Andi és én gyerekkorunk óta ismerjük egymást, hiszen együtt kezdtük az általános iskolát egy kis faluban, ahol négy éven át barátnők és padtársak voltunk. Annak oka, hogy mégis keveset tudtunk egymásról évtizedeken át, az volt, hogy negyedik osztályos koromban mi a megyeszékhelyre költöztünk, így az egykori iskolatársakról szinte semmit sem tudtam. Róla is csak annyit hallottam, hogy az ország túlsó felében él egyedül, mert a lánya Dublinba ment férjhez. Nagy volt hát az örömünk, mikor a negyvenéves osztálytalálkozónkat megszervezte az egyik osztálytársunk, mindketten nagyon készültünk a találkozóra. Megható volt a viszontlátás, ennyi év után, könnyes-boldogan emlegettük a gyerekkor minden emlékezetes történését. Elhatároztuk, hogy másnap – mielőtt mindketten visszautaznánk jelenlegi lakhelyünkre – beülünk a Szabadság kávézóba, és elmeséljük egymásnak mi minden történt azóta, hogy elváltak útjaink.
Másnap délután én értem korábban a kávézóba, ahol szinte semmi sem változott azóta, hogy én egykor itt randevúztam a későbbi férjemmel: ugyanúgy fehér bútor, rózsaszín drapéria és a régi szép zsolnai kávéfőző gép fogadott, mint régen. Egészen nosztalgikus hangulatom lett, mire Andi benyitott. Rögtön láttam rajta, hogy jóval szomorúbb és feszültebb, mint előző nap. Hamarosan rá is kérdeztem: talán történt valami azóta?
- Igen, sajnos megint nem tudtam az öcsémmel találkozni…de ez hosszú történet. Rendeljünk előbb, üljünk be az egyik bokszba, és majd ott elmesélem.
Mikor már mindketten a kapucsínónkat kavargattuk, és kölcsönösen megnéztük a magunkkal hozott családi fotókat, Andi belefogott az ő keserves történetébe, melynek főszereplője a rosszindulatú pletyka volt – minden szomorúságának okozója. Az történt ugyanis, hogy mikor az öccsének tönkrement az első házassága, Andi igyekezett őt támogatni: egy ideig még nála is lakott, főzött meg mosott rá mindaddig, míg a válás után Gabi nem tudott venni magának egy kisebb lakást. Miután segített berendezkedni, próbálta rábeszélni, hogy ne maradjon sokáig társ nélkül, ha másként nem tud ismerkedni, adjon fel hirdetést. Ezidőtájt nem volt még minden háztartásan internet meg számítógép, ezért az újsághirdetés elfogadott ismerkedési forma volt, de persze ott is érhették az embert kudarcok. Gábor számára a legemlékezetesebb az volt – ami után azt mondta Adninak, ő soha többé nem fog jeligés hirdetést feladni, – hogy mikor „ismertető jelnek” azt kérte, a hölgy egy Élet-, és Irodalom újságot hozzon magával (remélve, hogy aki azt olvassa, művelt nő), a falu postásnője jelent meg a randevún, kezében valószínűleg azzal az újsággal, amit azon a héten „elfelejtett bedobni” az ő postaládájába. Szóval a kudarc után Andi úgy gondolta, másként próbál segíteni: ha következőleg túrázni megy a munkatársaival, Gábort is elhívja – hátha az öccsének megtetszik valamelyik magányos kolléganő, és több szerencsével jár, mint a társkeresővel.
Úgy tűnt, az ötlet jó volt: a kirándulás második napján Ági és Gábor már egymás mellett ültek egy sziklán, és mikor hazaértek, az öccse vitte taxival a lányt az albérletébe. Este örömmel újságolta telefonon Andinak, hogy megbeszélték, fognak még találkozni. Andi nagyon örült a sikeres „kerítésnek”, és bár addig nem sokat beszélt a másik osztályon dolgozó lánnyal, ettől kezdve próbált ő is jó viszonyt kialakítani vele. Teltek a napok, Ági bejáratos lett Andi lakásába. Ha kellett neki valamihez számítógép volt, hogy adott neki lakáskulcsot: menjen és készüljön a tervezett főiskolai felvételire nála nyugodtan.
Gáboron látta Andi, hogy újra boldog, már nem kesergett annyit neki, hogy ritkán láthatja a kisfiát. Szabadidejében boldogan vitte barátnőjét kirándulni és költött rá, örült, ha vehetett valami márkás darabot kedvesének, akinek bizony mindig volt valami kívánsága. Nem telt el túl sok idő, és Ági felmondta az albérletét, Gáborhoz költözött, de számítógépezni továbbra is eljárt Andihoz, és kikötötte a fiúnak: ne akarja őt teljesen korlátozni, időnként azért nélküle is akar programokat csinálni, bulizni a barátnőivel. A szerelmes férfi persze mindenbe beleegyezett, túlmunkát vállalt, mert szeretett volna nagyobb lakást venni, és titokban már a lánykérést tervezgette, amibe a nővérét is beavatta.
Andit kicsit zavarták ezek a külön utak, de nem gondolt semmi rosszra mindaddig, míg egy nap a számítógépen meg nem látta a keresőbe az „alkalmi szexpartner” kifejezést. Szörnyű sejtelme támadt, rákeresett az oldalra, amit a „sógornő jelölt” nézegetett, és látta, hogy álnéven férfiakkal csetelt, időpontok és találkahelyek voltak feljegyezve arra a noteszlapra, amit a lány összegyűrve az asztali szemetesbe dobott. Döbbenten ült a gép előtt, nem tudta mitévő legyen. Most mondja el az öccsének mire bukkant? Vagy kérje számon a kolléganőjétől, amit a gépen látott? Tudta, ehhez nincs joga, de féltette Gábort az újabb csalódástól, akit a válása után bizony nemegyszer talált ittasan, mikor nála lakott és nagyon el volt keseredve. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy egyenlőre bent, a munkahelyen óvatosan érdeklődik Ági felől a közvetlen kollégáitól.
Sajnos a gyanúja beigazolódni látszott: Edit – aki korábban barátnője volt Áginak, de amióta átkérte magát Andiék osztályára, megszakított vele minden kapcsolatot – egy kávészünetbe a teakonyhában kérés nélkül elmondta, hogy volt kolléganője addig járt hozzájuk, míg elszerette a fiúját, akit azóta már kidobott „mert pénzesebb pasira bukkant”. Persze Edit nem tudta, hogy ez a „pénzesebb pasi” az ő naiv öccse, így nyugodtan pletykált Andival a „ribancról”, aki „időnként konzumnőként keresi a szoláriumra valót”.
Andival persze forgott a világ, mikor megtudta mi a valódi oka az időnkénti „eltűnésnek”, a kiharocolt „bulinapoknak”, és teljesen tanácstalan lett. Tudta, az öccse elé nem állhat ezzel a történettel, amit szinte semmivel sem tud alátámasztani. Végül arra az elhatározásra jutott, Gábor egyik munkatársát hívja fel a cégnél – akit a testvére régebben „jó haverként” emlegetett – elmondja neki mit tudott meg, és kéri a titoktartását meg a segítségét. Bandi hajlandó volt vele találkozni, és azt ígérte, majd ő nagyon – nagyon diszkérten figyelmezteti a barátját.
- És? Hitt neki Gábor?
- Jaj Icukám ne is kérdezd! Én nem gondoltam, hogy a férfiak ilyen pletykásak: nem Gábornak szólt, hanem bent az irodán kezdte el terjeszteni, hogy az öcsém „egy kurvát akar eljegyezni”! Ez persze a testvéremnek napokon belül a fülébe jutott, és mikor számonkérte rajta, hogy mer így beszélni, azt mondta neki, tőlem hallotta.
- Ó, szent ég! Ebből nagy harag lett, igaz?
- Igen, óriási. Eljött hozzám, és megvádolt, hogy rosszindulatú vagyok, útjába akarok állni az ő boldogságának! Én, aki mindent megtettem az testvéremért, aki segítettem, hogy társra találjon? Elképesztően ostoba voltam, mert megbíztam Ágiban és az otthonomba engedtem. De hiába mutattam meg Gabinak a számítógépes előzményeket is, azt vágta a fejemhez, én kreáltam – miért hinné el nekem, hogy az „Éjszaka démona” jelige alatt az ő szerelme rejtőzik?
Andi ekkor – az átéltek hatására – sírni kezdett, majd kért egy pohár martinit az arra járó pincértől, mielőtt folytatta volna a történetet. Sejtelmem se volt, hogyan vigasztalhatnám meg, már szinte megbántam, hogy kérdezősködtem. De megnyugodott, és azt mondta: jó valakivel megosztani, egy kicsit kibeszélni ezt az egészet.
- Képzeld, miután rám vágta az ajtót, elrohant és vett egy gyémántgyűrűt, amivel még aznap este megkérte Ági kezét, és elmondta neki: szakítson meg ő is velem azonnal minden kapcsolatot, mert hazug, pletykás, és rosszindulatú vagyok. És a „nagysága” igent mondott neki, feltételként kikötve, hogy az esküvő után ráíratja a lakást – mondván: ő biztonságot akar, és nem szeretné, ha egyszer az első felesége „rátenyerelne” az ingatlanra a fia javára. És az én öcsém, aki addig a kisfiát mindenkinél jobban imádta, belement ebbe is!
- Andikám hány éve ennek?
- Lassan tizenöt. Azóta nem áll velem szóba, még édesanyánk halálakor is a koporsó másik oldalán fogadta a részvét nyilvánítókat, ott sem állt mellém.
- Borzasztó! És együtt vannak?
- Ahogy hallom a szomszéd nénitől – aki anyukám barátnője volt – csalja az öcsémet fűvel-fával, hangoztatja, hogy abból a lakásból őt nem teheti ki senki, neki bármit szabad.
- Akkor te ez miatt költöztél el végül Dunántúlra?
- Hát részben igen. Mikor mi is elváltunk, még egy darabig itt laktam Dórikámmal, mert itt járt főiskolára, de amikor ő ösztöndíjjal külföldre ment, nem volt már miért maradnom. Az öcsémmel többször próbáltam felvenni a kapcsolatot, szeretném tisztázni ezt az egészet, de elzárkózik. Tudod Icukám, átkozom azt a napot amikor ez a nő beférkőzött az életünkbe, de nem adom fel. Ha másként nem megy, leírom majd egy hosszú levélbe mindazt, ami a lelkemet marja. Azt határoztam el, ha nagykorú lesz Gábor fia, neki fogom odaadni, hogy a halálom után adja át az apjának. Nem tudnék azzal a tudattal békében nyugodni, hogy az egyetlen öcsém egy pletykás bajkeverőnek tart még a halálom után is.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...