Kardvirág huszárok állnak sírodon,
neved arannyal vésve márványlapon.
Rózsát tartó angyal vigyázza kőbezárt álmodat.
Rég nem dicséred, nem is szidod elhagyott lányodat.
S mi belőled maradt emlékfoszlány, néha annyira fáj
szív szorul, szó akad, csak imára moccan a száj.
Mert, mint gályarabnak a kötél húsába vág,s ömlik vére
úgy gyötör a hiányod s minden egyes emlék képe.
Megválaszolatlan miértek tombolón susognak fejemben
Miért pont ő? Miért éppen akkor? Miért?! Ha szerettem…
Nincs felelet. Nem is vártam, csak lelkem dobrokol
nyugtalan a létben tán sehol és tán valahol…
Most némán tisztelgek a szálegyenes díszőrségnek,
eltérítek egy kósza hangyát
s vigyázok, rád ne lépjek.
Author: Tóth Szilvia
Nem vagyok más, csak egy törékeny angyalszív, harmatgyöngy a hófehér liliomon, szösszenetnyi „Szisszenet”. Egy létérzés, amit talán éreztél már… Egy pillanat, amit megéltél. Egy gondolat, ami már benned is megfogant. Angyali világralátás. Olvass, érezz, s fogadd magadba, ahogy szeretnéd…