Számvetés

Ezzel a versemmel értem el ma a 20 éves Irodalmi Rádió Versek 2022. pályázatának 2. helyezését.

 

 

H. Szabó Klári:

Számvetés

 

Megint eltelt egy nap az életemből.

Huszonnégy órával csökkent, mi hátravan.

Vegyük lajstromba, hogy e múlt időből

mire költöttem, s hogy éreztem magam!

 

Tegnap ilyenkor éppen átváltoztam

gondos anyából egy precíz oktatónak,

bár ez vonzott volna, mégis úgy voksoltam,

munkám csak így tűnt jól megoldhatónak.

 

Bár hívott a párom szép szerelemmel,

engem fogva tartott a hivatástudat,

hiába éreztem, hogy az újabb „nem”-mel

csak hosszabbítom szívéhez az utat.

 

Majd késő éjjel álomba merültem,

kipipálva így a napi pihenést,

bár az érzés vegyes, hiszen menekültem,

pedig nem végeztem el a küldetést.

 

Kimerült voltam, mégis az ébresztett:

nem alhatok tovább, a kötelesség hív,

bűntudat övezte azt a néhány percet,

mit elernyedt izmom mégiscsak kivív.

 

Kapkodva indultam hát a reggelnek,

semmi nem rendezett, minden bizonytalan,

feszült volt a válasz édes gyermekemnek,

nem mutattam épp a legjobb oldalam.

 

Elmaradt reggelink a pék pótolta,

fiaim talán nem maradtak éhesek,

magamnak még az ebédet is oldotta,

elmajszolhattam a kiflivégeket.

 

Míg óráimra ki-be rohangáltam,

rejteni vágyván a készületlenséget,

Eszközeimet sorra nem találtam,

de elkerültem pár sületlenséget.

 

A tantermen belül volt némi derű,

elrejtve sok mély, koncentrált gondolatban,

a kis öröm gyöngyszem, de véletlenszerű,

nem is kap hát helyet mindegyik napban.

 

A szünet a diáké, s én, a tanár,

pedagógusként pesztrálom a gyereket.

Az egyik megoldva, már alig öt, ha vár…

kiélhetem jól most ezt a szerepet.

 

Ám az idő véges, pörögni muszáj,

belőle mégsem jut szükségre, magamra,

a csengő kegyetlen, szólalása után

készen kell állnom egy új feladatra.

 

Időnként nyolcszor, néha hatszor váltok

helyszínt, szintet, eszközt, tantárgyat, csapatot,

mire lesz egy percem, amelyben megállok,

s végre önállóan gondolkodhatok.

 

Ekkor szükségképpen ott kattog minden

zaklatottan átszaladt perc az agyamban,

elmélyülni idő valóban még sincsen,

alig van már csak pár óra a napban.

 

Sebtében pakolok, szimultánt játszom,

ahogy közben kissé már előre nézek,

feladataimat mind tisztán kell látnom:

viszem a hegedűt a kis zenésznek…

 

Aztán mit kell venni? Tejet? Kenyeret?

Mit kell hazavinni? Mi lesz fontos otthon?

Hol is vannak éppen négykor a gyerekek?

A dolgozatokat holnap kiosztom…

 

Kabát, ernyő, táskák, s máris indulok.

Hátul, úgy közelebb a zeneiskola.

Már mögöttem a zebra, jó időt futok, …

…de hol a hegedű? Vissza! Ostoba…

 

Helyén van újra az önértékelés.

És a munkámra még nem is reflektáltam…

Az elvárás túl sok, a képesség kevés,

helyemet talán sehol meg nem álltam.

 

De fontosabb most a sürgős cselekvés,

kijavítani minden rettentő hibát,

„a győztes az lesz”… azt nem sújtja megvetés,

„aki helyrehozni bátran nekilát”…

 

Úgy rogyok le a célomhoz elérve,

szinte fuldokolva, a székem marasztal,

a hangszert átadtam, a jósághoz mérve

ez mégis kevés, tehát nem vígasztal.

 

Sportolni kellene, hogy jobban bírjam

a napi bevetést, ne véljem hajszának…

A gondolat szép, de le kell csillapítsam,

luxus lenne az a magamfajtának.

 

Mellettem táskák, ezer málha rajtam,

lehámozom végre ezt a nagykabátot,

körülnézek, szégyen – észlelem zavartan –

ilyen sok cuccot senkinél sem látok.

 

Tolakodó könnyel jő a feszültség,

alig tudok köszönni így egy barátnak,

a folytonos kudarc és a kimerültség

nem hiszi, engem örömmel látnának.

 

De dologra fel, a félóra illan.

Hová is tettem a javítani valót?

Korduló gyomromra álmodozásimban

az estebéd jelent némi bíztatót.

 

Fél csoport lett kész, némán bosszankodom,

összeszedem a holmit és a gyereket,

koncentrálok nagyon, mondom, mondogatom:

el ne felejtsük most már a kenyeret!

 

Szállingózó hó fogad a kapuban,

kisfiam ujjong, és én is elmosolyodom,

emlékeim között, mélyen rejtett zugban

a karácsonyvárás csodáját hordozom.

 

Még egy szatyor, így már lesz ma vacsora,

de az ég komor és immár sötétedik,

a hegyre fel a léptem fáj, de szapora,

a nap lemegy már, még van munkám pedig.

 

Míg csizmámat oldom, a macska pöröl,

sok időnek tartja, míg magára hagytam,

földre dobva néhány furcsa tárgy üdvözöl,

a postán megint csak cédulát kaptam.

 

Etetem és ellátom az állatot,

s a lakásban végre újra van levegő,

átöltözöm, de tudom, meg nem állhatok,

melyik teendő lesz a következő?

 

Szokásos kérdés: megint az iskola.

Nagyfiaim szerint nem történt ma semmi.

Lám, annyi ember jár unatkozni oda,

nem értem, nekem mért kellett bemenni?

 

Megint előkerül az öreg fogó,

lassanként megtudom talán a híreket,

az eredmény, ami újfent lehangoló,

mélyen szomorítja anyai szívemet.

 

Félreteszek mindent. Beszéljünk róla!

A tervek törölve, gyermekem fontosabb.

Ne sújtson a terhed, gyere ki alóla!

Nem adhatod alább! Lehetsz gondosabb!

 

Gyere, nézzük együtt! Menni fog, látod?

Csak bízni kell, s tenni érte, hogy jó legyen. –

mondom, pedig érzem azt a hazugságot,

hogy mindez csak frázis, én sem ezt teszem.

 

Úgy múlnak el a napok és az éjek,

a jövő időkért zajlik csak küzdelem.

Önzés a megállás, a pihenés vétek,

elszalasztott tettből feszültség terem.

 

Önmagunk által mindig büntetendő

a töltődni vágyó teremtés, alkotás,

a nyugalom illan, a szépség veszendő,

tiltott gyümölcs lett minden szórakozás.

 

És hol van a testi, s a lelki egészség?

Hol van a nyugalmas, édes semmittevés?

Elítélendő a szellemi szegénység,

melyben egy az érték: a megfelelés.

 

Hogy hagyjam hátra a kötelességet?

Hisz azt mások nézik, a szavuk nyilvános,

míg, ha saját vágyam veszíti a képzet,

kívül láthatatlan, bármily világos.

 

Merengeni átok, hagyjad, lépni kell!

Kezdődjék a jól ismert újratervezés!

Elmúlt az idő, és bárhogy is hisztizel,

a teendők elől nincs elrejtezés.

 

Ma is, látod, úgy lett, hajszoltad magad.

Ezért a fáradtság és a kimerültség.

Meglásd, ha a napod tervezetten halad,

távol marad majd minden ingerültség.

 

Az étkezés után újult erővel

vesd a munkába hát gőzerővel magad!

Rejtsd el a kétkedést, az gonosz előjel,

minden rendben, hisz életed jól halad.

 

Ma is volt módod, hogy segíts másokon,

hogy hivatásodért élj, nevelj és okíts,

visszatükröződtél némelyik mosolyon,

kezed volt ahhoz, hogy bárkit megsimíts.

 

Az elmaradtakra ott lesz a Holnap.

Csupa nagy betűvel, mindig tiszta lappal,

a megbotlott álmok ma téged okolnak,

ám nézni fognak tiszta ámulattal!

 

A feladat megvár, tudod, nem fut el,

mosni és mosogatni másnap is lehet,

s a munkára, mire tegnapod sem jut el,

ott lesz a hosszú iskolai szünet.

 

Majd akkor sem alszom, és utolérem

szerencsétlen énem, ha oly tehetetlen,

hogy mi másnak könnyen aratható érdem,

nekem egy-másra mégis lehetetlen.

 

Egyetlen csókkal enged el a kedves.

Vonakodik, gondom mégis elfogadja.

Szerencsés vagyok, hogy annyira szerelmes,

hogy tetteimet mindig támogatja.

 

Rám borul újra a sejtelmes sötét.

A csend éget, én pedig sírni akarok.

Ott kinn egy szép csillag növeszti üstökét,

hírére készülnek már az angyalok.

 

Elönt egy súlyos, reménytelen érzet.

Dönteni serkent, s én elhiszem: feladom.

Miközben tudom, hogy akárhogy is vérzek,

én mindörökké e létet folytatom.

 

Megint eltelt egy nap az életemből.

Huszonnégy órával csökkent, mi hátra van.

Mondd, mi fáj hát jobban eme küzdelemből

hogy véges lehet, vagy hogy határtalan?