A mi Petőfink
Ma Petőfi Sándorra emlékeztünk az alkotókörben, melynek 5. éve vagyok a tagja. Amikor szóba került, hogy hova is született költőnk 1823. január 1-jén, Katika – aki magyartanár – határozottan állította, hogy egy kiskőrösi parasztházba, ahol egy kicsi, fekete hajú asszony kiáltott föl, míg vajúdott. Szlovákul jajongott, mert ugyan magyarul beszélt napközben, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakította föl benne.
Egy másik tanárnő szerint – aki Erdélyben született és ott is kapott tanári diplomát, tehát valószínűleg más forrásból merített – maga a költő Kiskunfélegyházát vallja szülőhelyének, ahová a lexikonok szerint csak kétéves korában költöztek. És hogy miért is? A tanárnő magyarázata szerint azért, mert1820 körül Kiskőrös tisztán szlovákok által lakott település volt, és a költő hovatartozását akarta kifejezni azzal, hogy gyermekkorának színhelyét nevezi szülőhelyének. Mert Kiskunfélegyházához köti majd a kis Petrovicsot a gyermekkora, hol bal kézzel dobta a labdát, és nem volt hallása, ha énekelt.
Amikor ő itt tartott a történetmesélésben, és csendesen megjegyeztem:
Editkém szeretném megemlíteni, hogy Petőfi Sándor szülőhelyéért való harcból szülőfalum Jakabszállás sem maradhat ki. Az első írásos feljegyzések erről 1965-ből (Somfai György Jakabszállás egyik legelső tanítója nyomán, veje Palánkai István igazgató-tanítótól származnak): Derdák György – Jakabszállás 104 évet élt tanítója – állította, hogy Petrovicsék Kiskunfélegyházáról nem Kiskőrösre, hanem Szabadszállásra – igyekezve Jakabszálláson haladtak át. (Jakabszállás ekkor még nem volt önálló település. A jakabi puszta „Szabad-Jakabszállás” néven, a szabadszállási redemptus gazdák által megváltott területként, még felosztatlan birtok, közös legelőként szolgált. A szabadszállási birtokosok, köztük a Petrovics család jószágai számára). Rövidebb út nem lehetett Félegyházáról lakóhelyükre, mint a Jakabszálláson át vezető út. Itt az 54-es út menti régi cseretelep helyén lévő csárdában szálltak meg, és itt született meg 1823. szilveszter éjszakáján Petőfi Sándor. A jakabszállási öregek ezt hittel vallják. Ezt táplálja az a sok leírás, mely Petőfi Sándor születését úgy írja le, hogy az útközben egy csárdában történt.
Beszélgető társaim meglepődtek, de nem mondtak ellent… valóban többször felmerült már ez a verzió is, hogy a kocsi rázkódásától vajúdni kezdő asszonnyal meg kellett állni útközben egy csárdában, ahol a fiuk meg is született. Mivel ekkor még Jakabszállás nem volt önálló település, nem jegyezhették be születési helyként, ezért édesapja később ott anyakönyveztette, ahová evangélikusként tartoztak – vagyis Kiskőrösön.
Beszélgetésünk ezután a gyermekkorára terelődött, amiről Katika, mint magyartanár sokat tudott. Elmondása szerint alig ötévesen már megkapta első olvasás- és írásleckéit. Apja – szerteágazó üzleti vállalkozásai, ismeretsége és rokonsága szerint, és anyagi helyzetétől függően – gyakran változtatta fia iskoláit. Az elemi iskoláit Kecskeméten végezte, ez akkoriban 3 évfolyamot jelentett. (Hrúz rokonság révén ide járatták iskolába.)
Félegyháza kiadott egy Értéktári jelentést arról, hogy Petőfi ékes félegyházi tájszólásban beszélt. Ez a feltételezés kétségbe vonható, mivel Félegyháza jász betelepülés, máig hangzatosan palócosan á-zó a nyelvjárásuk. De Petőfi nem ezt beszélte! Verseiből is jól kitűnik a felső-kiskunsági (Kecskemét –Szabadszállás) ő-ző nyelvjárása: Gyönyörű példaként lásd: Petőfi Sándor: Hírös város az Aafődön Kecskemét.
Való igaz, hogy Petrovicsék gyakran jártak Félegyházára, az üzleti kapcsolatok mellett a rokoni kapcsolatokat is ápolván. hiszen Petőfi édesapjának a nővére Petrovics Borbála már korábban oda ment férjhez, de nem ott, hanem két és fél évig Kecskeméten tanult, ahonnan 1831 őszén édesanyja elvitte a tolna megyei Szentlőrincre. Az itteni ágostai hitvallású evangélikus algimnáziumban iskolázott 1833 nyaráig. Atyja szívesen költött a tanulmányaira, hiszen mint nagyratörő és sokoldalú vállalkozó nagy tervei voltak vele. (Főként szabadszállási, de vidéki üzletei, bérletei, malom, mészárszékek, vásárosbolt, vendégfogadó, korcsma, bormérés, csárdák bérlése mellett temérdek állatai és földbérletei is voltak (azt a jakabszállási Harkai Erikától – a falu értéktárának létrehozójától, nyugdíjas könyvtárostól – tudom, hogy temérdek jószágaikat többek között Jakabszállás területén is legeltették. ) Petrovics István nem mindennapi szerencsével vállalkozott ezidőtájt, így a kis Sándort az 1833–1834. iskolai évre az evangélikusok pesti gimnáziumába vitték, a következő évet szintén Pesten töltötte, a piaristák gimnáziumában.
Szerencsés irányt adott fejlődésének aszódi iskoláztatása. 1835 őszétől kezdve három iskolai évet töltött Aszódon, itt Koren István tanár keze alatt jeles tehetségű, szorgalmas tanulónak bizonyult. Az aszódi evangélikus algimnáziumban a kis diák elolvasta az iskola könyvtárának majd minden kötetét, elég jól megtanult latinul és németül, magyar stílusa annyira kitűnt, hogy tanára őt bízta meg, 1838 nyarán, az évvégi búcsúzó szózat megírásával. A tizenötödik évében járó ifjú versben oldotta meg feladatát s három évi aszódi iskolázása után a legszebb reményekkel távozott szülei lakóhelyére, Szabadszállásra. Otthon nagy szomorúság várta. Atyját súlyos anyagi veszteségek érték, pöreit elvesztette, az 1838-iki tavaszi árvíz végzetes kárt okozott vagyonában. Ettől kezdve már csak szűkösen áldozhatott fia taníttatására. Petőfi Sándor 1838 őszén beiratkozott a selmecbányai evangélikus líceumba; az elsőéves rétorok közé vették fel. Tanulmányaiban csakhamar hanyatlani kezdett. Aszódról kitűnő osztályzatú bizonyítványt vitt magával, de új iskolájában hanyag tanulónak mutatkozott: egyik tanára elvette kedvét a tanulástól. Ez a tanár nem tudott magyarul, gyűlölte a magyarokat, a magyar ifjúsági önképző társulat ellenében megalapította a tót irodalmi kört, ápolta a szláv összetartás érzetét, a nagyobbára tót és német tanulóifjúság között elhintette a nemzetiségi villongás magvait. Petőfire annál inkább neheztelt, mert a faját megtagadó szlávot látta benne.
A költő a magyar önképzőkörben lelkesen szavalt, bírált, verseket írt, részt vett az irodalmi vitatkozásokon; sokat olvasott, főképp Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály munkáiból, és a színészet iránt is fellobbant érdeklődése. Buzgón látogatta a városban időző német színészek előadásait, esténként elmaradt hazulról s hogy karzati jegyét megválthassa, pénzzé tette holmiját. Házigazdája, rossz szemmel nézte kimaradozását, bevádolta tanárainál, atyját is értesítette. Tanárai megdorgálták, apja fenyegető levélben fejezte ki méltatlankodását. Tanulópályája rosszul végződött. Panszláv tanára az 1839 február elején tartott félévi vizsgálatok alkalmával a magyar történelemből megbuktatta, a többi tárgyból is gyönge eredménnyel vizsgázott. Atyja most már sorsára bízta, megtagadott tőle minden támogatást. Megkezdődött vándorélete. Az iskolából kimaradt, csikorgó téli időben elindult Pest felé. Nyugtalan kóborlásai során a szegénység és a tehetség hajtotta. Vándorszínészként tengette életét, és közben sorra születtek csodás versei… Milyen jó, hogy Vörösmarty felismerte zsenijét és felkarolta!
Tudjátok mit mondott róla Esterházy Péter? – kérdezett közbe az alkotókör vezetője – „ha élne: légtornász volna”. Talán fiatalos mókázó kedve, diákos „csínytevései”, veszélykeresése alapján gondolta, hogy a levegő ura lenne. Hisz a szabad szárnyalás lenne mindene… a szárnyalás, amely lassan tetterős forradalmárrá tette, és a szabadság harcosává vált.
A többit már a történelemből ismerjük. Az 1848-as szabadságharc idején tanúsított hősiességét, az erdélyi harctéren történteket. Marosvásárhelyről 1849. július 30-ikán indult el, hogy Bem tábornok csapataihoz csatlakozzék, 31-ikén reggel Segesvár táján elérte az oroszokkal küzdő honvédeket; és még aznap délután eltűnt a csatatéren. Vajon egy tömegsír nyelte el, amikor az orosz ezred szétszórta Bem seregét, vagy fogolyként orosz földre hurcolták? Örök talány marad…
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...
