikor nyugalomban tölthetjük időnket azokkal, akiket szeretünk. Mikor otthonossá, széppé tesszük környezetünket, és jól érezzük magunkat benne.

És legfőképpen: amikor elfogadtuk, és szeretni tudjuk önmagunkat.

De vajon meg tudjuk ezt valósítani egy ilyen békétlen világban, ilyen nehéz körülmények között?

Polgár, 2022. június 24.

Pete Margit
Author: Pete Margit

Pete Margit az Irodalmi Rádió szerzője. Pete Margit a születési nevem, írásaimat ezen a néven teszem közzé. Lakóhelyem Polgár. Valójában minden életkoromban foglalkoztam írással, eleinte leginkább az „asztalfióknak” írtam. Családfakutatás után kezdtem el rendszeresen írni. Először családunk sorstörténeteit vetettem papírra, saját célra. Amióta életkörülményeim lehetővé teszik, egyre gyakrabban írok, mostanában leginkább verseket. 2008-tól jelentek meg írásaim, először az Accordia kiadó antológiáiban, később a Poet internetes versoldal kiadványaiban. Verseimet a Poet.hu-n, és a Facebookon publikálom. Verseimmel többször sikeresen szerepeltem versíró pályázatokon. Alkotásaim több alkalommal elhangzottak különböző rendezvényeken, és megjelentek helyi újságokban is. Az utóbbi időben sok gyermekverset írok, számomra is rejtélyes indíttatásból. (2012 -ben, egy országos gyerekvers-pályázaton 3. helyezést ért el egyik mondókám - Napsoroló mondóka -. Gyermekverseimre kiírt rajzpályázaton, és helyi iskolákban kisiskolások készítettek rajzokat. Ezeket a 2020-ban, az Irodalmi Rádiónál megjelenő kötetemhez felhasználtam. A gyerekeknek szóló verseimnél arra törekszem, hogy dallamossággal, humorral, érdekes „történésekkel” ébren tartsam a fiatal korosztály figyelmét. Szókincsüket verseim által próbálom gyarapítani. Kicsiknek szóló alkotásaimat unokáimon, és a környezetemben élő emberpalántákon tesztelem. Kedvelem a nyelvi játékokat, szójátékokat, felnőtteknek és gyerekeknek írt verseimben egyaránt. Szeretem a humort, és az életet – ahogy telnek az évek, egyre jobban. Saját magam alkotta mottóm: Ha írni akarsz élj, ha élni...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Szerelem és egyéb jelenségek                                 „bolondos verzió” A szerelem nem mindig komoly, néha olyan, mint egy jó vicc – egy csók, amitől leesik az állam,

Teljes bejegyzés »

Szerelem és egyéb jelenségek                                 „fiatal szerelem, szenvedéllyel” A szerelem mikor még meg sem érintettél, de már éget a vágy – mintha minden részem téged

Teljes bejegyzés »

Szerelem és egyéb jelenségek                                 „vágy és vonzalom” A szerelem nem mindig csendes ölelés, néha vad, lángoló vágy, amely más karokban keres új testet, más

Teljes bejegyzés »

Szerelem

Szerelem és egyéb jelenségek                                  „eksztázis és összetörtség” A szerelem – vad tűz, amely fellobant egy pillanat alatt, s ha nem vigyázunk, porrá éget mindent.

Teljes bejegyzés »

Szerelem többféle változatban

Szerelem, és egyéb jelenségek Szerelem, jött hasított, elrabolt. Szívemet döngette vadul. Minden nap éreztem, fájdalmas kínokat élveztem, miközben mellkasom tépte szét. Ez lenne a szerelem?

Teljes bejegyzés »

Éjjeli gondolat

Virágzó ágon átderengő holdfény, Bárányfelhők mögé rejted sugarad, Megvigasztalod bús vándorok lelkét, Bölcsességed csillan ezüst mosolyban. Szelíd dombok felett hullámzik az ég, Hold-mesék szikráznak csillagdalokat,

Teljes bejegyzés »